Egy kis balhé nem a világ

A dolog sokkal egyszerűbb, mint azt a „kulturált veszekedést” oktató szakértők gondolnák

A pszichológusok szerint meg lehet jósolni, boldog házasságban él-e majd a pár – csak meg kell figyelni, hogyan veszekszenek. Ez nem sok jót ígér nekem, aki nemrég mondtam ki a boldogító igent. A hitvesi összetűzésekről szerzett ismereteim forrása jórészt „A friss házasok játszmája” volt, melyből megtanultuk, hogy (1) a konfliktusok megoldásának legmegfelelőbb formája a másik fél fejbekólintása, és hogy (2) a legtöbb probléma elboronálható egy vadonatúj mosógép vagy egy autóápoló készlet beszerzésével.

Ismerőseim azt mondják, védekezésből rögtön támadok, „mint a sarokba szorított menyét”. Bíráltak azért is, mert hajlamos vagyok a gúnyolódásra, túlzásokba esem, és hamar sírva fakadok. Mindezt nem tagadom (bár ha a vita hevében vádolnak ilyesmivel, biztosan fogvicsorítva, vadul ágálok ellene).

Egyik volt kedvesem meg akart változtatni. Arra kért, próbáljam ki az aktív odafigyelés nevű terápiás módszert, a házassági tanácsadók manapság nagyon favorizált módszerét. Ettől az ember állítólag méltányosabb, kevésbé harcias vitapartner lesz. Nem fogják elhinni, hogyan reagáltam – tiltakoztam ez ellen, mondván, én már úgyis aktív odafigyelő vagyok. Volt fiúm erre szememre vetette, hogy a hatalmas sóhajtás, a tágult orrcimpa és a szobából való kiviharzás nem egészen erre utal. Az aktív odafigyelés azt jelenti, hogy annyira összpontosítanunk kell arra, amit a másik mond, mintha éppen vizsgáznánk, merthogy valójában azt tesszük. Át kell fogalmaznunk a hőn szeretett kedves téves értékítéleteit. Valahogy így: „Ha jól értem, te most azt mondod…”

Beleegyeztem, hogy próbáljuk ki. Ő kezdte. Percek teltek el. Szerencsére telefonon zajlott a dolog, így tudtam jegyzetelni. Befejezte, elhallgatott. – Ha jól értem, te most azt mondod – kezdtem –, hogy szerinted én védekezésből rögtön támadok, nem hagyom, hogy azt érezd, amit érzel, és ez téged szörnyen... fuserál... vagy mustrál?

– Frusztrál.

– Ja, igen.

– Te csalsz – mondta –, leírod, amit mondok.

– Nem, dehogy!

Sem a tanácsadás, de még az autóápoló készlet sem menthette meg ezt a kapcsolatot.
 

Ne mondjon az ember olyat, hogy „Te sosem mosogatsz el, mert önző, lusta disznó vagy”

Ed esetében már elhatároztam, hogy okosabb leszek. Beszéltem szakképzett tanácsadó barátnőmmel. Azt ajánlotta, fogalmazzam meg mondandómat egyes szám első személyben, mert a „te” kezdetű kijelentések ellentámadásra késztetik a megszólítottat. Például ne mondjon az ember olyat a kedvesének, hogy „Te sosem mosogatsz el, mert önző, lusta disznó vagy”, hanem inkább azt, hogy „Iszonyú dühös vagyok, és úgy érzem, kihasználnak, hiszen az az ember, akit szeretek, otthagyja az asztalon a mosatlan edényt, ráadásul tutira készakarva megette pont azt a maradékot, amit ebédre tettem el magamnak.”

A másik javasolt módszer az „értékelés” volt, melynek során mindkét fél igyekszik elfogadni a másik érzéseit: „Értem én, miért bosszant fel, ha nem mosogatok el egy fránya kistányért, és megeszem a teljes pizza egynyolcad részét. Én is dühöngenék, ha túlérzékeny, kicsinyes alak volnék, aki a kákán is csomót keres.”

Egyszer a gyakorlatban is alkalmaztam ezeket a módszereket. Kocsival mentünk valahová, és nem vettem észre egy stoptáblát, ami ugyebár olykor még a legéberebb vezetővel is előfordul. Ed persze észrevette a táblát, aminek bizonyságául padlóig nyomta az ő oldalán csak képzeletben létező féket. – Ha folyton felemlegeted az autóvezetési fogyatékosságaimat – kezdtem –, úgy érzem, hogy állandóan vizsgáztatsz, és meginog az önbizalmam. Különben is, ki az, aki miatt majdnem meghaltunk, mert egyszer szembe hajtott a forgalommal?

Edet hidegen hagyta az ominózus eset felemlítése. Fennakadt viszont a körítésen. – Miért nem kéred ki magadnak dühösen, hogy beleszólok, amikor te vezetsz? – kérdezte.

Aznap este megpróbáltam neki elmagyarázni, mit tanultam a „te” kezdetű kijelentésekről meg az aktív odafigyelésről és az érzések értékeléséről. Ed figyelmesen végighallgatott. Aztán megfogta a kezem. – Amikor ilyesmikről beszélsz, hogy is mondjam, szóval hányingerem támad. Vajon miért?
 

Nem sokkal később Ed az asztalomra tett egy újságkivágást. A cikkben egy egyetemen végzett vizsgálatról számoltak be, melynek során 130 újdonsült házaspárról készítettek videofelvételeket veszekedés közben, majd hat éven át figyelemmel kísérték sorsukat. Mint kiderült, az együtt maradt párok ritkán alkalmaztak olyan módszereket, mint az aktív odafigyelés meg az értékelés. A kutatók „döbbenten tapasztalták”, hogy a boldog párok ugyanúgy veszekedtek, dühöngtek, majd kibékültek, mint bármely más földi halandó. (A csetepatékba persze csitítgatás és humor is vegyült.)

Ez alkalommal örültem, hogy beigazolódott: tévedtem. Annyira felvillanyozott a perspektíva, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulhatok a „Ha jól értem, te most azt mondod…” kezdetű mondatoktól, hogy iziben megfogadtam: ha Ed legközelebb dühös lesz rám, nem vágok vissza.

Ez szombat délután következett be. Kidobtam két ősrégi hangfalat, melyeket Ed meg akart tartani, mert úgy gondolta, lesz annak még valami haszna, ha az elkövetkezendő tíz évben helyet foglalnak el az alagsorban. Nem pontosan úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem. Letoltam Edet, mert kutakodik a szemétben, és ellenőrzi, mit dobtam ki. – Te vizslatsz utánam!

Ed hüledezett. – Kihajítod úgy, hogy meg se kérdezel?

Ezek után ki-ki elvonult a maga odújába. Vacsoratájt megjelentem a konyhában a letisztogatott, kisuvickolt hangfalakkal. Cserébe Ed megígérte, hogy nem szól bele a nagytakarításba. Megkért, hogy figyelmeztessem, ha netán ellenőrizné vagy újra megcsinálná azt, amit én már megcsináltam. – Észre sem veszem, hogy így viselkedem, úgyhogy nyugodtan szólj rám – mosolygott rám bűbájosan. – Úgyis letagadom.

Vote it up
4
Tetszett?Szavazzon rá!