Egyetlen szusszal az óceán mélyére

Ismerje meg a dél-koreai „tengeri nők” eltűnőben lévő különös világát

Kapcsolódó cikkek

Csak tartsa vissza a lélegzetét, és merüljön le! – kiáltja Kang Szunji, a 73 esztendős nagymama. A víz erősen hullámzik, a szél süvít, én pedig a fejemet lebuktatom, a karommal rásegítek, és nagyokat rúgok a lábammal. De hiába: az övemre erősített nyolc kilogrammnyi súly sem elég ahhoz, hogy ellensúlyozza a hűvös novemberi idő miatt szükséges vastag búvárruha felhajtóerejét. Tehetetlenül kapálódzom a felszínen.

Megpróbálom elmagyarázni a helyzetet, de a számba csapódó jókora adag tengervíz megakadályoz ebben. A hullámok között fókaként sikló Kang felkacag. Könnyedén lemerül, és néhány pillanattal később tengeri sünnel a kezében jelenik meg a felszínen, miközben én még mindig levegőért kapkodok.

Azért látogattam el Csedzsura, Dél-Korea legnagyobb szigetére, amely a szárazföldtől vagy száz kilométerre délre fekszik, hogy személyesen ismerjem meg a henjók, a „tengeri nők”, azaz a koreai búvárnők rendkívüli világát. Kemény kiképzésük és testi alkalmazkodásuk miatt e nők akár 20 méteres mélységig is le tudnak merülni, és négy percig is vissza tudják tartani a lélegzetüket az olykor csak tíz Celsius-fokos vízben, miközben fülcsigát, tengeri sünt és más tengeri finomságokat gyűjtenek.

Életmódjuk eltűnőben van, méghozzá gyors ütemben. A környezetszennyezés és a tenger melegedése nagy károkat okoz a tengeri élővilágban, a fiatalok pedig biztonságosabb és kényelmesebb szakmákat keresnek, így a víz alatti élelemgyűjtéssel kenyerüket kereső nők száma az elmúlt négy évtizedben 30 ezerről 5400-ra csökkent. Többségük már elmúlt ötven. Ha számuk gyors csökkenése tovább folytatódik, a búvárnők hamarosan már csak a sziget történetéről szóló írásokban lesznek fellelhetők.

– Kutatóként elszomorít a jelenség, hiszen a Csedzsu-szigetet a henjók egyedülálló történelme és kultúrája teszi oly különlegessé – mondja a szigeten élő Han Rimhva író, aki műveiben sokat foglalkozott a búvárnőkkel. – Ha viszont a helyükbe képzelem magam – folytatja –, csak megköny-nyebbülést érzek, hogy többé már nem kell ezt a nehéz és rendkívül veszélyes munkát végezniük.
 

– Tessék – mondja a 47 éves Cshö Csung-dza, amikor észreveszi, hogy levegőért kapkodok. A fekete búvárruhát és maszkot viselő nő kötelet dob felém, amelynek végére halászhálót és egy gömbölyű, fehér úszót erősítettek. A kötél másik vége karcsú derekára van kötve. – Csak kapaszkodjon, és magát is kiviszem!

Pár száz métert vontat a nyílt víz felé, aztán rúg egyet békatalpas lábával, és pillanatok alatt lesiklik a tíz méterre lévő fenékig. Fentről látom, ahogy Cshö a köveket forgatja, és benéz a résekbe, olyan könnyed mozgással, mintha nem is levegőt, hanem vizet lélegezne. A nála lévő kis vaskampóval pillanatok alatt leválaszt egy tengeri csigát.

Hosszúnak tűnő percek múlva fordítja felfelé az arcát, és karját a teste mellett tartva néhány gyors rúgással a felszínre bukkan. Arra számítok, hogy zihálni fog, ehelyett azonban csak ritmikus füttyentéssorozatot hallok. – Ez a hang csak akkor jön belőlünk, amikor a felszínre érünk – magyarázza. – Minden henjo ilyen hangot hallat.

Ez a búvárnők szirénéneke, amely anyáról leányra száll. De dr. Warren Zapol, a bostoni Massachusetts Közkórház aneszteziológusa, aki a kilencvenes években vizsgálta a búvárnőket, azt mondja, hogy a fütyülés nem egyszerű hagyomány: – Amikor az ember az ajkát csücsörítve fütyül, azzal felfújja a tüdőben lévő, és a merülés közben esetlegesen összeesett léghólyagocskákat – magyarázza.

A fütyülés emellett a tüdőt is kiüríti, így csökken a felhajtóerő, amely megkönnyíti a következő merülést. – A módszer nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a bálnák és a fókák merüléskor kifújják a levegőt – teszi hozzá Zapol, aki szerint ezzel még nem érnek véget a hasonlóságok a tengeri emlősökkel. A Weddell-fókákhoz hasonlóan a búvárnők is a lépükben raktározzák az oxigént. Merülés közben a szerv összehúzódik, és oxigénnel feltöltött vörös vértesteket présel a véráramba, ezáltal a nők tovább tudnak a víz alatt maradni.

A búvárnők víz alatti teljesítménye régóta foglalkoztatja az élettan kutatóit. Szuk Kihong és Hermann Rahn, a New York-i Állami Egyetem (Buffalo) munkatársai az 1970-es években vizsgálták őket, még mielőtt elkezdtek volna búvárruhát hordani, és megállapították, hogy szervezetük télen kétszer több oxigént fogyaszt, mint az átlagos koreaiaké.

– Valószínűleg a pajzsmirigyük „fűti a kemencét”, hogy ezáltal több oxigént fogyasszanak, több hőt termeljenek, és télen melegebben tartsák a testüket – magyarázza Zapol. – Egészen rendkívüli alkalmazkodás ez!
 

A búvárnők nagyon fiatalon, néha alig hétévesen kezdik a felkészülést. Először csak azt sajátítják el, hogyan kell tengeri moszatot gyűjteni a part közelében, később, anyjuk „titkos” helyén azt is, miként kell lefeszegetni az értékesebb csigákat és kagylókat a sziklákról úgy, hogy közben ne akadjanak semmibe.

Meg kell tanulniuk továbbá, hogy veszélyes helyzetekben is megőrizzék hidegvérüket. A tanuláshoz sok-sok gyakorlás, türelem és idő kell. Valamennyien tudják, mennyire veszélyes a munkájuk, és hogy életük egyetlen levegővételen múlik. – Az ember néha lenn marad még egy pillanatig, csak hogy felszedjen egy újabb csigát – mondja Kang. – De elfogy a levegője, és mire a felszínre ér, elveszíti az eszméletét.

Ezek alapján érthető, miért tölt a búvárnők többsége egyszerre legfeljebb 90 másodpercet a víz alatt, és az is, hogy mindig csoportosan merülnek. – Ha ott vannak a barátaid, ők néhány pofonnal magadhoz térítenek – mondja a 75 esztendős Pu Anok. – Különben visszasüllyednél a mélybe.

A henjóknak mind kevesebb alkalmuk van a komoly próbatételekre: egyszerűen nincs már annyi zsákmány. A Csedzsu-sziget környéki vizek szennyezettsége miatt kipusztult a gyűjtött csigák és kagylók fő táplálékát adó tengeri növényzet jelentős része. – Már csak a sünök maradtak – panaszkodik Cshö.