Egy menekülő író

Van, amikor az ember kénytelen elhagyni a hazáját, ahová nincs visszatérés. Esszé a sorsról, a veszélyekről és a jövő társadalmáról

Kapcsolódó cikkek

Valamikor nem tudtam, mit jelent menekülni. Most már tudom, és megosztom veletek a titkot.

Amikor még a szülőföldemen éltem, féltem elhagyni az országot. Fel sem merült bennem. Hogyan hagyhatná el valaki a hazáját, gondoltam, és a halottait? De volt még valami, amitől féltem. Azt hittem, képtelen lennék megtanulni egy másik nyelvet. Ebben egészen biztos voltam. Attól tartottam, nem tudom valóra váltani az álmomat, hogy író legyek.

Aztán fenekestül felfordult az életem. Nem tudtam többé aludni. Egyetlen gondolat vezérelt: el kell menni innen. Egyik napról a másikra távoztam: mintha a saját életemből léptem volna ki.

Szükségtelen magyarázni, miért menekültem ide. Részletesen írtam róla a könyveimben. Röviden: az ajatollahok elől szöktem; féltem, hogy elfognak és vadállattá változtatnak.

A kitaposott ösvényről egy ismeretlen, fenyegető útra tértem. Félelmemben többször hátrafordultam: talán még van visszaút, de tévedtem. A visszatérés nem volt lehetséges.Ahogy egy keleti mondás tartja: lépj rá az útra, s az út majd megmondja, hogyan tovább. Törökországban találtam magam, Isztambulban.

Naivul azt képzeltem, egyedül én menekülök, vagy csak kevesen rajtam kívül. Döbbenten fedeztem föl, hogy milliónyi fiatal szökött át Iránból, Irakból, Szíriából és Afganisztánból Törökországba, hogy továbbmenjen egy másik úti cél felé.

Kétségkívül valami elsöprő erejű történés részese voltam, de időbe tellett, amíg megértettem. Ráébredtem: ez volt az első hulláma azoknak az embereknek, akik elhagyták otthonukat, hogy eljussanak... hová is? Egy bizonytalan kincshez, egy új identitáshoz, egy új Énhez.

A menekültek egyáltalán nem kalandorok, hanem eleven emberek, akik az újrakezdést keresik

A menekültek nem kalandorok. Pontosan tudják, milyen kimerítő utazásra vállalkoznak, amelynek során halálos fenyegetés és reménykedés lesz az osztályrészük. Ezek az emberek valami új, számukra ismeretlen dologra éheznek, arra, hogy találkozhassanak az ígéret földjének első lakóival.

Egy új nyelv hangjait szomjúhozzák azoktól az emberektől, akikhez a szerencse vagy a balsors elvezeti őket. Nem, ők nem kalandorok, hanem eleven emberek, akik az újrakezdést keresik. Ők az emberiség, ők az Ember maga.

És van egy jó hírem. Senki, hangsúlyozom, senki sem lesz képes megállítani őket. Európa megöregedett. Elmúlt az az idő, amikor a kontinens felfedezte a radioaktivitást, megalkotta a villanyborotvát, a vezetékes telefont, piacra dobta az aszpirint, sínre helyezte a vonatot, megépítette a biciklit és az autót.

Mindez már a múlté. Az európaiak már nem tudnak feltalálni új dolgokat, még olyasmivel sem tudnak előrukkolni, mint a Twitter vagy a Facebook. Az ötleteiket Amerikából, az árucikkeiket Kínából importálják. Európai ember aligha ábrándozhat arról, hogy eljut a Marsra. Európának fiatal tehetségek segítségére van szüksége ahhoz, hogy fenntartsa önmagát.

Én, aki valamikor azt gondoltam magamról, hogy képtelen lennék egy új nyelvet megtanulni, immár 18 könyvet írtam hollandul. És más idegenek, a maguk módján, a maguk tehetségével hasonlóképpen cselekedtek.

Hogy lehet ez? Én tudom. Ez a jutalmuk azoknak, akik el merték hagyni a házukat, otthonukat, s mertek mindent kockára tenni egy új hazáért, egy új nyelvért. De ez nem könnyű.

Európának sok problémát fognak okozni azok az ezrek, akik ideérkeztek, és azok az ezrek, akik még csak ezután érkeznek. Nem azt mondom naivan, hogy „nyissátok meg a határokat és tapsoljatok nekik!”. Ijesztő, amikor egyszerre több százan keresztülhaladnak egy csöndes falun. De megtaláltam a gyógymódot arra, hogyan lehet úrrá lenni ezeken a félelmeken: Ne féljetek az érzéseitektől! Fejezzétek ki őket!

A társadalom olyan, amilyen, és olyan lesz, amilyenné válik. De ti csak mondjátok ki a véleményeteket! Ne szégyelljétek, amiért nem akarjátok, hogy idejöjjenek. Ezek őszinte emberi érzések. Teli tüdőből üvöltsétek: – Ez az ország megtelt! – És tegyetek meg mindent, ami tőletek telik, hogy megállítsátok őket.

Fejezzétek ki a véleményeteket, de gyűlölet és harag nélkül. Mert az, aki gyűlöletből beszél, megmérgezi a saját és gyermekei szervezetét.

Ám ezzel egy időben így kiáltok: – Bevándorló! Kötelességed idejönni! Mindent el kell követned, hogy átkelj azokon a határokon!

Ebből az összeütközésből új társadalom fog kiemelkedni, új identitással. Ha nem hiszitek, utazzatok el Rotterdamba vagy Hágába. Ha tényleg látni akarjátok a jövőt, ugorjatok be valamelyik egyetemre, és nézzétek meg a diákok színes kavalkádját.

Végezetül még egy szó azokhoz, akik az országba lépnek: – Bevándorló! Neked tízszer keményebben kell majd dolgoznod, mint az ország szülötteinek. Mert mielőtt idejöttél, ők építették meg ezeket az utakat, házakat, csatornákat és hidakat.

Kapsz fedelet a fejed fölé, és kapsz egy tehenet. Változtasd őket arannyá!
 

Kader Abdolah (1954) fizikusként végzett a Teheráni Egyetemen 1977-ben. Politikai menekültként érkezett Hollandiába 1988-ban, azóta is ott él. Magyarul két regénye jelent meg, A mecset ura (Nyitott Könyvműhely, 2009) és A király (Libri, 2011).

Vote it up
162
Tetszett?Szavazzon rá!