Egy motoros baleset következményei

A bénult és erős fájdalmaktól szenvedő férfi egyetlen reménye egy amerikai műtét volt

Kapcsolódó cikkek

 

One summer morning when he was 23, Kristoffer Olofsson left his house in the small village of Älgträsk in northern Sweden, where he grew up, and got on his motorbike to meet a friend. He entered a bend where the road was covered in sand that had fallen off a lorry, slid off the road and landed on a rock with the motorbike on his chest.

At the hospital he learned he had 21 broken bones, a spinal injury and pierced lungs. Doctors told him he would never walk again.

“Life was unbelievably hard after the accident,” Olofsson recalls. But thanks to an iron will and hard work, he eventually went back to his job as a driving instructor, even got back on his motorbike. He became a role model for others with similar injuries, giving talks about how he found his way back to a normal life.

But in June 2009, at age 32, he suddenly felt a stab in his back. People with spinal cord injury expect to live with a certain amount of pain, but this was a hundred times worse. “It was as if a white-hot dagger had been planted in my back,” he says. “I was on sick-leave and unable to function because of the pain. I had trouble sleeping, often spending twenty-four hours awake in a foetal position.”

He was diagnosed with “tethered cord,” a condition in which the spinal fluid cannot pass the injured part of the spine. The fluid pressure causes cysts to form, increasing the pressure on the head. Swedish doctors tried many different treatments for his pain, including surgeries in Umeå and Uppsala hospitals, but without success.

“As there were no Swedish doctors who could help me, I decided to do it on my own,” he said. “I had heard of Scott Falci, a neurosurgeon at Craig Hospital in Denver, who had developed a unique procedure for relieving tethered spinal cords. I went there, had some tests done and was told I needed surgery.”

Falci offered to operate in Sweden. When the arrangements were nearly complete, including the date and operating room, a doctor at Umeå University Hospital stopped the operation because he did not believe it was the proper way to treat a spinal injury.

Disappointed and depressed, Olofsson had no choice but to schedule an operation in Denver. “I just couldn’t believe it was happening. Surgery was my only way out. In the end I called Scott and told him I could no longer stand the pain, and that I had to be scheduled for an operation in Denver, and I was, on October 12, 2011.”

Several Swedish specialists on spinal cord trauma signed a recommendation sent to Västerbotten County Council, describing the complexity of the pain Olofsson was suffering and asking them to pay the $390,000 cost of the operation. “They turned me down completely,” says Olofsson, Once again, his life was falling apart.

“I couldn’t give up. I had to keep on fighting. It was impossible to live with the pain anyway.” He sold almost everything he owned, withdrew all his savings and took out a mortgage. He and his friends also started a Facebook group to raise money. “I never thought it would work, and it felt mean to ask people I didn’t know, but I’m glad that I did. It took no time at all!

“At first I thought friends and family would probably contribute, but after a few days I had raised tens of thousands of dollars.” When he was interviewed by several newspapers, people from all over Sweden donated money. Swedish driving schools set up a Facebook network in his aid and donated their fees. All told, nearly 1000 Facebook friends contributed more than a $100,000 to his operation. It was enough, and he flew to Denver for several long operations and a period of rehabilitation during the six weeks he spent in Denver.

“I feel a lot better now and have less pain,“ says Olofsson. “Before the operation I slept between two and four hours a night. Now I sleep normally. What was particularly hard for me was that I hadn’t been able to spend enough time with my son Alexander, age 8. Today, I can drive him to school and play with him. I will return to normal slowly but surely.”

His plans include going back to work and even getting back on his motorbike. “From now on my life can only change for the better,” says Olofsson. “If it hadn’t been for all the help I was offered by other Swedes, I probably would not still be alive.”

Egy nyári délelőtt az akkor 23 éves Kristoffer Olofsson kilépett a házából a Svédország északi részén lévő szülőfalujában, Älgträskban, és felült a motorkerékpárjára, hogy találkozzon egy barátjával. Beért egy kanyarba, ahol az utat egy teherautóról lehullott homok borította, lecsúszott az útról, és egy sziklán kötött ki, motorkerékpárjával a mellkasán.

A kórházban megtudta, hogy 21 csontja tört el, megsérült a gerince, és átfúródott a tüdeje. Az orvosok azt mondták neki, hogy soha nem fog újra járni.

– Az élet hihetetlenül nehéz volt a baleset után – emlékezik vissza Olofsson. De vasakaratának és a kemény munkának köszönhetően idővel újra dolgozhatott gépjárművezető-oktatóként, sőt ismét motorkerékpárra is ült. Hasonló sérüléseket szenvedett társai példaképévé vált, mesélt nekik arról, hogyan találta meg a normális élethez visszavezető utat.

2009 júniusában, 32 évesen azonban egyszer csak szúrást érzett a hátában. A gerincvelősérülteknek bizonyos mértékű fájdalommal kell együtt élniük, de ez százszorta rosszabb volt. – Mintha egy tüzesen izzó tőrt döftek volna a hátamba – mondja. – A fájdalom miatt betegállományba kellett mennem, és képtelen voltam bármit is csinálni. Nem tudtam aludni, sokszor huszonnégy órát töltöttem ébren, összegörnyedve.

Megállapították, hogy „kötött” a gerincvelő, vagyis a körötte áramló agy-gerincvelői folyadék, a likvor nem tud áthaladni a gerinc sérült szakaszán. A fokozott folyadéknyomás miatt nemcsak ciszták képződnek, de súlyos fájdalom is fellép. A svéd orvosok számos különböző módon próbálták kezelni a fájdalmat, köztük műtéttel Umeå és Uppsala kórházaiban, de nem jártak sikerrel.

– Mivel egyetlen svéd orvos sem tudott segíteni rajtam, elhatároztam, hogy magam próbálok tenni valamit – meséli. – Korábban hallottam a denveri Craig Kórház idegsebészéről, Scott Falciról, aki különleges eljárást fejlesztett ki az ilyen esetek megoldására. Odautaztam, átestem néhány vizsgálaton, és azt mondták, műtétre van szükségem.

Falci felajánlotta, hogy Svédországban végzi el a műtétet. Amikor már szinte minden meg volt szervezve, kiírták az időpontot és a műtőt is lefoglalták, az Umeå Egyetemi Kórház egyik orvosa leállította az operációt, mert kétségbe vonta, hogy ez megfelelő kezelés lenne.

A csalódott és elkeseredett Olofssonnak nem volt más választása, mint Denverbe menni a műtétre. – El se tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Rajtam egyedül a műtét segíthetett. Végül felhívtam Scottot, elmondtam neki, hogy már nem bírom elviselni a fájdalmat, és időpontot kértem a műtétre Denverbe, amit meg is kaptam 2011. október 12-ére.

Több svéd gerincvelőtrauma-specialista aláírt egy ajánlást, melyet a västerbotteni megyei tanácshoz küldtek el. Ebben leírták, milyen súlyos fájdalmaktól szenved Olofsson, és azt kérték, hogy a tanács fizesse ki az operáció 390 ezer dolláros (közel 86 millió forint) költségét. – Egyértelműen elutasítottak – mondja Olofsson. Az élete ismét széthullani készült.

– Nem adhattam fel. Folytatnom kellett a harcot. Ezzel a fájdalommal amúgy sem lehetett együtt élni. – Eladta szinte mindenét, kivette a megtakarításait, és jelzáloghitelt vett fel. A barátaival elindítottak egy Facebook-csoportot is pénzgyűjtésre. – Nem gondoltam volna, hogy működni fog, és nagyon kínos volt ismeretlen emberektől kérni, de örülök, hogy megtettem. Villámgyorsan sikerült!

– Eleinte azt hittem, csak a barátok és rokonok fognak segíteni, de néhány nap alatt több tízezer dollár gyűlt össze. – Miután több újság is interjút készített vele, Svédország minden részéből érkeztek az adományok. Gépjárművezetést oktató svéd iskolák Facebook-hálózatot hoztak létre Olofsson megsegítésére, és neki adományozták a tandíjaikat. Összesen mintegy ezer Facebook-barát több mint 22 millió forintnak megfelelő svéd koronával járult hozzá a műtétjéhez. Ez már elég volt, így elrepült Denverbe, ahol a következő hat hétben több nagy műtétet végeztek el rajta, amelyet rehabilitációs időszak követett.

– Most sokkal jobban érzem magam, és enyhültek a fájdalmaim – mondja Olofsson. – A műtét előtt kettő-négy órát aludtam egy éjszaka. Most jól alszom. Előzőleg az volt különösen nehéz számomra, hogy nem tudtam elég időt tölteni nyolcéves fiammal, Alexanderrel. Most el tudom vinni az iskolába kocsival, és tudok vele játszani. Lassan, de biztosan visszatérek a normális élethez.

Tervei között szerepel a munkába visszatérés, sőt még az is, hogy újra motorkerékpárra üljön. – Mostantól az életem csak jobbra fordulhat – mondja Olofsson. – Ha nem kaptam volna annyi segítséget, valószínűleg már nem is lennék életben.