Egy orvos titka

Orvostanhallgató koromban olyan leckét kaptam, amelyet azóta sem feledek

Kapcsolódó cikkek

 

Among all the half-remembered lessons from my time at medical school, my first day on the wards shines out like a beacon.

For the first two years of the course we students had endured the dissection, the biochemistry and all the other seemingly irrelevant sciences. At last the pre-clinical time-wasting was over, and we were going to see some real patients. Six of us gathered nervously on the medical ward.

We stood at the end of the first patient’s bed, our white coats crisp, our pockets bulging with assorted hand-books and instruments. We didn’t have our stethoscopes, though. We had been asked to leave these in Sister’s office.

Our tutor, the medical registrar, looked us up and down. “This is Mr Watkins,” he said. “He has been fully briefed about today, and doesn’t mind you all taking as long as you need to listen to his heart. He has mitral stenosis, and I doubt if you will hear a better example of this in your careers.”

We had been taught the theory of mitral stenosis, a narrowing of the opening to one of the heart valves, and although we had never actually listened to a heart murmur we had no trouble reciting to the registrar the facts about what we were going to hear. We knew that there would be a loud first heart sound, an opening snap, and then the two typical murmurs of this condition.

The registrar passed over his stethoscope. “Take your time,” he told us. “Listen carefully. The opening snap is particularly loud in Mr Watkins’s case.”

One by one we took the stethoscope and listened intently. We nodded, we gazed into the middle distance. “Oh yes, there it is,” we said. We watched each others’ faces light up as the sounds became apparent, and we thanked the registrar for making it all so clear.

At the end of the session we trooped back to Sister’s office and sat down. “Are you all quite clear about that?” our tutor asked. We nodded. Without another word, the registrar slowly unscrewed his stethoscope. Taking a pair of fine forceps from his pocket, he proceeded to pull out the enormous plug of cotton wool that he had stuffed inside the stethoscope tubing. It had been useless, dead, silent. Not one of us could have heard the heart beat at all, let alone the opening snap.

“Don’t ever do that again,” he said. “If you can’t hear something, say so. If you don't understand what someone is talking about, tell them. Pretending that you know what is going on might fool your colleagues, but it won’t do you – or your patients – any good at all.”

At the time, we all felt extremely sheepish. Today, 25 years on, I realize it was probably the single greatest medical lesson that I was ever taught.

A medikuskoromhoz kapcsolódó, félig elfeledett tanulságok között jelzőtűzként lobog az első kórházi nap.

Az első két évben megadással tűrtük a kórbonctant, biokémiát és a többi látszólag jelentéktelen tudományt. Végre-valahára vége lett az időfecsérlő elméleti időszaknak, és igazi betegekkel találkozhattunk. Idegesen csoportosultunk hatan a kórteremben.

Ropogós fehér köpenyben álldogáltunk az első beteg ágya végénél, zsebünk dagadozott a kézikönyvektől és műszerektől. Igaz, sztetoszkóp nem volt nálunk. Arra kértek bennünket, hogy hagyjuk a főnővér szobájában.

Oktatónk, aki egyben gyakorlatvezetőnk is volt, tetőtől talpig végigmért bennünket. – Íme, Mr. Watkins – mondta. – Alaposan felkészítettük a mai napra, és beleegyezett, hogy valamennyien addig hallgathatják a szívét, ameddig akarják. Mitrális sztenózisa van, és orvosi pályájuk során ennél meggyőzőbb esetet aligha lesz alkalmuk hallani.

A mitrális sztenózisról, vagyis az egyik szívbillentyű nyílásának beszűküléséről már tanultunk, s jóllehet a gyakorlatban még sosem hallgattunk szívhangot, minden nehézség nélkül el tudtuk mondani a gyakorlatvezetőnek, mit is fogunk hallani. Tudtuk, hogy lesz egy első erősebb szívzörej, egy kezdeti kattanás, amit aztán a két, az erre az állapotra jellemző zörej követ.

Gyakorlatvezetőnk átadta a sztetoszkópját. – Ne kapkodjanak! – mondta. – Hallgassák figyelmesen! Mr. Watkinsnál különösen hangos az első kattanás.

Egyenként átvettük a sztetoszkópot, és figyelmesen belehallgattunk. Bólintottunk, mereven néztünk a távolba. – Igen, ez az – mondtuk. Néztük, hogy derül fel a másik arca, amint felfedezi a hangokat, aztán megköszöntük a gyakorlatvezetőnek, hogy mindezt olyan világossá tette számunkra.

A gyakorlat után visszavonultunk a főnővér szobájába, és leültünk. – Mindenki számára világos a dolog? – kérdezte oktatónk. Rábólintottunk. Ezután a gyakorlatvezető szó nélkül lassan szétcsavarta a sztetoszkópját. Zsebéből finom csipeszt vett elő, és a műszer csövéből óriási vattacsomót kihúzott, amelyet előzőleg belegyömöszölt. A sztetoszkóp használhatatlan volt, süket, néma. Egyikünk sem hallhatott semmilyen szívhangot, az első kattanást meg végképp nem.

– Soha többé ne tegyenek ilyet! – mondta. – Ha nem hallanak valamit, szóljanak! Ha nem értik, hogy valaki miről beszél, mondják meg! Ha úgy tesznek, mintha tudnák, miről van szó, rászedhetik ugyan kollégáikat, de abból sem maguknak, sem a betegnek nem lesz semmi haszna.

Iszonyatos zavarban voltunk. Ma, 25 évvel később, tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg ez volt a legnagyszerűbb orvosi lecke, amit valaha is kaptam.

Vote it up
5
Tetszett?Szavazzon rá!