Egy séf élete

Marcus Samuelssont, aki árva létére sztárszakács lett, fiatalkorában a pőre becsvágy hajtotta, érett fejjel végre ráeszmélt, mi fontos igazán

Kapcsolódó cikkek

Olyan vadul kalapált a szívem, hogy alig hallottam, mit mond a legendás konyhafőnök, Lidia Bastianich. Lidia éppen a Time magazin által „a gasztronómiai világ Oscarjának” titulált James Beard Alapítványi Díjak nyerteseit hirdette ki New Yorkban.

Hozzászoktam a versengéshez, de ez most más volt. Négyünket jelöltek New York legjobb séfjének címére.

Idegességem talán abból eredt, hogy váratlanul ért ez a dolog. Teljesen lefoglaltak éttermem, az Aquavit körüli gondjaim, nem szakítottam rá időt, hogy ilyesmin törjem a fejemet. Aznap délután kölcsönöztem ki magamnak a szmokingot – a sprőd poliészter darab úgy mozgott, ahogy neki tetszett –, és rohannom kellett, hogy idejében odaérjek. Most pedig egy helyiségben tartózkodtam a bálványaimmal, és végre kezdtem fölfogni, hogy szóba kerültem közéjük tartozóként.

Óhatatlanul mégis azok ketten jártak a fejemben, akik már nem lehettek jelen: Helga, a nagymamám, az első ember, aki megmutatta nekem az ennivalóban rejlő lehetőségeket, meg Lennart, az apám. Bár az előbbi tíz, az utóbbi hét esztendeje távozott közülünk, minden ételkreációmnál és minden meghozott döntésemnél a tőlük tanultakat ültettem át a gyakorlatba.

Aznap délután beszéltem anyámmal. Svédországból, Göteborgból hívott föl, mert Annától, a nővéremtől hallotta, hogy – miként ő fogalmazott – „valami díjkiosztóra” készülök.

– Mit veszel föl? – kérdezte.

– Ne izgulj! – nyugtattam meg. – Ez itt senkit sem érdekel. Az egész a főzésről szól.

– Csak öltözz kényelmesen, jó?

Hát ez minden volt, csak kényelmes nem.

Lidia fölbontotta a borítékot, és kihirdette a nyertest: – Marcus Samuelsson. Aquavit.

Sárga szalagon függő tiszta sárgaréz érem illette a győztest. Hú, de nehéz! – gondoltam, amikor Lidia a nyakamba akasztotta. Miért is ne lett volna az? Névadója, az amerikai gasztronómia atyja ismertette meg az 1950-es években az amerikaiakat a kifinomult francia konyhával.

Ahogy a közönségre néztem, és a tapsot hallottam, erős kötődést éreztem a múlthoz, a gyökerekhez, amelyekből a főztömben felismerhető ízek fakadnak. Etiópiában születtem, Svédországban nőttem föl, Európában képeztek. De akárcsak Beard, most már amerikai voltam.

Marcus 1974-ben, az örökbefogadása utáni nyáron GöteborgbanA kis kukta
Vér szerinti anyám képét sosem láttam. 1972-ben, abban az évben, amikor ő meghalt, egy etiópiai az életét leélhette anélkül, hogy lefotózták volna.

Kétéves koromban tuberkulózisjárvány sújtotta Etiópiát. Anyám megbetegedett. Én is. Vért köhögtünk. Anyám a hátára vett, és kimerültsége, láza ellenére több mint százhúsz kilométert gyalogolt a nővéremmel, Fantajéval az addisz-abebai kórházig.

Több ezren ácsorogtak az utcán ellátásra várva. Betegek és haldoklók. Nem tudom, hogyan jutott be velünk anyám a kórházba. Csak azt tudom, hogy ő nem élte túl, de mi Fantajéval valami csoda folytán megmaradtunk.

Abban az időben a svédországi Göteborgban Lennart Samuelsson és a felesége, Anne Marie egy svéd asszonytól és jamaicai férfitól született kislányt neveltek: Annát. Egy kisfiút is szerettek volna mellé. Apám kitöltötte az örökbefogadási papírokat, azután várakoztak egy otthont kereső árva fiúra.

Engem hónapokig ápoltak a kórházban, és már javult az állapotom, amikor értesítették a svéd házaspárt, hogy talán örökbe fogadhatnak. De nemcsak engem, hanem a négyéves nővéremet is. Az etiópiai szociális munkás nem akart különválasztani bennünket. Az asszony azt mondta Samuelssonéknak, hogy édesanyánkat már elveszítettük, s egymástól már nem kellene elszakadnunk.

Rendben, felelte Anne Marie és Lennart. Persze, jöjjenek mind a ketten!

Új szüleim már választottak nekünk svéd nevet. Én Kaszahunnak születtem, de ezután Marcusnak hívtak. A nővérem, Fantaje ettől kezdve Linda lett. A repülőtérről hazaúton a szüleink kocsijában új anyukám ölében aludtam.

Anyukámnak a vacsora feltálalása csak sokadik feladatot jelentett a zsúfolt nap teendői között. Nem úgy anyám szüleinek. Helga és Edvin Jonssont Mormornak és Morfarnak (‘anya anyja’, illetve ‘anya apja’) hívtuk, és úgy imádtuk őket, ahogy ez a ráadásként kapott szülőpár megérdemelte.

Mormorék házában azonnal megcsapta az ember orrát a frissen sült kenyér illata. A nagymama éppen zöldséget aprított a vacsorához, tyúkhúslevest kavargatott, vagy sertéshúst darált kolbásznak. Ha ki kellene emelnem legelső étkezési emlékemet, nem egy bizonyos ízt választanék, hanem illatot – a nagyanyám házáét.

A nagymama hajdanában cselédként dolgozott előkelő svéd családoknál, és tőlük tanulta meg, hogyan kell éttermi színvonalú ételeket készíteni. Háztartását saját élelmiszerüzemként működtette. Maga állított elő mindent: lekvárt, savanyúságot, kenyeret. Egészben vette a hentesnél a csirkét meg a vadat, és házilag bontotta, darabolta föl pecsenyének.

Kölyökként imádtam a szombatokat. A szombat nekem fociedzést, a nővéreimnek korcsolyázást meg lovaglást jelentett – és vacsorát a nagyanyámnál. Amint hazaértem a focizásból, biciklin átszáguldottam Mormorhoz.

– Gyere csak, találtam neked feladatot – üdvözölt, és befogott rebarbarát tisztítani vagy borsót fejteni.

A sült csirke volt a legnevezetesebb fogása. Miután megkopasztottuk a madarat, nagyanyám kissé besózta, azután levitte a hideg, száraz pincébe.

A konyhafőnök a légkondicionáló mellé rakja a csirkét, így annak kiszárad a bőre, ez jól jön a sütésnél. Az alapelv ugyanaz.

Amikor nagyanyám a csirkesütéshez készülődött, megmutatta, hogyan kell mindenütt fűszerekkel bedörzsölni a bőrt. A tepsibe sárgarépát teregettünk, azzal vetettünk ágyat a csirkének. A konyhakertből szedett hozzávalókat töltöttük a baromfi hasüregébe, majd összevarrtuk, és betoltuk a sütőbe. Mindaz, ami kimaradt – a fölösleges bőr, a nyak, az aprólék –, mehetett a levesesfazékba.

Este, amikor a nagymama fölszolgálta a vacsorát, mindig megdicsérte „az ő kis kuktáját”, én pedig mindig izgatottan figyeltem az ezüsttálon díszelgő eledelt. A csirkével, amit manapság sütök, a nagymama emléke előtt tisztelgek. Egy-két hozzávaló megváltozott, de az ízesítés harmóniája és az eljárások mind tőle valók.

Balról: Linda, Anna, valamint Marcus a mamája ölében (1976)

Fájdalmas pofon
Linda meg én egészen az iskoláig nem igazán érzékeltük a faji kérdést. Részben azért nem, mert Anna már előttünk beilleszkedett Samuelssonéknál.

– Figyelj csak, Marcus! – szólt oda nekem egyszer a leggorombább osztálytársam. – Taníts meg minket négerlabdázni!

Svédországban a kakaóporba hempergetett golyócskákat hívják így, negerbollnak, de az a fiú akkor nem édességhez akart hasonlítani.

Mats, a legjobb barátom fölvette a labdát, és odaállt elém. – Hagyd békén! – mordult a kötekedőre, és látszott rajta, hogy képes lenyomni a kosárlabdát a torkán.

A sportban nem számított, ki honnan való. Mats meg én belevetettük magunkat a gördeszkás mániába, később pedig beleszerettünk a futballba. Tizenegy évesen egyszerre kezdtünk játszani a város legjobb labdarúgócsapatában, a Göteborgi Atlétikai és Sportszövetségnél (GAIS).

A következő négy évben mindennap edzettünk. Összebarátkoztam jugoszláv, török, lett fiúkkal – a svédeknél sötétebb hajúakkal és bőrűekkel. Blatténak hívtuk magunkat, ez a bevándorlók történelmileg lefitymáló elnevezése, amelyet az én nemzedékem büszkén vállalt. A blatte sötétebb színűt jelent, de még inkább kívülállót – és tetszett nekem, hogy a blatte mindenkire vonatkozott.

A GAIS-nál minden tökéletesen illett hozzám, még a zöld-fekete mez is, amelyről a „makrélák” becenevet kaptuk. A második évben tehetségkutatók bukkantak fel a partvonalon. Miután egy finn fiút elvittek egy profi csapathoz, mind a nyomdokaiba vágytunk.

Mire 16 lettem, időm java része a futball és a technikám fejlesztése körül telt. Az ötödik idény kezdetén Mats meg én elmentünk megnézni az új csapatnévsort. Amikor az S betűhöz értünk, sehol sem találtunk Samuelssont. Hát én meg hová tűntem?

Az edző behívott az irodájába. – Kiváló játékos vagy, Marcus, csak nem elég magas – mondta. – Érdemes tovább játszanod, de nálunk sajnos nincs helyed.

Hiába dolgoztam mindvégig keményen, szorgalmasan és fegyelmezetten, most kiraktak.

Alacsonyabb osztályban még folytattam a labdarúgást ez után, majd miután tényleg abbahagytam, a főzés foglalta el a helyét. Ma részben talán azért dolgozom olyan keményen, mert egyszer már kaptam egy pofont az élettől. Tudom, milyen érzés, ha az ember látja a nevét a listán, és mennyire szíven üti, ha egy szép napon megnézi, és már nincs ott a neve.

Balra fentről: Peter, Klaus, Marcus és Mats 1983-ban, GöteborgbanVáratlan fordulat
Úgy döntöttem, szakmunkásképzőbe megyek, mert annak a tananyaga érdekelt. A svéd mellett angolul tanultam, testnevelés címén fociztam, és a nap fennmaradó részében főztem: már tudtam, hogyan kell megfogni a kést és halat filézni.

Az első félév közepe táján az osztályom az iskola éttermében vendégeknek főzött. Megismertük a konyhai ranglétrát: a brigade de cuisine hierarchiáját. Ha bárki fölötted álló kér tőled valamit, igent mondasz, azután csipkeded magad, hogy megfelelj.

1989-ben végeztem, és konyhai kisegítőként helyezkedtem el Svédország egyik legjelesebb éttermében, a Belle Avenue-ben. Kezdetben polcokat tisztogattam, padlót sikáltam, halat jegeltem és a zsúrkocsikat pakoltam tele. Emellett végigkóstoltam az ételeket, eltettem a régi étlapokat, és láttam, hogyan izgulnak a felszolgálók egy-egy étel miatt. Sokat ügyesedtem, és ellestem a fortélyokat.

Az étteremben a sikert többféleképpen jutalmazzák. Az ember fizetésemelést kap, előléptetik, vagy ami a legjobb, elküldik sztázsra, fizetés nélküli szakmai gyakorlatra egy másik étterembe, ahol új technikákat sajátít el, fejleszti a készségeit. A Belle Avenue-ben töltött egy esztendő után útnak indultam a svájci Interlakenba, hogy hat hónapig egy Victoria-Jungfrau nevű üdülőszállóban sztázsoljak.

Itt ismertem meg a hotel híres főszakácsát, Erwin Stockert. A kertbe vezényeltek. Nem kívánkoztam a veteményesbe, de ez nem vette el a kedvemet a munkától. Burgonyát, sárgarépát, rebarbarát meg babot szedtem, és úgy látszik, meg voltak velem elégedve, mert egy hét múlva áthelyeztek entremetier posztra, ahol zöldségfélét, leveseket, tojásételeket készítettünk. Végre az arcvonalba kerültem!

Keményen dolgoztam, de nem játszottam kiscserkészt. Esténként eljártam szórakozni, rendesen kimulattam magam. De bármilyen későig maradtam is ki, másnap reggel az előírtnál egy órával korábban fölvettem a munkát. Jutalmul gyakran tettek át új posztra, így megtanultam leveseket és húsételeket készíteni. Végül a garde manger, a hidegkonyhai szakács mellé osztottak be. A sous-chef, vagyis a helyettes séf feladatkörét egy Paul Giggs nevű zsémbes-háklis brit látta el.

A hidegkonyha részben rafinált, részben hentesmunkát jelentett. Amikor először vállaltam egy egész bárány föltrancsírozását, Giggs kinevetett. De senki más nem vállalkozott önként, és a következő hússzállítmány érkezésekor már utasítottak, hogy segítsek be. Ha Giggs épp nem hülyézett le, akkor megtanultam vesét és borjúmirigyet kiszedni, erőleveshez csontot szétfűrészelni.

Egyik este a takarítás befejeztével jelentkeztem Giggsnél, hogy leléphessek a műszakból. – Végzett? – kérdezte.

– Igenis, Mr. Giggs.

– Tényleg végzett? – hajtogatta, miközben a hűtőkamrát ellenőrizte. Amikor egy aszpikkal teli műanyag dobozhoz ért, amelyet gondosan becsomagoltam, megállt. – Maga alszik, Samuelsson? – kérdezte. – Tegnap éjjel túl sokáig lumpolt?

Bedátumoztam a dobozt, ahogy minden romlandó árut, de eltévesztettem a napot. Tízperces fejmosás következett, amelyben Giggs azzal gyanúsított, hogy meg akarom mérgezni a vendégeket. A következő órát az összes doboz újracsomagolásával és újradátumozásával töltöttem, azután elszenvedtem az újabb tüzetes felülvizsgálatot, amelynek végén zsörtölődve elengedtek.

 Az efféle megaláztatások később sem estek jól, de megtanultam kevesebbet hibázni. Giggs tulajdonképpen a kedvenc főnököm lett, mert kiállt az övéiért. Ha maga mellé vett valakit, és az nem vallott szégyent, gondja volt rá, hogy előléptessék az illetőt.

Már csak úgy hetente egyszer teremtett le, ami óriási haladást jelentett, mert egyeseket óránként simfelt. Egyik délután épp letettem az ebédműszakot, amikor Stocker irodájába hívattak. Hát ez meg mi lehet? – morfondíroztam.

Úgy ballagtam az irodához, ahogy állítólag a haldoklók szeme előtt lepereg az egész életük. Bekopogtam. – Herr Stocker? – léptem be.

– Á, Mr. Samuelsson! Hogy van?

Nem tudtam, mit mondjak. Stocker még sosem érdeklődött a hogylétem felől. Ott ült hajtogatott, magas szakácsfövegében, ropogósra keményített nadrágban és zubbonyban. Végül megszólalt. – Samuelsson úr, Sie sind ein guter Chef.

Többször is lefordítottam magamban, amit hallottam. Talán félreértettem volna? Nem. Tényleg azt mondta, hogy jó séf vagyok.

– Jól dolgozik. Amikor visszajön a téli szünet után, a Victoria demi chef de partie-ként (helyettes részlegvezető) kívánja foglalkoztatni. Menjen a személyzeti osztályra a részletekért.

Ezzel fogta a tollát, és az íróasztalán heverő papírokra nézett.

Nem szóltam semmit. Vagy húsz másodperc telhetett el, mire fölpillantott rám. – Végeztem. Maga még mindig itt van? Raus! Raus! Kifelé!

Fejbe kólintva szédelegtem ki. Tudtam, hogy Giggsnél is rá kell kérdeznem. Visszamentem a hidegkonyhára, ahol a hűtőkamrában találtam.

– Na mit mondott a főnök? – tudakolta.

– Azt hiszem, azt akarja, hogy demi chef de partie legyek.

– Naná, hogy azt. Én szóltam neki, hogy nevezze ki magát. Miért? Talán azt képzelte, hogy az ilyesmi véletlenül történik?

Zökkenő az úton
Három hónapom maradt a Victoria-beli új munkaviszonyom kezdetéig. Ha azt az időt nem főzésre fordítom, az ottani fiúk leköröznek. Kerestem hát egy szállodát az ausztriai Bad Gasteinben. A hét hat napján reggel nyolctól délután négyig dolgoztam a konyhán, azután este fél hattól az éjféli zárásig folytattam. A dupla műszakom végeztével visszatántorogtam a szobámba, és naplómban örökítettem meg a napi étlapot. Ha új módszert vagy új receptet tanultam, azt is följegyeztem.

Természetesen azért húszéves srác voltam, nem szerzetes, és olykor beültem a haverjaimmal egy bárba. Egyik este megismerkedtem Brigittával, aki szobalányként dolgozott a szállodában. Úgy látszott, fölkeltette az érdeklődését a fekete svéd, és megkérdezte:

– Nincs kedved átjönni hozzám és zenét hallgatni?

Visszakísértem a szállására, és nála töltöttem az éjszakát – meg a következő napot. Többé azonban nem találkoztunk, és az ausztriai három hónapomat a kemény munka és a tájjellegű konyha méltányolásával töltöttem.

Azután Brigitta becsúsztatott egy cédulát az ajtóm alatt, és arra kért, találkozzunk egy kávéházban. Korábban érkeztem, leültem egy asztalhoz. Nem láttam, mikor érkezett meg, így meghökkentem, amikor a vállamra tette a kezét. Nem mosolygott.

– Gyereket várok – közölte.

Megdöbbentem. Egy másodpercig fontolgattam, hogy azt teszem, „amit a becsület diktál” – feleségül veszem Brigittát, ezt a nőt, akit alig ismerek, és életem hátralévő részét Ausztriában töltöm. De tudtam, hogy képtelen vagyok rá, és Brigitta egyébként sem kérte a segítségemet. A gyermek fölnevelésében számíthatott népes családjára.

– Csak gondoltam, nem árt, ha tudsz róla – összesen ennyit mondott.

Mielőtt visszatértem a Victoriába, még hazalátogattam. A szüleimnek egy szót sem szóltam a terhességről, és hallgattam róla a Victoriában is, ahol a munkaköröm megváltozott, de egyébként minden ugyanúgy fogadott, ahogy otthagytam. Ismét belevetettem magam a munkába, a konyha volt a menedékem.

Azután levelet kaptam Brigittától, apasági iratokat mellékelt hozzá. Nem kérte, hogy bármit is vállaljak, de nem tett úgy, mintha nem tudná, ki a baba apja. Kitöltöttem a papírokat, és novemberben értesített arról, hogy kislánynak adott életet. Öt nappal a huszonegyedik születésnapom után.

Amint hazamentem, mindent bevallottam a szüleimnek. – Ismerek egy srácot – kezdtem, érzékeltetni próbálván, hogy jól átgondoltam a dolgokat –, akinek anyagi nehézségeire hivatkozva nem kell gyermektartást fizetnie.

– Nem, Marcus – felelte szigorúan anyám. – Te nem fogsz kibújni a fizetés alól.

– De hát nincs pénzem...

– Nem baj – szakított félbe –, egyelőre mi fizetünk, és ha lesz, majd visszaadod nekünk, azután magad fizetsz.

Addig a pillanatig a pénzkeresés volt az utolsó szempont a karrierelképzeléseim listáján.

– Ettől még visszamehetsz Svájcba főzni – mondta anya. – De ez a kötelességed, és bár most kisegítünk, az a kislány a tiéd, a későbbiekben mindig magadnak kell gondoskodnod róla.

Álmok a sikerről
Visszamentem Svájcba, ahol előléptettek chef de partie-nak (részlegvezető séfnek), tíz srácot felügyeltem. De továbbra is fölfelé törekedtem, a világ minden táján működő éttermekbe küldözgettem leveleket, kerestem a következő álláslehetőséget. New Yorkban találtam is, egy régi Belle Avenue-s barátom jóvoltából, aki sous-chefként dolgozott az Aquavit nevű svéd étteremben. Rábeszélte a konyhafőnök első helyettesét, hogy vegyenek föl kilenc hónapra tanulónak. Így hát New Yorkba repültem, és beköltöztem a barátomhoz.

Munkaidőben minden energiámat az Aquavitnek szenteltem, de utána New Yorkot tanulmányoztam. Görkorcsolyát vettem, és bejártam az egész várost, fölfedeztem a kínai negyedet, benéztem indiai fűszerboltokba, körbeszaglásztam Harlemben.

Közben levelekkel ostromoltam franciaországi háromcsillagos éttermeket, és 1993-ban, amikor éppen lejárt a meglévő szerződésem, az egyik igent mondott. Aztán véletlenül viszontláttam régi főnökömet, Paul

Giggst, aki elszegődtetett egy üdülőhajóra. Ott töltöttem a New York és Franciaország közötti hónapokat, és kerestem annyi pénzt, hogy elkezdhessek gyermektartást fizetni a lányom, Zoe után.

Aki nagyságra vágyik, annak Franciaországban a helye. Én azonban New Yorkban hagytam a szívemet, így miután lejárt a szereplésem Vonnas faluban, Georges Blanc-nál, visszatértem az Aquavitbe. Megígértem a tulajdonosnak, Håkan Swahnnak, hogy segítek New York egyik legjobb éttermévé fejleszteni az Aquavitet.

Håkan fölfogadta Jan Sendelt, egy tehetséges fiatal svéd séfet, hogy újítsa meg, frissítse föl az Aquavit étlapját. Tetszett nekem Jan irányvonala, beszélgettünk étlapokról, fogásokról, munka után pedig elhívott szórakozni, pár alkalommal el is mentem bárokba és mulatókba, de nem ragadtak meg az éjszakába nyúló kicsapongások.

Egy hétfő reggel munkába menet odaköszöntem az utcán Joey cimborámnak, a szemközti szálloda kocsirendezőjének.

– Szevasz, Marcus! – viszonozta. – Hallom, valami gubanc van az Aquavitben.

Nem tulajdonítottam jelentőséget a megjegyzésnek. Ahogy beléptem a főbejáraton, két szakács épp kijött. – Jan meghalt – közölték. – Zárva vagyunk.

Meghalt? Nem jutott el a tudatomig a szó. Megláttam az éttermi üzletvezetőt, aki egy bárszéken ült, és potyogtak a könnyei. Akkor végre fölfogtam, hogy Jan nincs többé. Szívroham végzett vele, valami kábítószerrel összefüggésben.

Håkan hónapokig kereste az utódot a konyhafőnöki posztra, amelyet átmenetileg Jan volt asszisztense látott el. Miután az egy másik étterembe távozott, Håkan hozzám fordult.

Elfogadtam az ajánlatát, és fölvettem sous-chefnek egy Nils Norén nevű svédet, aki egyszer már sztázsolt az Aquavitben. Tudtam, hogy képesek leszünk együttműködni, és nem is tévedtem. Tíz évig főztünk hagyományos svéd ételeket a törzsvendégeknek, ugyanakkor új ízeket hoztunk az étterembe, új nyersanyagokat próbáltunk ki, átalakítottuk az étlapot.

Egy szeptemberi napon megtudtuk, hogy a New York Times fog kritikát közölni rólunk. Amikor kiderült, hogy három csillaggal tüntettek ki bennünket, fölugrottunk Nilsszel, Håkannal meg a többi munkatársammal, és örömujjongásban törtünk ki. Koccintottunk, hátba veregettük egymást.

Nagyon régóta álmodoztam a sikerről. Egyik éttermet a másik után hagytam magam mögött a Belle Avenue-től a Victorián át Georges-ig, mert tudtam, hogy több is telik tőlem. Most végre özönlöttek a gratulációk. Svédországból telefonáltak szakácsok, hogy szeretnének nálunk dolgozni. Tyűha, hát így kell ennek lennie!

A dolgok rendbetétele
Linda nővéremet mindig érdekelték etiópiai gyökereink, és kiderítette, hogy az apánk nem halt meg, mint hittük: életben van, nyolcvanéves, egy Addisz-Abebától délre eső faluban lakik. Megszerveztem egy etiópiai kiruccanást, és magammal vittem a barátnőmet, az etiópiai születésű, nyúlánk, gyönyörű Mayát, akivel azon a fogadáson ismerkedtem meg, amelyet a Harlembe költözésemkor adtam.

Miután megérkeztünk Addisz-Abebába, áthajtottunk a városon, hogy találkozzunk apámmal. Gazdálkodó és lelkész volt. A találkozásunkkor imádkozott, én meg elsírtam magam. Rengeteg kérdésre kerestem választ. Vajon oly sok évvel azelőtt elhagyott engem az apám? Azt mesélte, nem sokkal anyánk halála után visszajött értünk, de azt mondták neki, hogy elkésett, már elmentünk. Talán az, aki így tájékoztatta, úgy gondolta, jobb nekünk ott, ahová tartottunk? Ezt már sosem fogom megtudni.

Az apámmal való találkozás, valamint az a tudat, hogy a több évtizedes távollét dacára mindvégig szeretett engem, bátorságot adott ahhoz, hogy megkeressem a lányomat. Fölismertem, hogy csak azt kell nyújtanom neki, amit az apám nyújtott nekem: saját gyarló önmagamat, mentegetődzés és ígérgetés nélkül.

Sajnálatos tény, hogy Zoe életének első tizennégy évében egyetlen ajándékot, még egy képeslapot sem kapott tőlem, egy szót sem beszéltem vele. Távollétem olyan volt, akár egy vonat, amelyet a becsvágyam hajtott, és amelyen el is mentem.

Anyám soha nem értette a becsvágyamat, mindazt, amit a pályámnak adtam és amit hagytam, hogy elvegyen tőlem. Szinte Zoe megszületésének pillanatától leveleket írt a kislánynak, aki, amint eléggé megnőtt, válaszolgatott is neki. Zoe hétéves korában két hetet töltött Svédországban. Anyám törődött Zoe anyagi helyzetével is. Bankszámlát nyitottam a kislány részére, de a csekket anyám küldte el minden hónapban Brigittának.

Anyám, hál’ istennek, a saját erkölcsi iránytűjét követte. Szerette Zoét, és olyan kapcsolatot alakított ki vele, amely nyitva tartotta az utat, amíg én is előkerültem.

2005 júniusára készen álltam. Anyámmal Grazba repültünk, ahol Brigitta fivére kocsival várt bennünket a reptéren. Amint megláttam Zoét, érzékeltem a rokonszenvet a pillantásában. Jelezte, hogy örül nekem. Félretettem hát a szégyenkezésemet, és a karomba zártam a lányomat.

Brigitta addigra férjhez ment, és Zoe után még két gyermeke született. Azon az első estén én főztem a családnak. Megkértem Zoét, hogy jöjjön be velem a faluba vásárolni, később pedig, ahogy közösen hámoztunk burgonyát és pirítottunk vöröshagymát, megtettem az első lépéseket, hogy olyan apává váljak, akit Zoe megismerhet, és egyszer talán meg is szeret.

Maya és Marcus az esküvői szertartásuk előtt 2009-ben

A kritika próbája
Háromévi együtt járás után, 2008-ban feleségül kértem Mayát, és igent mondott. Azon a nyáron a svédországi Smögenben ünnepeltük meg nem hivatalos egybekelésünket. Barátaink odaautóztak Göteborgból, Zoe odarepült Ausztriából. Én pedig örömmel hagytam a szervezés oroszlánrészét anyámra és Anna nővéremre. Bepácoltam egy óriási lazacot, egyébként azonban tétlenül szemlélődtem.

Karácsony után Addisz-Abebában tartottuk az igazi egyházi esküvőt, Maya testvére adott össze bennünket. A Hiltonban díszebédet rendeztünk, majd Maya falujában nagy lagzit csaptunk, több százan jöttek össze a szertartásos lakomára, és egyik pompás kávéceremónia a másikat követte.

Ha már ott jártunk, összeismertettem svéd anyámat, Anne Marie-t a vér szerinti apámmal. Anya karosszékben ülve hallgatta apámat, aki az ősi geez nyelven olvasott föl a Bibliából egy részt. Egyik etiópiai húgom – nyolc ottani testvérem egyike – fordított nekem, és kihasználtam az alkalmat, hogy rábeszéljem apámat: engedje el egy másik húgomat a családi gazdaságból, hadd járjon iskolába. Miután beleegyezett, a húgom öröme volt a lehető legszebb nászajándék.

Még abban az esztendőben megszakítottam kapcsolatomat Håkan Swahnnal, és otthagytam az Aquavitot. 2010 decemberében Red Rooster (Vörös kakas) néven nyitottunk éttermet a Harlemben. Ez lett álmaim étterme, ahol ápolhatjuk az afroamerikai konyha hagyományait, miközben az én egyedülállóan svéd–etióp szemüvegemen át mutatjuk be.

A következő nyáron Zoe a nagybátyjával meglátogatott New Yorkban. Elvittem a Central Parkba, a kínai negyedbe, a Modern Művészetek Múzeumába. Már tizenéves, úgyhogy vásárolni is akart, azután együtt időztünk az új éttermemben.

Egyik nap jól beolvasott nekem azokért az évekért, amíg eltűntem. – Igaz, hogy nem kellettem neked? – kérdezte.

– Nem igaz – győzködtem. – Mi sem állhatna távolabb az igazságtól. Az tény, hogy fiatal voltam, és megijedtem, és bocsánatot kérek az akkori viselkedésemért.

– Miért nem telefonáltál soha?

– Komolyan akartam, de nem tudtam, hogyan.

– Tök mindegy! – legyintett erre.

Milyen sok mindent jelent is ez a tök mindegy. De tőle bántónak hatott. Mert nagyon sokkal tartozom neki.

Mostanában, ha együtt vagyunk, én így vagy úgy bocsánatot kérek, ő pedig így vagy úgy morgolódik. Félig-meddig reménykedem, hogy ez lelkileg jót tesz neki, föltárhatja az érzéseit, jól megmondja a véleményét, én meg magamban még biztatom is: Rajta, Zoe! Kérdezz bármit, nevezz bárminek!

És bár ő még mindig csak igyekszik kiigazodni rajtam, én már végre tudom, ki vagyok. Apa vagyok, konyhafőnök vagyok, és egészen biztos, hogy bírom a kritikát.

Vote it up
179
Tetszett?Szavazzon rá!