Egyre magasabbra!

Évszázados hagyomány: „embertornyokat” építenek, és közben megtanulják támogatni egymást – a földön és a levegőben

Kapcsolódó cikkek

A kilencéves Paula Mora a ragyogó kék égboltra függeszti a tekintetét. Akárcsak a körülötte nyüzsgő mintegy száz férfiból, nőből és gyerekből álló tömeg, a kislány is fehér nadrágot és piros galléros „Castellers de Barcelona” feliratú inget visel.

Paula öltözéke azonban valamiben különbözik a többiekétől: ő nagy fekete bukósisakot visel. Ez azért van rajta, mert pár röpke perc múlva a köréje gyűlt közösség tagjai egymás hátára-fejére felkapaszkodva egy ég felé nyúló gúlát fognak alkotni – önmagukból.

Végül pedig a kicsi Paula felmászik majd a gúla tetejére, és öklét a magasba lendítve jelzi, hogy elkészült a castell, vagyis az embervár.

A sisak a fejét védi, ha véletlenül le találna pottyanni a mintegy tizenkét méter magas csúcsról az utca kövére. Erő, egyensúly, bátorság és közösség a Castellers de Barcelona négy tartópillére. Mindezekre a tulajdonságokra Paulának és csapatának nagy szüksége lesz ahhoz, hogy sikeresen teljesítsék a kitűzött célt.

A castellépítés több mint kétszáz éves hagyomány az észak-spanyolországi katalán régióban. A 18. században ez a tevékenység még vallási jelentéssel bírt. A katalánok azért másztak egymás nyakába, hogy keresztet és más vallási jelképeket formázzanak, de az idő múlásával az eredeti szándék feledésbe merült. 2010-ben az UNESCO szellemi kulturális örökséggé nyilvánította a castelleket. Manapság a katalánok pusztán az élvezet és az erőpróba kedvéért építik az embervárakat.

Ezen a májusi vasárnap délutánon Paula csapata Barcelona egyik kerülete, Nou Barris fesztiválján lép fel, ahol több százan gyűltek össze a kövezett téren, hogy megtekintsék a látványosságot.

A Castellers de Barcelona az egyik legrégebbi csoport Barcelonában, 1969-ben alakult. Mindenkit szívesen fogadnak; a napsütésben barátságosan cseverésző csapattagok életkora öt és nyolcvan év között van.

A csapat negyede fizikailag nem vesz részt a gúlaépítésben; ők inkább a zajos zenei kíséretet szolgáltatják, vagyis ütős és fúvós hangszereken játszott dallamokkal és ritmusokkal jelzik, amikor elkészül a torony egy-egy szintje. Mind a zenészek, mind pedig a toronyépítők az év tíz hónapjában hetente háromszor jönnek össze gyakorolni és megtanulni, miként támogassák egymást a földön és a levegőben.

A castell építése több mint kétszáz éves hagyomány a katalán régióban

– Mindig együtt vagyunk – mondja egy helyi újságíró, Eduard Paris. – Ez olyan, mint egy második család.

Hirtelen kiabálni kezd katalánul a jelenlegi csapatvezető, avagy cap de colla, a nagy szakállú Ramon Morentin, és már indul is a toronyépítés.

A tengernyi piros inges férfi és nő szorosan összefonódó alakzatot alkot, a testek egymáshoz préselődnek, a karok előrenyúlnak, a kezek összekulcsolódnak, a fejek egymás vállán pihennek, a szemöldökök céltudatosan összevonva, a kitekeredett karok és testek zűrzavarából rend bontakozik ki, s végül egyenes sorok képződnek a középponttól kifelé haladva.

A csoport körülbelül 50 százalékából áll fel a pinya, vagyis az alapszint, amely nem csupán megtartja a torony súlyát, de egyfajta párnaként is szolgál, ha a gúla netán összedőlne. A pinyához bárki csatlakozhat, hiszen a castell egész hagyománya a befogadásról szól. Sőt, a közönség tagjai között is akadnak jó páran, akik a részvétel mellett döntenek, és a szemüvegüket, karórájukat levéve benyomulnak a külső körbe, hogy támogatást nyújtsanak a produkcióhoz.

– Segons! – kiáltja Morentin, mire öt ember felmászik a pinyára, hogy létrehozza a második szintet, s az emberi alapzaton átkelve elérje a tömeg középpontját. Ötből négyen összefűzött karral négyzetet formálnak, míg az ötödik középen áll: a lábukat és a törzsüket erősen támasztják az alulról felnyúló kezek tucatjai.

– Terços! – mennydörög Morentin, és öt újabb ember lép fel a pinyára, hogy onnan felmásszon a második szinten állók vállára. Minden toronyépítő széles, fekete szalagot, faixát visel szorosan a derekára csavarva, amely azon kívül, hogy megtámasztja a hátat, praktikus lábtartóként szolgál a felfelé igyekvőknek.

Ekkor a második szinten állók remegni kezdenek a harmadik szint súlya alatt. A férfiak a fogukat csikorgatják, szemük megtelik könnyel, míg az alul lévők azért fohászkodnak, hogy erősek legyenek.

Kezdődik a Castellers de Vilafranca kilencszintes tornyának építéseMiközben a közönség némán bámulja, ahogy a negyedik és ötödik szint is felépül, a pinyában állók leszegik a fejüket, így igyekeznek óvni magukat arra az esetre, ha a torony ledőlne. Arról, hogy miképpen halad a toronyépítés, a résztvevők a zenészek által játszott muzsika állandóan gyorsuló ritmusából és erősödő sivításából értesülnek. Bár a talapzatban állók sosem láthatják egészben az alkotásukat, mégis folyamatosan érzékelik azt.

A különböző szinteken lévők csak mereven előretekinthetnek, szemüket egyetlen pontra szegezik, miközben karjuk és lábuk reszket a fölöttük állók súlya alatt. Teljes összpontosításra van szükség ahhoz, hogy ne roskadjanak össze a rájuk nehezedő hatalmas nyomás alatt, miközben az egyre növekvő embertorony az ég felé tör. Felnőtt férfiak egymás vállát markolják a sírás határán.

Hamarosan Paulán a sor, hogy fölmásszon a folyamatosan mozgó-remegő vár csúcsára.

A külső szemlélő számára talán őrültségnek tűnik megengedni egy gyereknek, hogy egy ilyen hihetetlenül veszélyes akcióban vegyen részt. – Biztonságosabb, mint amilyennek látszik – mondja a pinyatag David Tarrats, akinek 13 éves lánya épp az ötödik szintre hág fel. – Amikor tornyot épít az ember, jobban vigyáz, mint amikor például futballozik. Erősebben koncentrál.

A Castellers de Barcelona tavaly körülbelül ötven bemutatót tartott, és a torony mindössze ötször omlott le. Ha a torony mégis összedől, mindig befelé, saját magára zuhan, az esést pedig a pinya felfogja és tompítja, akár egy párna.

Mégis, amikor Paula felkapaszkodik az alapzatra, majd elkezd fölfelé mászni, a néző óhatatlanul visszatartja a lélegzetét.

Bár ez valaha elképzelhetetlennek tűnt, manapság már kilencembernyi magasságú castellek is épülnek. Ma a Castellers de Barcelona egy ötször nyolcas, vagyis öt ember széles és nyolc ember magas tornyot készül felállítani. A múlt héten már megpróbálkoztak ezzel a mutatvánnyal, de akkor leomlott, még mielőtt Paula felérhetett volna a csúcsra.

Ma sikerülni fog – gondolja Paula, miközben áthalad a második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik szinten, amelyek egyre kisebb és könnyebb tagokból állnak. Mindenki reszket a nyomás alatt; a levegőben eltöltött minden másodperc egy-egy gyötrelmes győzelem, amely hirtelen vereséggé válhat, ha a csoport egyik tagja elbukik. Végül a kislány lihegve feljut az utolsó szintre, amely egyetlen guggoló gyerekből áll. Amikor Paula az arcába bámul, a saját vonásaira ismer, ugyanis az illető nem más, mint az ikertestvére, Claudia.

Paula felmászik Claudiára, s ezzel elkészül a Castellers de Barcelona tizenkét méter magas tornya

Paula felmászik Claudia vállára, és apró öklét a levegőbe emeli, miközben a muzsika crescendóba csap, és lent a mélyben felzúg a tömeg. Ez a diadal pillanata: idén először sikerült ilyen magas tornyot építeniük. De ez a pillanat nemcsak Pauláé, hanem mindenki másé is alatta – a katalán diaszpóra generációkon átívelő közös erőfeszítése emelte őt a levegőbe. A nyarat együtt fogják tölteni, hogy még sokszor megismételhessék ezt a bravúrt, nézők tömegei előtt.

Aztán a pillanat véget ér. Paula úgy csusszan le az embertoronyról, akár egy tűzoltócsúszdáról. Azon nyomban követi ikertestvére, majd sorban a többiek a felsőbb és alsóbb szintekről. Egymás után csúszdáznak a föld felé, majd ökölbe szorított kézzel, könnyes arccal egyenként beugranak az éljenző tömegbe.

Vote it up
497
Tetszett?Szavazzon rá!