Egyetlen szusszal az óceán mélyére

Ismerje meg a dél-koreai „tengeri nők” eltűnőben lévő különös világát

Kapcsolódó cikkek

Jövedelmüket kiegészítendő a búvárnők közül sokan zöldségeket is termesztenek, vagy a tengerparti éttermekben és motelokban dolgoznak – például abban is, ahol megszálltam.

Ott gyűlnek körém egy nap, miután visszatértem a tengerről. – Milyen volt? – kérdezgetnek. – Nem fázik? – Meghívnak az étterem melletti pihenőszobájukba, ahol szívesen gyűlnek össze pletykálkodni vagy koreai szappanoperákat nézni a fűtött padlóra terített takaró alatt.

– Fiatalkorunkban még nem viseltünk búvárruhát – mondja Kang. – Persze a vízben mi is rögtön dideregni kezdtünk.        

Akkoriban házi készítésű pamut fürdőruhában merültek, bár búvárszemüveget és békatalpat már akkor is használtak. Együtt eveztek ki, és közben a zsákmányban gazdag tengerről énekeltek, és a nehezen keresett pénzről, amit a férjük elivott.

Kang, miként anyja és a nagyanyja is, azért kezdett búvárkodni, mert ez volt az egyetlen lehetősége a megélhetésre. – Merülni kellett, hogy élhessünk.

Másnap reggel sétálok egyet a parton: a nap épp most bújik elő a ködből. Meglepődöm, amikor egy idősebb búvárnőre bukkanok, aki a szabadban öltözik át, vagy száz méterre a háztól, ahol a henjók a holmijaikat tartják, és ahová zuhanyozni és átöltözni járnak. Csak a Csedzsu zord szépségét adó bazaltsziklák védik testét a széltől. – Nekünk, nagymamáknak már túl zsúfolt odabent – magyarázza. – Az a fiataloknak való.

Mellette egy másik régi hagyomány maradványait pillantom meg: egy halom fát és hulladékot. Két hét múlva, amikor még hidegebb lesz, a nők meggyújtják ezeket, és a tűznél melegednek át a merülések között, miként azt nemzedékek óta teszik.

A feljegyzések szerint a Csedzsu-sziget partjainál a 17. századig együtt búvárkodtak a férfiak és a nők: a férfiak a mélyebb részekről szedték össze a fülcsigákat, a nők pedig a sekélyebb vízben gyűjtögették a moszatot. Az uralkodó azonban elrendelte, hogy a férfiak egész évben szedjék a fülcsigákat, mire ők a hideg és a munka veszélyessége miatt elmenekültek a szigetről. Így aztán a nőknek beljebb kellett merészkedniük a parti vizektől. Növekvő bevételeik nemcsak gazdasági erőt adtak nekik, hanem olyan szabadságot is, amilyet a szárazföldön élő társaik nem élvezhettek. Elválhattak és újraházasodhattak. Női búvárszövetségeket alapítottak, amelyek utakat és iskolákat építettek a tengerparti falvakban. Kiváló szervezettségük jele, hogy 1932-ben a szigeten ők vezették a japán megszállókkal szembeni ellenállást.

Bizonyos szempontból azonban éppen ez a jólét lett a tengeri nők veszte. Az 1960-as évekre sokan közülük elegendő pénzt kerestek ahhoz, hogy saját otthont vásároljanak, és a magukénál jobb iskoláztatásban részesítsék gyermekeiket – akik inkább a szárazföldön kerestek munkát.

– A gyerekeink már nem jönnek ki a vízre – mondja Ho Teok, aki 49 évével a legfiatalabb henjo a falujában. – Ha megpróbálnának úgy merülni, mint mi, odavesznének. A lányom még úszni sem tud.

Aznap, valamivel később a parton a vízből kiemelkedő nők csillogó búvárruhában közelednek, hálóik csak úgy dagadnak a tengeri sünöktől. Néhányan halat is fogtak egyszerű, gumiszalagos szigonypuskájukkal. A hálókban polipok és tengeri uborkák is vannak. Noha a zsákmány nem olyan bőséges, mint egykor, a nők büszkék zsákmányszerzési képességeikre.

Megérkeznek a férjek, akik segítenek felnyitni a sünöket és kiszedni sárgás húsukat, amit azután lemérnek, és eladnak a szigetről, a szárazföldről és Japánból érkező kereskedőknek.
 

A térdemben eddig érzett merevség fájdalmas duzzanattá válik, s bicegve térek vissza szállásomra. Alaposabb vizsgálódással szúrásnyomot veszek észre a bőrömön. – Megszúrta egy tengeri sün – közlik a nők, amikor megmutatom nekik a térdemet. Nem súlyos, de két hét, mire újra rendesen tudok járni.

– Legalább lesz, ami emlékeztesse a velünk töltött időre – mosolyog egyikük. Tény, hogy bár a fájdalom már rég eltűnt, még mindig gyakran jutnak eszembe a Csedzsu-sziget búvárnői, szívós elszántságuk és büszkeségük, amelybe az életformájuk eltűnése miatti szomorúság vegyül. Örülnek, hogy lányaiknak lehetőséget teremthettek egy másfajta életre.

Utolsó közös merüléseink egyikén könnyűbúvár-felszerelést használok, így a tenger fenekén ülve figyelhetem, hogyan dolgoznak a henjók. Gyűjtögetés közben könnyedén siklanak le és fel, és a mozgásuk valóságos költemény. A hirtelen kisütő nap átragyog a felszínen, és szíven üt a pillanat szépsége, valamint ráébredek, milyen hatalmas erőre volt szükségük ezeknek a nőknek az életben maradáshoz. – Az életünket kockáztatjuk – meséli később Cshö –, de én még mindig szeretek búvárkodni.