Egy vidéki állatorvos igaz meséi

Szívhez szóló történetek egy kis közösség életéből az angliai Yorkshire-völgységben a háború idején

Kapcsolódó cikkek

– Mozgás! – ordította a kiképzőtiszt. – Gyorsabban! – noszogatta a ziháló menetoszlopot, miközben erőlködés nélkül futott mögöttünk. – Egy-két, egy-két, gyerünk! Bal-jobb!

Jómagam valahol középütt loholtam a többiekkel, és azon töprengtem, vajon meddig bírom még szuflával. Egy vidéki állatorvosnak, kivált a Yorkshire-völgységben, nincs alkalma rá, hogy kijöjjön a formájából; folyton jön-megy, jól megtermett állatokkal birkózik, mérföldeket gyalogol; egyszóval kemény legény. Legalábbis így hittem.

Aztán újabb gondolatok fészkeltek az agyamba. A Helennel való házaséletem néhány hónapja alatt kissé eltunyultam. Túlságosan jó szakács volt, én pedig túlságosan is odaadó híve az ő konyhaművészetének. Három napja, hogy eljöttem Darrowbyból, de énem egyik fele még mindig otthon volt, Helen mellett.

Harmadik napomat töltöttem a Királyi Légierőnél, de még mindig nem fogtam fel teljesen, mi történik velem. – Még egy kört, fiúk! – üvöltötte a szakaszvezető. Keserű gondolatok töltöttek el, miközben nekilódultam. Hátrahagysz egy szerető feleséget és egy boldog otthont, hogy szolgáld a királyt, a hazát, erre így bánnak veled!
 

Múlt éjjel Darrowbyban jártam álmomban. Az öreg Dakin istállójában voltam. A gazda megnyúlt, petyhüdt arcából szelíd szempár nézett le rám. – Úgy látom, a vén Bimbó a végét járja – mondta, és végigsimított a tehén hátán.

Kiürítettem a fecskendőt, és bedobtam a dobozba, amelyben a varratkészítéshez szükséges dolgokat, szikéket és pengéket tartom. – Maga dönt, Mr. Dakin, de ez már a harmadik alkalom, hogy össze kell varrnom a csöcsét, és attól tartok, hogy nem az utolsó.

Ez a baj a nagyon öreg tehenekkel. Leszáll a tőgyük, és ha lefekszenek az istállóban, ez a létfontosságú tejtermelő szerv oldalra kerül, a szomszéd állat útjába. Ha nem Mabelnek a jobb állásból, akkor balról Boglárkának.

– No, igen – mondta a gazda. – Kiszolgált az öreglány. Emlékszem arra az éjszakára… tizenkét esztendeje is megvan, hogy a Daisy megellette itt, ebben az istállóban. Erőst havazott odakünn. Isten a tudója, hány gallonnal tejelt nekem azóta! Még ma is megad vagy négyet naponta! Nem tartozik nekem semmivel.

Dakin nagyot sóhajtott: – Akkor hát, nincs mit tenni… Szólok Jack Dodsonnak, hogy vigye el csütörtökön. Húsnak rágós lenne, de pástétomnak talán megteszi. – Tréfálkozni próbált, de nem bírt mosolyogni.

Úgy alakult, hogy a következő csütörtökön egy másik munka miatt megint kihívtak a tanyára, és épp az istállóban voltam, amikor Dodson, a marhakereskedő eljött Bimbóért. – Gyerünk, no! – kiáltott a hajcsár, és botját a tehén farának szegezte.

– Meg ne üsd! – bődült rá Dakin.

Dodson meglepetten nézett az öregre. – Sosem bántom őket, tudhatnád. Épp csak ösztökélem kicsit.

– Tudom, Jack, de ennek nem kell a bot sem. Megy, amerre akarod.

Álltunk az öreg gazdával, és néztük, amint a tehén komótosan kiballag az istállóból, és felsétál a dombra. Dakin még akkor is hosszan bámult utánuk a paták kopogását hallgatva, amikor a hajcsár már eltűnt a jószággal a fák mögött az ösvényen.

A hang végül elhalt, és a gazda felém fordult: – Hát akkor, doktor úr, lássunk dologhoz…

Munka közben ezúttal nem sok szót ejtettünk. Szinte nyomasztó volt a csend, amikor dolgunk végeztével kinyitottuk az istálló ajtaját. Dakin megtorpant, kezét a kilincsen felejtette. – Mi a csuda? – kérdezte halkan.

Tehénpaták kopogása hallatszott valahonnan a domb felől. Kisvártatva a paták gazdája is feltűnt. Bimbó volt az, ügetett felénk ide-oda lengedező tőggyel, tekintetét a kitárt istállóajtóra szegezve.

– Mi az ördög? – tört elő Dakinból, de a jószág már el is csörtetett mellettünk, be egyenest az istállóba, ahol annyi éven át lakott. Az öreg kifejezéstelen tekintettel bámult utána, de pipájából sűrű egymásutánban szálltak felfelé a füstfelhők.

Nem sokkal ezután nehéz csizmatalpak csattogása hallatszott, és megjelent Jack Dodson. – Hát itt vagy, te mihaszna! Már azt hittem, megszöktél! – lihegte, majd a gazdához fordult. – Sajnálom, de biztos ráfordult a másik ösvényre. Nem is láttam, merre megy – mondta a hajcsár, azzal elindult Bimbó felé. – Gyerünk, öreglány, vágjunk neki újra!

De Dakin útját állta. Dodson és én meghökkenve néztünk a gazdára, aki egyre csak a tehenet bámulta. Volt valami megindítón méltóságteljes abban, ahogy a jámbor öreg állat türelmesen és megadón állt ott, és ez a méltóság diadalmaskodott a kifordult paták, a kiálló bordák és a földet súroló tőgyek szánalmas látványán.

– Sajnálom, hogy vesztegettem az idődet, Jack, de nélküle kell elmenned. Ha egyszer hazagyütt az öreglány, itthon is marad.

Határozott tekintetéből látszott, hogy a döntése végleges. Dodson bólintott, majd kilépett az ajtón. – Volna egy ötletem – szólt az öregember. – Nem fejem többé, de akad pár bornyú… szoptathatná azokat. A régi istálló üresen áll, ellakhat benne, és ott senki sem lép a tőgyire.

Felnevettem. – Igaza van, Dakin gazda! Ott biztonságban lesz, nem kell többé összevarrnom, és elég lesz a teje három borjúnak is. Megszolgálja a kosztot és a kvártélyt.

– Ugyan, mondtam, hogy nem számít az! Annyi év után… nem tartozik nekem semmivel – halvány mosoly jelent meg a barázda szántotta arcon. – Az a fő, hogy hazagyütt.
 

Láttam magam előtt a kiképzőtiszt vigyorgó arcát. Tuti, hogy szadista a fickó. Miközben nekiveselkedtem az utolsó gyakorlatsornak, hirtelen világossá vált számomra, miért jelent meg álmomban Bimbó. Akárcsak az öreg tehén, én is haza akartam menni.

Mrs. Rumney választása
Ahogy teltek a napok a légierőnél, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy egy durva és közönséges világba száműztek, és ez az érzés reggelente valahogy felerősödött bennem. Nem is a szitokszavak és az obszcén megjegyzések bántottak a legjobban, inkább a sötét alvótermek mélyéről feltörő erőteljes altesti zajok. Egyik páciensem, Cedric jutott ezekről az eszembe, és gondolatban máris Darrowbyban voltam. Éppen felemeltem a csörömpölő telefon kagylóját.

– Doktor úr… hálás lennék, ha eljönne és megvizsgálná a kutyámat – mondta az asszony, aki a hangja alapján a felsőbb körökhöz tartozott.

– Természetesen. Mi a probléma?

– Nos… hogy is mondjam… bizonyos bélproblémái lehetnek.

– Hogy érti ezt?

Hosszas hallgatás a vonal túloldalán. – Bélproblémák… Túl sok gáz gyötri…

Kezdett derengeni a dolog. – Úgy érti, gond van a gyomrával?

– Nem kifejezetten a gyomrával. Meglehetősen sok szelet bocsát ki…

Miután tisztáztuk a tüneteket, elkértem a címet. – A nevem Mrs. Rumney, a cím: Babér Birtok.
 

Személyesen Mrs. Rumney nyitott ajtót, és amikor megláttam, nagyon meghökkentem. Negyven körül lehetett, de úgy festett, mint egy Viktória-korabeli regény szépséges hősnője: karcsú volt, és sudár, szinte éteri jelenség. Rögtön megértettem, miért habozott a válasszal a telefonban. Egész lénye kifinomultságot és eleganciát árasztott.

– Cedric a konyhában van – szólt a hölgy –, jöjjön, kérem, utánam.

A következő meglepetést maga Cedric okozta. Hatalmas boxer volt. Amint meglátott, felugrott rám örömében, két mellső mancsát a mellkasomnak támasztotta. Próbáltam leszedni magamról, de ő kitartóan lihegett az arcomba, és elragadtatásában egész hátsóját csóválta.

– Jó kutya! Ül! – kiáltotta a hölgy, de Cedric ügyet sem vetett a parancsra. Mrs. Rumney nyugtalan arccal fordult felém: – Meglehetősen barátságos jószág.

Nem kevés erőfeszítésembe került, mire sikerült leráznom és sarokba kényszerítenem a behemót ebet.

– Milyen gyakran fordul elő ez a bizonyos… gázképződés? – tettem fel a kérdést. Ekkor, mintegy válaszképpen, szinte tapintható, kénes bűzfelhő hömpölygött felém a kutya irányából. Mögöttem fal volt, ezért nem tudtam engedni a késztetésnek, hogy se szó, se beszéd menekülőre fogjam, jobb híján a tenyeremmel takartam el az orrom.

Kiderült, hogy Cedric rengeteg húst eszik, rajzoltam hát egy táblázatot, amelyben feltüntettem, mennyivel kevesebb fehérjére, illetve több szénhidrátra van szüksége az állatnak. Felírtam egy savkötő keveréket, majd elégedetten távoztam. Ám egy héttel később Mrs. Rumney újra telefonált.

Sűrű napom volt, este hat óra tájt járt az idő, amikor eljutottam a Babér Birtokra. A felhajtón autók álltak, és amikor beléptem a villába, Mrs. Rumney épp itallal kínálta a vendégeit. A szalon tele volt előkelő, finom népekkel.

A ház úrnője a konyhába akart vezetni, amikor kivágódott az ajtó, és Cedric rontott be boldogan a díszes társaság közepébe. Egy úriember pillanatok alatt a földre került, gurultak a mellénygombok. A boxer figyelme ezután az egyik hölgyre irányult… ám ekkor megcsapott a felismerés, hogy egy Cedricnél alattomosabb és veszélyesebb támadó is belopakodott közénk. Átható, félreismerhetetlen szag lengte be a szalont. Cedric tünetei kétségtelenül visszatértek.

A legtöbb kutya szellent időnként, de Cedric szünet nélkül eregetett. Ráadásul minden egyes dörrentés után hátrafordult, mintha szemügyre akarná venni a szökevény szellemet.

A botrányos este után elhatároztam, felszabadítom Mrs. Rumney-t az átok alól. Éreztem, hogy nagy szüksége van a segítségemre, így hát rendszeresen eljártam hozzájuk, és mindenféle szerekkel próbálkoztam. De egyik sem hozott lényegi változást.

Cedricnek, ha több nem is, egy tisztelője azért akadt: Con Fenton személyében. A nyugdíjas férfi heti háromszor járt kertészkedni a Babér Birtokra. Egyik vizitem alkalmával, amikor távozni készültem, a boxer utánam rohant, és láttam, amint az öreg leplezetlen csodálattal bámulja. – Micsoda pompás egy kutya!

– Igen, tényleg nagyszerű állat – feleltem, és így is gondoltam. Cedric ugyanis nemcsak rémes gázokat árasztott magából, hanem állandó, letörhetetlen jókedvet is.

– Nézze azokat a lábakat! – mutatott Con elismerően az eb izmaira. – Ezt nevezem én kutyának!

Míg beszélt, az a benyomásom támadt, hogy tán azért vonzódik annyira Cedrichez, mert ő maga is boxerre hasonlít: nem terheli agyon magát gondolkodással, erős, jó kiállású, a szája pedig szüntelenül mosolyra húzódik.

Pár héttel később magam kerestem fel a Babér Birtokot. – Talán nem kellene beleütnöm az orrom – mondtam Mrs. Rumney-nak –, de meggyőződésem, hogy Cedric nem való magának. Úgy vélem, jobban járna, ha egy másik kutyát szereznénk helyette. Esetleg kisebb fajtát.

– Na de, Mr. Herriot, én nem lennék rá képes, hogy Cedricet eltaszítsam magamtól – rebegte a hölgy, és könny gyűlt a szemébe. – Nagyon kedvelem őt… mindennek dacára.

– Nem, hát persze hogy nem! Támadt azonban egy ötletem. Odaajándékozhatná Con Fentonnak. Ő valósággal rajong Cedricért, és a mi kis behemótunknak jó dolga lenne mellette. A kertésznek jókora földje van odahaza, Cedric kedvére rohangászhatna rajta, amikor meg Con dolgozni jön, magával hozhatná. Így ön hetente háromszor is láthatná a kutyát.

Mrs. Rumney pár nap múlva telefonon keresett: Con boldogan fogadta az ajánlatot, és Cedriccel máris remekül kijöttek egymással. A hölgy pedig beszerzett egy pudlikölyköt.
 

Nem láttam az új kutyát szinte hat hónapos koráig, amikor úrnője elhívott, hogy vizsgáljam meg. A látogatás után gondoltam egyet, és tettem egy kis kerülőt Con Fenton alig fél mérföldre lévő házáig. Ahogy beléptem az aprócska szobába, máris rám vetette magát egy szőrös alak. Jókora kézitusa árán sikerült átverekednem magam a kandalló mellett álló karosszékig. Con leült velem szemben, és amikor a boxer felugrott, hogy képen nyalja, barátságosan rákoppintott a fejére. – Ülj már le, te bolond jószág! – morgott rá gyengéden.

– Hát, doktor úr – fordult hozzám Con, miközben dohányt vágott és megtömte a pipáját –, csuda hálás vagyok magának, amiért megszerezte nekem ezt a kutyát. Nála jobb barátot senki nem kívánhat.

Ebben a pillanatban megcsapott az ismerős bűz, amely még a pipafüstnél is erősebbnek bizonyult. Con tudomást sem vett a szagról, számomra viszont elviselhetetlennek tűnt. – Nos – hebegtem –, csak azért ugrottam be, hogy lássam, jól megvannak… igazából mennem is kell. – Felálltam, és az ajtóhoz igyekeztem.

Ahogy elhaladtam az asztal mellett, megláttam rajta egy váza szegfűt. Lehajoltam, és orromat a virágok közé dugtam. Con helyeslően nézett rám.

– Szépek, ugye? Asszonyom a Babér Birtokról megengedte, hogy annyi virágot hozzak haza, amennyit csak akarok. A szegfű a kedvencem. Csak egy a baj – mondta elmélázva az öreg. – Nem élvezhetem őket úgy, ahogy lehetne. Legénykoromban orrpolippal műtöttek, aztán igen elronthattak valamit.

– Hogyhogy? – kérdeztem, de elmémben már fény derengett.

– Hát úgy – mondta az öreg bánatosan –, hogy azóta nem érzek szagokat!
 

Az öreg Albert és Mick
A repülősök bázisán egy fiatal pilótával beszélgettünk. Mesélt nekem a civil hivatásáról, majd én is részletesen beszámoltam neki arról, hogyan, milyen körülmények közt végzem a munkámat odahaza. – Hát neked sincs ki a négy kereked, hogy vidéki állatorvosnak álltál! – állapította meg nevetve. Volt idő, amikor bizony tiszta szívemből egyetértettem volna vele.

Például amikor hazafelé vezettem egy nehéz ellés után, dideregve, és úgy éreztem magam, mint akit tetőtől talpig összevertek. Már-már elmerültem az önsajnálatban a volán mögött, amikor Copton falucskába értem. Nyaranta idilli hely volt, ezen az éjjelen azonban sötétnek és halottnak láttam esőverte, feketeségbe burkolózó házaival. Egyetlen halvány fény vetődött csupán az útra a falu kocsmájának az ablakából.

Bizony jólesett volna egy sör, így hát bekanyarodtam a fogadó himbálózó cégtáblája alá, amelyen ez a felirat állt: Rókák és kopók.

Odabent kellemes meleg fogadott. Tíz-tizenkét ember ücsörgött a teremben korsóiba kapaszkodva. Ismerős volt az arcuk, különösen a nyugalomba vonult juhászé, Albert Close-é, aki minden este ugyanazon a helyen ült, a tűz mellett.

Kezét most is elmaradhatatlan, hosszú, görbe pásztorbotján nyugtatta. Üres tekintettel bámult maga elé. A pad alatt elnyúlva hevert a kutyája, Mick, aki éppúgy megöregedett és nyugalomba vonult, mint a gazdája. Láthatóan álmodott éppen: élénken kapkodott a mancsával a levegőben, ajka, füle meg-megrebbent, és időnként fojtott hangon vakkantott egyet.

A jó öreg Albert. Vajon mit rejt az az üres szempár? Elképzeltem őt fiatalon, amint a széljárta fennsíkokat rója, és végtelen mérföldeket jár be lápokon, sziklákon át. Nincs is edzettebb ember a yorkshire-i pásztornál, aki télen-nyáron a szabad ég alatt tölti a napjait!

Ám az az Albert, aki előttem ült, köszvényes vénember volt, és egykedvűen bámult maga elé elnyűtt tweedsapkája alól. Észrevettem, hogy kiürült a pohara, ezért átvágtam a termen. – Jó estét, Mr. Close! – köszöntöttem.

Rám pislogott, és tölcsért formált tenyerével a füle mellett: – He?

– Óhajt még egy italt? – kérdeztem megemelve a hangomat.

– Köszönöm – felelte, és ujjával a korsóra bökött. – Tőthet pár cseppet, fiatalember.

Intettem a kocsmárosnak. Az öreg pásztor megemelte újra teli korsóját: – Egészségére! – dörmögte.

Már épp készültem visszamenni a helyemre, amikor a kutya felébredt. Ahogy rám nézett, visszahőköltem a szeme láttán. Borzalmas volt, szinte ki sem látszott a gennyes szempillák közül. Albert vállára tettem a kezem.

– Mick szeme nagyon rossz állapotban van!

– Tudom én! – bólintott az öreg. – Kissé huzatot kapott. Kölyökkora óta künn van a szélbe’.

– Nem, ez nem csak a huzat. Befordult a szemhéja. Műtétre volna szüksége! – feleltem.

– Úgy van, fiam – kortyolt a sörébe a pásztor –, huzatot kapott, mondom. Kölyökkora óta odakünn…

Visszaoldalogtam a helyemre. Ted Dobson, a jól megtermett tehénpásztor kérdő tekintettel nézett rám. – Miről van szó?

– Ronda egy dolog, Ted. Befordult a kutya szemhéja, és a pillái dörzsölik a szemgolyót. Fájdalmas lehet, meg fekélyt, sőt akár vakságot is okozhat. Még enyhe esetben is átkozottul kellemetlen.

– Szegény pára – mondta erre Ted. – Gondolom, drága az ilyen műtét.

– Általában egy fontot kérünk érte – mondtam kényszeredett mosollyal. Egy szemész bizonyára nevetségesnek találná az összeget, de Albertnek súlyos teher lett volna. Kétheti nyugdíja is rámenne.

A tehénpásztor ekkor odaballagott az öreghez. – Albert, értetted, amit Mr. Herriot mondott neked az imént? – harsogta.

– Értettem, hógyne. Mick szeme huzatot kapott.

Ted ingerülten kiáltott fel: – Az ördögbe! Hallgass ide végre! El kell vinned a kutyád…

Az öreg pásztor azonban valahol másutt járt. – Kölyökkora óta…

Pár nap múlva Ted ragyogó képpel jelent meg a rendelő ajtajában. Egyenesen a tárgyra tért. – Elvégezné akkor Mick műtétjét, doktor úr? Majd mi rendezzük az árát a Rókák és kopók klubjának kasszájából. Minden héten beteszünk oda valamicskét a nyári kirándulásra a fiúkkal, de egy font igazán nem fog hiányozni – mondta, majd némi szünet után hozzátette: – Szerda este megfelelne?
 

Eljött a szerda este, és kiderült, hogy Mick műtétje nem akármilyen társasági eseménynek ígérkezik. A furgon, amelyet Ted kölcsönzött az alkalomra, zsúfolásig tele volt a Rókák és kopók törzsvendégeivel, de akadtak, akik kerékpáron érkeztek.

A munkások felsorakoztak a műtő falánál, és izgatottan figyelték a munkámat. A lámpa fényénél szemügyre vettem Micket. Csinos kis jószág lett volna, ha nincs ez a rémes betegség. Résnyire kinyitotta a szemét, rám bámult, majd az erős fénytől rögtön újra lehunyta. Az intravénás barbiturát beadása valóságos jótétemény lehetett számára.

Amikor már eszméletlenül feküdt az oldalán, elvégeztem az első vizsgálatot. – Elég rossz állapotban van – mondtam –, de szerintem nem érte maradandó károsodás.

Nem állítom, hogy a közönség éljenzésben tört ki, de szavaimra megkönnyebbülten cseverészni és nevetgélni kezdtek. Amikor felemeltem a szikét, hirtelen rájöttem, hogy még sohasem műtöttem ilyen zajos környezetben.

A bal szemmel kezdtem. A szemhéj szélével párhuzamosan vágást ejtettem, majd a kést félkörívben mozgatva lemetszettem egy egycentis részt a szem fölötti szövetből. Az alsó szemhéjról már kevesebb bőrt kellett eltávolítanom. Amikor hozzáláttam a jobb szemhez, a boldog vagdosás közepette egyszerre feltűnt, hogy a népek elcsendesedtek körülöttem.

Ahogy felnéztem, pillantásom Ken Appletonra, a lovászra esett, aki százkilencvenöt centi magas volt, és robusztus, mint az igáslovak, amelyeket gondozott. – Tyű, de meleg van idebenn – mormogta verítékező arccal.

Ha nem foglalt volna le úgy a munkám, észrevettem volna, hogy Ken nemcsak izzad, de holtsápadt is. Épp lehántottam egy újabb bőrszeletkét, amikor valaki felkiáltott: – Kapjátok el!

Társainak sikerült felfogniuk a nagydarab ember esését, így az finoman csúszott a padlóra. Ott feküdt békés álomban egészen addig, míg az utolsó öltéssel is végeztem. Már takarítottam, amikor ébredezni kezdett, és talpra segítették. Most, hogy véget ért a hentesmunka, a társaság felélénkült, és ugratni kezdték Kent. Pedig nem egyedül az ő arca vált falfehérré a műtét alatt.

Tíz nap múlva visszahozták Micket varratszedésre, de csak egy hónap elteltével volt alkalmam megszemlélni a munkám gyümölcsét. Egy esti hívás után Coptonon hajtottam keresztül, és az ablakból jövő fény a kocsmába csábított. Beléptem, és helyet foglaltam az ismerős arcok közt.

Hátborzongató módon minden a régi volt: az öreg Albert Close a szokásos helyén, Mick elnyúlva, az asztal alatt. Keresztülvágtam a helyiségen, és szólongatni kezdtem a kutyát. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy az állat felém fordítsa kócos fejét. Amikor rám emelte ragyogó tekintetét, szinte hitetlenkedve, megkönnyebbülten néztem az egészséges kutya tiszta szemébe. Megsimogattam a fejét, és borzongató örömmel tekintettem körbe abban az élvezetes új világban, amely az öreg kutya számára feltárult.

– Mr. Close – harsogtam –, iszik egyet?

– Tőthet egy cseppet, fiatalember.

– Mick szeme sokkal jobb!

Az öreg megemelte a poharát. – Úgy ám! Csak egy kis huzatot kapott. Kölyökkora óta…

Mr. Orkán és Mr. Suttogó
A légierőnél folyton ordítoztak. Mintha a tiszthelyettesek mindig kiabáltak volna valakivel, és mintha mindnek roppant orgánuma lett volna. Ám hangerő dolgában egy sem vehette fel a versenyt Len Hampson gazdával.

Egy alkalommal Len tanyájára tartottam, de útközben megálltam egy kicsit, és pihenésképp rádőltem a kormányra. Forró nyár végi nap volt. Noha a tanyáig még két mezőn kellett volna keresztülautózni, egyszer csak meghallottam Len Hampson hangját. Nem a jószágot szólongatta, csupán a családjával társalgott a tőle megszokott mennydörgésszerű tónusban.

Behajtottam a farmra. – Jó reggelt, Mr. Hampson! – köszöntöttem.

– NAHÁT, DOKTOR ÚR – rikoltotta –, POMPÁS EGY REGGEL!

Kissé megtántorodtam az orkánerejű hangtól, de a gazda három fia elégedetten mosolygott. Megszokták már. – Az egyik disznóhoz hívott… – hebegtem biztos távolból.

– ÚGY A’! GOND LEHET AZ EGYIK HÍZÓVAL, KÉT NAPJA, HOGY SEMMIT SEM ESZIK.

Bementünk a disznóólba. Az idegen láttán az állatok menten rohangászni kezdtek, csupán egyikük állt mozdulatlanul a sarokban. Gyászosan festett.

– Hirtelen kezdődött? – kérdeztem a gazdát.

– DE HIRTELEN ÁM! – érkezett a válasz fülsiketítő erővel. – HÉTFŐN MÉG KUTYA BAJA SE VÓT, KEDDRE MEG MÁN AZTÁN ÍGY NÉZETT KI.

Megtapogattam a disznó hasát. – Megrepedt a bele – állapítottam meg. – Megesik az ilyesmi, ha verekednek vagy nagyon lökdösik egymást. Igen kicsi a gyógyulás esélye.

– NEM TEHETNE MÉGIS VALAMIT, DOKTOR ÚR? RITKA JÓ DISZNYÓ EZ!

– Egy próbát éppenséggel tehetünk – mondtam –, hagyok itt némi gyógyszert. – Átnyújtottam a gazdának egy zacskó szulfonamidport, ami csodákat művelt már a praxisom során, bár ezúttal nem sok reményt fűztem a gyógyuláshoz.
 

A sors úgy hozta, hogy az ordítás bajnokától egyenest a suttogás nagymesteréhez kellett hajtanom. Elijah Wentworth mindenfajta kommunikációt sotto voce, tompa, alig hallható hangon folytatott le.

Érkezésemkor épp a tehénistállót locsolta. A megszokott komoly arckifejezéssel nézett rám, és így susmogott: – Doktor úr, volna itt egy súlyos eset. – Ettől a beszédmodortól minden egyes szó, amit kiejtett, rendkívüli nyomatékot kapott, és nehéz titkot sejtetett. – Az a szép nagy bika, doktor úr, nincs jól.

Közelebb jött, és egyenest a fülembe súgta: – Tbc-re gyanakszom.

Begörbített ujjal intett, hogy kövessem az elkülönített bokszba. A bika keresztezett herefordi fajta volt, négy és fél mázsát kellett volna nyomnia, ám szörnyen le volt soványodva. Óvatosan megközelítettem az állatot.

– Én inkább úgy látom, hogy májmételye lehet, Mr. Wentworth. Mintát veszek a trágyából, hogy lássuk, vannak-e benne mételypeték, de rögtön meg is kezdem a kezelést.

– Májmétely? Ugyan hol szedett volna össze olyat?

– Általában nedves réteken szokták – válaszoltam.

Elijah megint közelebb lépett. – Tudom, ki tehet róla! A földtulajdonos. Hiába kérek tőle bármit – lehelte a fülembe. – Évek óta ígéri, hogy lecsapoltatja a mezőt, de nem tesz semmit.

Hátrább léptem. Volt a kocsimban egy kis hexaklóretán, elkevertem vízzel, majd beadtam az állatnak.

Úgy egy hónap múlva, piacnapon, a téren felállított bódék közt bóklásztam. A kocsma előtt, mint ilyenkor mindig, összegyűltek a gazdák.

– HÉ, DOKTOR ÚR! – Semmi kétség, ez Len Hampson. Vidáman, vigyorgó, vörös képpel ugrott elém.

– EMLÉKSZIK A DISZNYÓRA, AMIT KEZELT NÁLAM?

Ledönthetett már néhány korsóval, mert a szokásosnál is jobban ordított. A többi gazda menten ránk nézett. Nincs izgalmasabb annál, mintha megbetegszik a más jószága.

– Hogyne emlékeznék, Mr. Hampson – feleltem.

– HÁT, AZ BIZ’ NEM GYÓGYULT MEG! – harsogta Len. A gazdák arca valósággal felragyogott. A dolgok sokkal érdekesebbek, ha hirtelen rosszra fordulnak.

– DE NEM ÁM! JÓSZÁGOT ILYEN GYORSAN KIMÚLNI MÉG SOSE LÁTTAM. CSONTTÁ ASZALÓDOTT AZ A DISZNYÓ!

– Nagy kár érte. De én mondtam magának, hogy nincs sok esélye, ugye…

– CSONT ÉS BŐR VÓT AZ! – Bömbölése végiggurult a piacon.

Feszengve néztem széjjel. – Én ugyebár, figyelmeztettem…

– NEM TOM, MI VÓT AZ A POR, AMIT ADOTT NEKI, DE SZEMERNYIT SE LETT TŰLE JOBBAN! KUTYAELEDEL LETT SZEGÉNY PÁRÁBÚL! HÁT AKKOR, VISZLÁT, DOKTOR ÚR! – mennydörögte, azzal megfordult, és otthagyott.

Szégyenemben már épp távozni készültem, amikor valaki könnyedén megérintette a karomat. Elijah Wentworth volt az. – Doktor úr – suttogta –, az a bika, tudja… – A véletlen egybeeséstől döbbent arccal bámultam rá. A gazdák is bámultak, várakozó tekintettel.

– Igen, Mr. Wentworth?

– Hát az úgy volt – súgta egyre közelebb hajolva. – Hát az valóságos csoda! Miután maga kezelte, az a bika rögtön jobban lett.

Megtorpantam. – Remek! De kicsit nehezen hallom… – mondtam, és reménykedve pillantottam körbe.

Ám ő csak jött utánam, és az állát már-már a vállamra támasztotta. – Igen! Én nem tudom, mit adott neki, de az a szer csodát művelt.

– Hangosabban, legyen olyan kedves! – kérleltem mohón.

– Egész kövér lett – mormolta alig hallhatóan. – Biztos vagyok benne, hogy nagydíjat kap majd a vásáron.

A gazdák persze egy kukkot sem hallottak az egészből, hamar elvesztették az érdeklődésüket. Maguk közt csevegtek már, amikor Mr. Wentworth, ha lehet, még meghittebben lehelte fülembe: – Ennél bámulatosabb gyógyítást még soha életemben nem láttam!

Újra otthon
Mielőtt a háború véget ért volna, az egyik hadművelet során diszkvalifikáltam magam, így felmentettek a további katonai szolgálat alól. Elvették a kék egyenruhámat, és adtak egy „leszerelő szerelést”. Merev barna szövetből készült rémes öltöny volt, amiben úgy néztem ki, mint valami régi vágású gengszter.

Hazavezető utam utolsó szakaszát busszal tettem meg, ugyanazzal a rozoga járgánnyal, amellyel annak idején először jártam munkába. Hosszú időnek tűnt, mire végre megpillantottam az ismerős tanyaépületeket, füves lejtőket és folyóparti fákat.

Délelőtt volt már, amikor bedübörögtünk Darrowby piacterére. A nap magasan járt, melengette a tetők kopott cserepeit. Leszálltam, a busz pedig magamra hagyott a bőrönddel.

Minden olyan volt, mint régen: az édes, illatos levegő, a macskaköves, elhagyatott tér… csupán néhány öregember ücsörgött az óratorony alatt. Az egyikük rám nézett.

– Á, doktor úr! – mondta, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára.

Sok minden történt azóta, hogy először jöttem Darrowbyba munkát keresve, de érkezésem körülményei mit sem változtak. Most is az öreg bőrönd és a rajtam lévő öltöny volt minden vagyonom. Ezúttal azonban volt még két csodálatos kincsem.

A feleségem, Helen és az újszülött fiam, Jimmy. Ettől pedig minden megváltozott. Pénzem ugyan, vagy otthonom, amit a sajátunknak nevezhettem volna, nem volt, de én boldogan gondoltam a házra, ahol Helen és a kisfiunk élt. A városon kívül, jókora gyalogútra laktak. Lepillantottam a bakancsom orrára. A légierőnél megtanultam gyalogolni… mit nekem az a néhány mérföld!

Megragadtam hát a kartonbőröndöt, és – bal-jobb, bal-jobb – menetelni kezdtem hazafelé.

Vote it up
58
Tetszett?Szavazzon rá!