Elégia lányom emlékére

Kris már haldoklott, amikor végül beismerte, hogy alkoholista. Nem is tudom, mikor kezdődött az egész

Nagyon kulturált a temetés. A rokonok és a barátok némán odabiccentenek egymásnak. Egyesek évek óta tudták, hogy a lányom túl sokat iszik, mások gyanították, hogy alkoholista, és voltak, akiket került, és akik a halála napjáig semmiről sem tudtak.

A lelkész ránk tekint a szószékről, és kijelenti: – Azért vagyunk itt, hogy köszönetet mondjunk Kris életéért. – Sírás hangzik fel mögöttem, valakinek a kisbabája hüppög elfojtottan a padsor szélén. Nekem már nem maradt könnyem, a legszívesebben felüvöltenék és megragadnék egy zsoltároskönyvet, hogy az előttem lévő pad támláján verjem szét.

– Hálát adni! A francba! – legszívesebben ezt kiáltanám. – Hiszen alkoholista volt! A mája fölmondta a szolgálatot. Túl fiatalon halt meg, még csak a negyvenes éveiben járt…

Persze nem teszem, de nem figyelek a lelkész szavaira. A hangját halk zsongásként észlelem a háttérben.

Mikor is jöhettem volna rá? – kérdem magamtól, és nem tudok válaszolni. Kris szeretett viccelődni azon, hogy alig ivott a középiskolában, mert hiszen én ittam. – Hogyan lázadjak egy olyan anya ellen, aki iszik? – szegezte nekem gyakran a kérdést, mire én nevettem. Mikor lesz nyilvánvaló, hogy az ember lányából, aki elvétve ivott, önmagát a halálba ivó alkoholista lett?

Tinédzserként megvoltak a maga problémái – melyik tinédzsernek nincsenek? De az ivás nem tartozott közéjük. Nem élt kábítószerrel, és csak ritkán maradt ki későig.
 

A templomban elöl, egy vetítővásznon képek tűnnek fel; képek a kislány Krisről, majd a kamaszéveiből. Azokra a fotókra összpontosítok, amelyek Londonban, a Trafalgar téren, és Írországban készültek rólunk. Emlékszem a fiatal ír pincérre, aki olyan csinosnak tartotta a 15 éves lányomat, hogy egy pohár mézsört hozott neki – amiről én azt mondtam Krisnek, hogy erjesztett méhekből készül. A pincérfiú úgy belezúgott Krisbe, hogy valamikor éjfél után megpróbált bemászni a bérelt szobánk ablakán.

Mikor kezdődött? – töprengek. Soha nem fogom megtudni, mert csak egyszer láttam őt részegen, és attól kezdve ez a téma tabu lett közöttünk.
 

Ekkor felállunk, hogy imádkozzunk. A lelkész segítőkészen velünk mormolja a szavakat.

Miután leülünk, eszembe jut az első és egyetlen alkalom, amikor teljesen elázva láttam Krist. Moziba mentünk volna kettesben, és ő holtrészegen jelent meg a lakásomon. Ágyba dugtam, és kialudta magát.

Az alkoholról
• Ugyanaz a mennyiségű alkohol erősebben hat egy nőre, mint egy férfira.

• Az alkohol nőknél hamarabb és súlyosabb fizikai károsodást okoz, mint a férfiaknál.

• Idővel a túl sok alkohol komoly egészségi problémákat okozhat, például károsítja a májat, a szívet, a gyomrot és az agyat.

• A mértéktelen ivás növelheti a menstruációs rendellenességek, valamint egyes rákfajták kialakulásának kockázatát.

• Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 40 grammban (kb. 1 dl tömény ital, 4 dl bor vagy 1,5 üveg sör) állapította meg a 20 év fölöttiek napi alkoholfogyasztásának felső határát.

Néhány napra rá felhívott, és megkérdezte, hogyan szoktam le az ivásról, én meg elmondtam neki. Hogy többször volt filmszakadásom, és aztán egyik reggel felébredtem, a fejem hasogatott, a szemüvegem csálén állt. Még viccelődtem is, hogy az egészben az volt a legrosszabb, hogy egyedül ébredtem az ágyamban – nem mintha emlékeztem volna bármire, ha lett volna ott valaki.

Csönd volt a vonal túlsó végén, és én azt reméltem – vagy talán el is hitettem magammal –, hogy a mondandóm célba talált. Talán egy hónappal később Kris megjegyezte nekem: – Azt a kis problémát már elrendeztem.

Azt hittem, arra céloz, hogy felhagyott az ivással, és talán ő is így hitte. A valóságban azonban mestere lett a tagadásnak.

Kevés árulkodó jel volt – olykor kicsit kásás hangon szólt a telefonba. „Nem, nem ittam” és „Persze hogy nem” felelte mindig az alkoholfogyasztását firtató kérdéseimre. A hangjából ingerültség érződött, mintha azt mondaná: „Hagyj békén!”

Talán túl elnéző voltam vele, mert egy időben én néztem mélyen a pohár fenekére, hogy legyőzzem a bennem ólálkodó démonokat?

Nem szálltam szembe persze senkivel. Csak úsztam önfeledten a pohár fenekén körbe-körbe. Soha nem bírtam meginni egy pohár sört vagy bort úgy, hogy meg se álljak tízig. Egészen addig a reggelig, amikor felkelve a tükörben azt láttam, hogy lila folt éktelenkedik a szemem alatt. Valahonnan hazafelé jövet nyilván eleshettem. Ekkor hagytam abba az ivást.

Néhány barátom azt mondta: „Hála istennek.” Mások meg azt: „Szerintem nem ittál túl sokat.” És egy barátom, akivel rendszeresen kocsmáztunk, közölte: „De ciki!”, és azonmód ejtett.

Zajos, nyilvánvaló és (jó volna azt hinni) meglehetősen vidám iszákosként egyáltalán nem számítottam arra, hogy a lányom tagadni fogja az alkoholizmusát.

Aztán Kris felfedezte magának az irritábilisbél-szindrómát (IBS): remekül álcázta alkoholizmusát gyomorbántalmaival és hasmenéses tüneteivel. Az IBS egyértelmű magyarázatot adott arra, miért nem járhat sokat társaságba, miért kell mindig a fürdőszoba közelében lennie, vagy miért nem érzi soha igazán jól magát.

–Az emberek egyszerűen nem tudják, mivel jár az IBS – magyarázta a telefonban, újabb ürügyet keresve arra, miért nem jön el velem vacsorázni vagy moziba.
 

A lelkész most arra biztatja a jelenlévőket, hogy mondjanak néhány szót Krisről. Legszívesebben felpattannék, és azt üvölteném: „Az isten szerelmére, drága halottunk megrögzött alkoholista volt!” De persze nem teszem. Tudomásul veszem, hogy senki sem fog beszélni Kris alkoholizmusáról. Ismét azon töprengek, hogyan vált fokozatosan szinte teljesen elszigeteltté: rászokott, hogy e-maileket írjon azoknak a barátainak, akikkel még tartotta a kapcsolatot, és csak nagy ritkán vette fel a telefont.

Aztán eljött az az időszak, amikor már egyáltalán nem vette fel a telefont. Heteken át hívtam őt Winnipegből, ahol akkoriban dolgoztam. – Alszik – mondta mindig a barátja, vagy azt: – Nem érzi jól magát.
 

Hogyan segíthet egy családtagon?
Forduljon az Al-Anonhoz, az alkoholisták hozzátartozóinak és barátainak közösségéhez, akik megosztják tapasztalataikat, és segítik egymást a közös problémák megoldásában (telefon: 20/440-1932), illetve az Anonim Alkoholistákhoz (telefon: 1/352-1947).

Már megint állunk, ezúttal egy zsoltárt énekelünk, a dallama ismerős, de a szövegét nem tudom.

Aztán jött a telefonhívás. – Krist bevitték az ügyeletre – közölte a barátja. – Sok vért hányt, és lehet, hogy nem éri meg a reggelt.

Legrosszabb félelmeimnek adtam hangot, amikor megkérdeztem: – Cirrózis? – A férfi habozott, talán azt latolgatta, vajon ez is az IBS számlájára írható-e, majd így válaszolt: – Igen.

Az éjszakát a laptopom mellett töltöttem, a keresőbe beírtam, „cirrózis”, és olyan dolgokat tudtam meg a májzsugorról, amelyeket soha nem akartam tudni. Láttam a beteg májról készült felvételeket, és megtudtam, ez az állapot végül a test minden szervére kihat – az agyra, a szívre, a vesékre és a szemre.

Egész éjjel azon töprengtem, vajon évekig tartó súlyos alkoholizálás után hogyhogy én nem lettem beteg, Kris pedig igen.

A lányom nem halt meg aznap éjjel, én pedig pár nap múlva Vancouverbe repültem. A kórházi szobában egy szomorú kis alakot találtam az ágyban. A sárgaságtól az arca idegen árnyalatot kapott, a folyadék-visszatartástól úgy nézett ki, mint aki a nyolcadik hónapban van, és a takarón nyugvó karomszerű kezei szüntelenül remegtek.

A tudatánál volt, megörült nekem, egyszersmind dühös is volt, mert talán gyanította, hogy az IBS-ről nagy gonddal szőtt meséje kezd semmivé foszlani. Az orvosának megtiltotta, hogy beszéljen velem, és csak véletlenül jutott tudomásomra, hogy egy évvel korábban májzsugort diagnosztizáltak nála. Senkinek nem árulta el, és folytatta az ivást. Végül, alighanem az agykárosodás következtében, megfeledkezett az IBS-ről.

Aztán jobban lett. Túljutott a közvetlen életveszélyen, így én visszarepültem Winnipegbe.

Két újabb telefonhívás jött, két újabb súlyos és veszélyes vérzésen esett át. Kétszer feküdtem ébren az ágyban, várva, hogy felhívnak, és közlik, elment, és ő még kétszer túlélte. Gyönge volt, de élt.

Szóba került a májátültetés, de az orvosok nem sok reményt fűztek hozzá, minthogy Kris nagyon rossz állapotban volt, a vércsoportja pedig ritka. Alaposan utánanéztem annak, hogy élő donor részleges májtranszplantátumot adhat, és meg is vizsgáltattam magam. Nem voltam megfelelő donor.

Végül nem volt mit tenni, mint visszamenni Vancouverbe, hogy mellette lehessek, és együtt várjuk az elkerülhetetlenül bekövetkező fájdalmas elmúlást. – Lehet, hogy már a jövő héten meghal, de akár évekig is élhet – közölte az orvos.

Anita Kunz illusztrációjaTekintetem a templom szentélye felé téved, amelynek előterében nem áll koporsó, mert Kris hamvasztást akart. Szerencse, gondolom magamban, mert a koporsónak gyermekméretűnek kellett volna lennie. A csontritkulás, mely a májzsugorodás gyakori velejárója, centiméterektől fosztotta meg a lányomat.
 

Krist felvették egy hospice házba, oda ment meghalni. És lassanként beszélni kezdett az alkoholizmusáról, a házban mindenfelé eldugott vodkásüvegekről. Időnként kihagyott az emlékezete, és keresgélte a szavakat, általában úgy hetente megkérdezte tőlem, hogyan szoktam le az ivásról. Én pedig újra meg újra elmeséltem neki.

– Szeretlek – mondtam neki, mire ő elmosolyodott és így válaszolt: – Én is szeretlek.

Aztán álomba zuhant, amely a tartós, végleges álom ígéretét hordozta. Elhessegettem magamtól a szomorú, dühös és kínzó gondolatokat, hogy mi lett volna, ha évekkel korábban beismeri az alkoholizmusát, ha én valahogy rá tudom venni, hogy hagyja abba az ivást.

Megkért, hogy tanítsam meg kötni, de a keze túlságosan remegett. Olykor nagy fájdalmai voltak.

De nem a hospice házban halt meg. Öt hónappal a beköltözése után, a helyet működtető nagyszerű emberek egyszerűen kitették a szűrét. Búcsúünnepséget tartottak neki, s közölték vele, térjen haza és tegyen meg mindent a gyógyulásáért.

– Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki kijárta a hospice-t – jelentette ki Kris fanyar mosollyal. Körülbelül három hónapig elboldogult otthon. Aztán összezuhant. Többször csúnyán elesett, vizelettartási problémái lettek, képtelen volt egyedül enni.

Az intenzív osztályra visszakerülve már nem tudott felülni, az ápolónők odaadóan gondoskodtak róla.

Egy reggel 8 óra 30 perckor – mintegy két évvel az első telefonhívás után – ismét megcsörrent a telefonom, és elhangzott a félve várt szó: – Elment.

A szertartásnak vége. Valaki átölel. Egy barátom beszél hozzám. Látom, hogy mozog az ajka, de fogalmam sincs, mit mond.

Vote it up
228
Tetszett?Szavazzon rá!