Egy régi kép titkai

Lassan már csak én tudom, hogy mit rejteget az Encikéről készült felvétel

Kapcsolódó cikkek

Encike tolja a babakocsit. A fénykép fakó, elnagyolt narancssárga színei úgy hatnak, mintha később beúszott és elfoglalt volna mindent az a régi, aranyló délután.

A másfél éves forma Encike tolja a babakocsit. Régi a babakocsi is, azt hiszem, még háború előtti. Nagy kerekekkel és olyan formával, mint egy bárka. Valamelyik háború előtti. Valamelyik háború utáni.

A babakocsiban – az egyetlen valóban odavaló dolog – egy baba van. A babát Petinek hívják. Peti baba. Szürkéskék rugdalózót visel, és az álla alatt összeköthető kis sapkát, tetején bojttal. Az a régifajta, majdnem valódi baba, lecsukódó nagy szempillákkal, porcelánból. A Peti baba.

De ez nem látszik a képen. Annyi minden nem látszik ezen a képen. A Peti babát csak én tudom. Az egyik titka a képnek. Ennek a fényképnek a titkait lassan már csak én tudom.

Az sem látszik a képen, de én tudom, hogy Encike, aki tolja a babakocsit, mielőtt a kép készült volna, perceken át szaladt körbe-körbe a lakásban a babakocsival és kiöntötte a főzeléket. „Ajtatom a Petí babát” – mondta, pont, amikor a kép készült, a fényképésznek, aki egy nagy, szőrös bácsi, és – micsoda családi titok! – nem szerette nagyon a nagyapámat, de szívesen iszogatott vele egy kis konyakot, míg néha titokban udvarolt a nagyanyámnak.

Az sem látszik, de én tudom, hogy e fénykép után elvették Encikétől a babakocsit, mert szerettek volna még egy képet a kis szoknyájában is, abban reménykedve, hogy hátha pukedlizik is olyan édesen, mint múltkor a Kovalcsik néninek, aki lelkendezve csapta össze nagy, zsíros kezeit, és tapsikolva magyarázta hogy „biztos balerina lesz ez az Encike, most nézzétek meg, hát késssz balerina, kissss balerina, hátmegkellzabálni!”

Az sem látszik a képen, hogy miután elvették Encikétől a babakocsit, Encike elesett, és magától csak hónapok múlva állt fel, akkor is két bottal. Heine–Medin-kórnak hívják az okát, gyermekparalízis. Ha még pár évig tolja azt a babakocsit, és megvárja, amíg felfedezik az ellenszerét, rohangálhatott volna továbbra is. De akkor még nem volt rá megoldás. Az egyetlen megoldás évek múlva egy fém „járógép” volt, a végtaggyári elvtársak legnagyobb csodája, amit azóta sem tudott levenni a lábáról, ezért aztán alig van pár kép Encikéről, amin nem hosszú szoknyában lenne, kicsit féloldalra dőlve, hogy ne látszódjon az a rohadt fémes csillogás.

Azt se tudják sokan, hogy Encike, aki tolja a babakocsit, az anyám. Sosem lett balerina, viszont elvégezte a jogi egyetemet, és nem utolsósorban tőle telhetően felnevelt. És túl sokat szenvedett és szenved. Én sem lettem balerina, sem lány, sem Peti, pedig lányt szeretett volna, balerinát, és ha már nem, akkor legalább Petit. De a Peti baba egyszer leesett, négy hónappal azelőtt, mielőtt születtem volna, és összetört, anyu ezt rossz előjelnek vette, így nem lettem Peti.
 

Később nekem is lett Peti babám, bár az így utólag inkább lány volt, de anyutól kaptam, és így egyértelmű lett, hogy Peti. Jóval kisebb volt, és műanyag, viszont ő is viselte a rugdalózót és a bojtos sapkát, anyu szabta rá, hogy ne legyen túl nagy. Aztán elvesztek ezek is, mint annyi minden.

A babakocsi sincs meg már, sem a régi, öreg ház, ahol a fénykép készült, se a fényképész, se a nagyszüleim. A nagybátyám volt felesége elvitt egy csomó családi mókát, mert már semmi más fogást nem talált a családon, hát elvitte az emlékeket… Csak ez a fakó kép maradt elevenen az emlékezetemben narancssárga színeivel, mintha beborítaná a délután aranyló ragyogása, rajta Encikével, aki – és ezt sem tudják sokan – álmában néha még mindig futva tolja azt a babakocsit.