Egyetlen imám

Nem kell mindig végszükség esetére tartogatni

Kapcsolódó cikkek

Jóval a csúcs alatt, egy sziklakiszögellés tövében kuporgunk, és csöndben figyeljük az esőt. Elfáradtunk a hegymászástól meg attól, hogy futva kerestünk az eső elől menedéket.

Tizenegy éves unokám, Tristan van velem. Sokat tud a Marsra szállásról és otthonosan mozog a számítógépek világában, de mielőtt bárki azt hinné róla, hogy mindössze a technika korának egyik jó eszű gyermeke, felsorolja a görög isteneket, és elmeséli, hogyan imádkoztak hozzájuk az emberek.

– Talán imádkoznunk kellene, hogy kijussunk innen – mondtam az egyre jobban zuhogó eső láttán.

– Az ima tényleg meghallgatásra talál? – kérdi Tristan. – Segít nekünk kijutni innen?

Alaposan megfontolom a válaszomat – mivel nem szoktam imádkozni.

Sok viszontagságot átvészeltem már a vadonban: kisebb-nagyobb sérüléseket, skorpiócsípést, csonttörést, a szomjúság olyan fokát, amikor az embernek már ég a szeme, de egyik ilyen esetben sem imádkoztam. Mindig úgy okoskodtam, hogy ha saját jószántamból mentem azokra a helyekre, magamnak kell kijutnom is onnan. Isten ezzel bizonyára nem foglalkozik.

Az imáról mindig azt gondoltam, hogy végszükség esetére kell tartogatni, ám valahányszor ilyen helyzetbe kerültem, nem volt idő imádkozni. Amikor meg túljutottam a nehezén, csak csodálkozni tudtam, hogy még élek.

Így aztán az ima mindig elmaradt – egyetlen esetet kivéve.

1978-ban történt. A hajnali órákban állítottam le a kocsimat, amikor a fák csúcsa még belevész a sötétségbe. Nekivágtam az új-mexikói Gila-hegységnek: gyalog akartam megtenni a 30 kilométert, hogy csatlakozzam az Outward Bound Iskola kilenc növendéke és vezetőik alkotta „őrjárathoz”. Én voltam az intézmény igazgatója, és aggasztott ez az őrjárat: a csapatot három New England-i gazdag csemete, egy elsőéves főiskolás, három frissen érettségizett dallasi fiatal és két olyan Dél-Chicagóból való utcakölyök alkotta, akiket börtön helyett irányítottak az Outward Boundba.

Már alig vártam, hogy túrázhassak a Gilában. Bár a fél életemet a szabadban töltöttem, soha nem tudtam betelni vele. Csakhogy a nyár derekán jártunk, irgalmatlanul tűzött a nap. Déltájban megálltam, ittam egy kis vizet, és ekkor vettem észre, hogy éget a bakancsom.

Pedig nem volt új. Néhány hete már hordtam, azt hittem, nekivághatok vele a Gilának, de tévedtem.

Mindent megpróbáltam: pihentettem és szellőztettem a lábam, felhúztam még egy zoknit, gyorsítottam, majd lassítottam a lépteimet, meglazítottam a cipőfűzőmet, befásliztam a lábam, de semmi sem segített.

A többiek épp vacsoráztak, amikor a táborba értem. Levettem a cipőmet és a zoknimat, mezítláb járkáltam a puha erdei talajon. Lábamat szemügyre véve 11 vízhólyagot, majdnem-vízhólyagot és sajgó pontot számoltam össze, de senkinek nem szóltam a dologról.

Órákon át üldögéltünk és beszélgettünk. A már két hete tartó túra a jelekből ítélve csak egyetlen növendéknek, az egyik New England-i fiúnak nem volt ínyére. Fel akarta adni, de rábeszélték, hogy maradjon.

Reggelre ez a fiú eltűnt. Órákkal korábban indult el, annak az ösvénynek vágott neki, amelyen én jöttem fel a táborba. Nem hagyhattuk, hogy egyedül kóboroljon a vadonban. Mivel én voltam az egyetlen nélkülözhető ember, belebújtam hát átkozott cipőmbe, és utánaindultam.

Rövidesen kiderült, hogy nem egyszerűen sántikálok, hanem úgy lépdelek, mintha parázsló tarlón mennék. A csoszogás és botladozás közben igyekeztem nem gondolni a lábamra, de ezúttal sem segített semmi.

Egyszer csak sajátos hangra figyeltem fel, és rögtön tudtam, hogy ezt csak a lábam kelthette. Leültem egy kidőlt fára, kinyújtóztattam a lábam, és a cipőfűző lyukaiból szivárgó vörös nedvességet néztem. Ha kibújok a bakancsomból, többé nem tudom belepréselni a lábam.

Az ösvényen továbbhaladva egyszer csak kiértem az erdőből, és a hegységben eredő, s onnan kanyonok közt magának utat törő Gila-folyó partján találtam magam. Az itt még patak méretű folyó vize jéghideg volt, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy le ne hűtsem vele sajgó lábamat. A cipőmbe beszivárgó víz a forróság érzetét megszüntette ugyan, ám helyette mintha ezernyi tűvel szurkálta volna a vízhólyagokat.

Üvöltésem visszhangzott a kanyonban, és én hasmánt belevetettem magam a vízbe. Aztán felálltam, és átgázoltam a folyón.

Ésszerű megoldás nem lévén, a fantázia birodalmában keresgéltem a kiutat szorult helyzetemből. Persze mi másról ábrándozhattam volna, mint egy lóról. Ha lovam volna, a lábam nem okozna gondot, és utolérném a New England-i fiút.

Akárcsak III. Richárd király, én is imígyen fohászkodtam: „Másik lovat! Kötözd be sebemet!” Hogy is van tovább? Ja, igen. „Irgalom, Jézus!” (Vas István fordítása)

Tudtam, hogy legfeljebb még száz lépésre futja az erőmből, aztán lerogyok és várok. Bizonyára napokig nem vetődik arra senki.

A köves ösvényre vetülő árnyékomat hosszúra nyújtotta a hátam mögött lenyugodni készülő nap. Az árnyékom túlsó végéig se tudom már elvonszolni magam. Ekkor megálltam.

A földön kirajzolódó árnyképem jobb válla megmozdult, jókora folt türemkedett ki belőle. Aztán a közben mozdulatlanná dermedt árnyék forrása szinte teljesen elzárta előlem a napfény útját, és a hosszúkásra nyújtott fejforma bólintással jelezte, hogy felfigyelt rám.

Egy ló. Bizonyára a fájdalom kiváltotta érzékcsalódás.

Istenem – gondoltam –, milyen csodálatos is az emberi elme! Ez a ló ugyan gyönyörű látvány, de el kell hessegetni a kísértetet. Ezért szembefordultam vele, odavánszorogtam hozzá, és megfogtam a kötőfékét.

Valódi ló volt.

Volt rajta kötőfék, vezetőkötél, de nyereg nem. Felmértem, hogy olyasvalami történik, amit én nem érek fel ésszel, de sebaj. Megragadtam a vezetőkötelet, felkászálódtam a ló hátára. – Egy ló! Egy ló! – motyogtam, miközben az esti szürkületben békésen bandukolt velem lefelé az ösvényen. – Jézus!

A ló egész éjjel meg sem állt, elvitt egészen az ösvény végéig, s a New England-i fiút ott találtam az autóm lökhárítóján ülve. Kibújtam elátkozott cipőmből, bekötöztem a lábam, a lovat pedig kikötöttem a közelben. A fiú meg én egymás mellett aludtunk.

Pirkadatkor két lovász érkezett oda, elcsatangolt lovukat keresték. Azt mondták, hogy ez a ló még soha nem szökött el, nem is értik, most miért tette. Azt is megmondták, hogy a ló neve: Király.
 

Az eső időközben ónos eső lett, s én arra gondolok: lehet, hogy Tristannal itt kell kivárnunk a végét, olyan hegyen kell éjszakáznunk, ahová biztosan nem téved ló. Tristan odabújik hozzám, mosolyog.

– Tényleg imádkoztál? – kérdi. – Egy lóért?

– Hát... nem valami szabályosan. Inkább csak úgy motyogtam. Nem hinném, hogy imának nevezhető, amit mondogattam.

– Szerintem azért ima volt – mondja Tristan. – És amikor megkaptad, amit kértél, megijedtél. – Szokása szerint felismeri a lényeget.

Az ónos eső eláll, a hegy sűrű ködbe burkolózik. Mögüle először ezüst, aztán arany színű fénynyaláb ragyog fel.

– Igen, alighanem az volt – ismertem el. – Igazi ima.

Kilépünk a kiszögellés alól, elindulunk lefelé a hegyről, az eső utáni üde illat az útitársunk. Életem egyik legszebb napja ez.

Az ima azóta is rejtély számomra. Talán nem kell mindig végszükség esetére tartogatni.