Egyetlen túlélő

Még a legsúlyosabb légi katasztrófák esetében is 76% a túlélés esélye. Ám az szinte kizárt, hogy csak egyvalaki maradjon életben. Velük megtörtént

Túlélő: Jim Polehinke másodpilóta
Dátum: 2006. augusztus 27. Járat: Comair 5191 Honnan: Lexington, Kentucky Hová: Atlanta Személyzet: 3 Utas: 47
A pilóták túl rövid kifutón próbáltak felszállni. A gép túlment a kifutón, ledöntötte a fémkerítést, és kihajtott a mezőre, ahol legázolt több fát, majd kigyulladt.

Miközben az első pilóta irányításával a termináltól a kifutóra gurultunk, én a felszállás előtti ellenőrzési listát vettem sorra, és nem néztem ki az ablakon, hogy leolvassam a kifutó számát, pedig legtöbbször megteszem. De ha kinézek, valószínűleg akkor sem vettem volna észre, hogy a gurulóút száma nem egyezik meg a nekünk kijelölt kifutóéval, mert a repülőtéren sok lámpa meghibásodott.

A felszállási engedélyre vártunk, aztán a kapitány így szólt: – Oké, induljunk.

A kifutóra kanyarodtunk, és a kapitány egyenesbe állította a gépet. – Fékek, irányítás! – szólt hozzám.

– Minden rendben! – feleltem. Elindultunk.

Ezután nem emlékszem semmire. A pilótafülke hangrögzítője szerint ezt mondtam: – Furcsa, nem égnek a lámpák.

Pár másodperccel később túlmentünk a kifutón, és nekiütköztünk a védőtöltésnek. A gép kicsit megemelkedett, aztán szétzúzta a repülőtéri kerítést, nekiütközött néhány fának, majd darabokra tört.

Amikor a mentőegységek a helyszínre értek, meghallották a köhögésemet, és kivágtak a roncsból. Nem vártak a mentőautóra, a saját járművükön kórházba szállítottak.

Négy napig kómában tartottak. Olyan voltam, mint egy megtaposott rongybaba. A síp- és combcsontom eltörött, a jobb sarokcsontom átdöfte a lábfejemet. Eltört néhány bordám, ujjam, és megrepedt a csípőm. A jobb tüdőm összeesett, és az agyam is megsérült.

Amikor felébresztettek a kómából, eltartott egy darabig, amíg kitisztult a fejem. Megláttam a feleségemet. Szóval kórházban vagyok, gondoltam, és súlyosan megsérültem. Mi történhetett? Aztán a feleségem elmagyarázta, hogy légi balesetet szenvedtem. Kérdéssel válaszoltam: – A többiek megúszták?

– Nem – felelte. – Egyedül te élted túl.

Amikor ezt meghallottam, csak sírni tudtam.

Az első héten az orvosok a bal lábamat tisztogatták, hogy megmentsék. Végül odajött hozzám a kezelőorvosom. – Ide hallgasson, Jim – mondta. – Két dolgot tudunk csinálni. Várunk, hátha meggyógyul a lába, de akkor a fertőzés miatt meghalhat, vagy pedig amputáljuk.

Miután levágták a lábam, gyorsan felépültem.

A balesetet követő első néhány évben lelkileg és fizikailag is mélypontra kerültem. Dühített, hogy a kapitányt és engem hibáztatnak a baleset miatt.

És rettenetesen sajnáltam az áldozatok hozzátartozóit. Néha azt mondtam magamnak: – Élek! – De aztán rögtön eszembe jutott, hogy 49 család gyászol. És azon tépelődtem: szabad-e örülnöm az életnek, amikor annyi ember meghalt?

Nagyon hálás vagyok azért, hogy a feleségem, Ida, ilyen erős egyéniség. Őrá támaszkodtam. Segített, és vigyázott rám. Hálás vagyok, hogy ilyen asszony a feleségem.

Ma már azt tanácsolnám bárkinek, aki ilyen helyzetbe kerül, hogy tekintsen előre. Nézze a fényt az alagút végén. A múltat nem lehet megváltoztatni, úgyhogy csak haladjon előre!

A jobb lábam térdtől lefelé gyakorlatilag lebénult. Ha valaki kivesz a kerekes székből, és azt mondja, „Állj meg fél lábon!”, összecsuklom. De imádok síelni. Amikor csak lehet, fogom a monosímet, és megyek a lejtőre. A hegytetőn soha nem gondolok a balesetre. Végignézek az elém táruló tájon, és azt mondom: – Talán nincs is okom panaszkodni. Köszönöm, Uram, hogy életben hagytál.
 

A baleset után Polehinke a feleségével Floridából Colorado délnyugati részébe költözött, ahol a mozgáskorlátozottak szabadtéri tevékenységét támogató Colorado Discover Ability szervezet elnökeként dolgozik.

Vote it up
739
Tetszett?Szavazzon rá!