Először hallani 39 évesen

Egy siketen született nő óriási kockázatot vállal, hogy kiszabaduljon a csend fogságából. Ismerje meg történetét

Vakvezető kutyám, Matt a lábamhoz heveredik a zsúfolt vasúti kocsiban, én pedig megpróbálok kialakítani magamban valamiféle képet az útitársaimról.

Erős, édeskés parfümillat üti meg az orrom. A többiek talán nem figyelnek fel rá – chatelnek a telefonjukon vagy újságot olvasnak, de számomra ez az illat a nyom, amelyen elindulhatok.

Bizonyára egy fiatal nő viseli, aki a barátjával készül találkozni. Lehet, hogy ez lesz az első randevújuk…

A parfümhöz kávé illata vegyül. Vigyáznom kell tehát a mozdulataimmal, mert valaki feltehetően forró italt tart a kezében.

Így élek én, siketen és jóformán vakon: fogságában egy napról napra homályosabb, elsötétülő világnak, amelynek csendjét csupán a hallókészülékemből jövő halk és zavaros fehér zaj töri meg.

Egy hónapon belül azonban cochleáris implantátumot kapok, és akkor, 39 évesen – az orvosok szerint – életemben először hallani fogom a szeretteim hangját. A családtagjaimét, a barátaimét és a munkatársaimét, akikkel mentor koordinátorként dolgozom. Ez egy hihetetlen lehetőség, de óriási a kockázat is.

Ha ugyanis a hallóideg megsérül, még attól a tompa hangtól is meg leszek fosztva, amelyre most támaszkodhatom. Ez leginkább arra hasonlít, amilyennek az egészséges ember a víz alatt hallja a hangokat.

Teli vagyok félelemmel. Anyám is aggódik: – Jól vagy te, ahogy vagy, Joanne – mondogatja. – Mi van, ha balul üt ki a dolog?

De mi van, ha nem? Hisz arra is van esély, hogy soha többé ne kelljen viselnem a készüléket…

Tudom, hogy majd egy nap, nem is olyan nagyon sokára, elveszítem a maradék látásomat is a retinitis pigmentosa miatt – ez a veleszületett hallásvesztésemet okozó ritka öröklött betegség, az Usher-szindróma része. Amióta a retinám sorvadása a késő húszas éveimben megindult, nincs perifériás látásom. Csupán egy szűk alagúton át kitekintve, de egyelőre látom, ami a szemem előtt van, így tudok szájról olvasni. Lehetséges volna, hogy szemem világának elvesztéséért kárpótlásul visszakapjam a hallásomat?
 

Lehetséges, hogy a szemem világának elvesztéséért kárpótlásul visszakapjam a hallásomat?

Mintha valaki ólomsúlyokat helyezett volna a szemhéjamra. Lassan, nagy nehezen sikerül kinyitnom a szememet. Tekintetem egy repedésre szegeződik a kórházi szoba plafonján. Látóteremben egyszerre megjelenik egy arc. Anya az.

– Megvolt a műtét? – kérdem rekedten. – Vége? – Anyám nevet.
 

Két nappal az operáció után már otthon is vagyok angliai Gatesheadben lévő házunkban. Az orvosok szerint minden rendben ment, de még várnom kell egy hónapot az implantátum bekapcsolásáig, és csak azután tudjuk majd biztosan, hogy a műtét sikeres volt-e.

Hirtelen gyámoltalanná váltam.

A hallókészülékemet nem viselhetem többé, így nincs a fehér zaj, amely eddig irányított. A teljes csend nyomasztó társaság.

A leginkább az a gondolat rémít meg, hogy örökre így maradok.

 

Egy hónappal később ismét a kórházban vagyok. Anyával a váróteremben ülünk. Hatalmas képernyőn látni az összes páciens nevét és a várakozási időt.

Joanne Milne, tíz perc.

Hat perc: A gyötrő félelem, hogy mi van, ha nem sikerült a műtét, nem akar múlni.

Öt perc: Igyekszem másra gondolni. Anya arcára, amikor kislánykoromban arra kellett kirohannia a házból, hogy elütött egy autó… mert nem hallottam, hogy közeledik. Arra, amikor kimásztam a babakocsiból, miközben anya a kirakatot nézte. Két órán át keresett a tömegben kétségbeesetten, tudva, hogy nincs értelme kiáltozni a nevem, hisz úgysem hallanám. Aztán arra gondolok, micsoda harcot vívott azért, hogy ugyanabba a normál iskolába járhassak, ahová a nővéreim. Eszembe jutnak a kölykök, akik az iskolabuszban leköpködték a hátamat, és azon röhögtek, milyen vicces, hogy nem hallom őket.

Három perc: Rápillantok a képernyőre, és nagyot nyelek.

Egy perc: A padlót bámulom magam előtt, amikor megjelenik előttem egy pár fekete cipő. Felnézek, és egy barátságos arcot látok. Érzem anya idegességét, amint feláll mellettem, hogy induljunk.
 

Leülök Louise-zal, az audiológussal szemben a rendelőben. Mielőtt bekapcsolná az implantátumokat, mindkét fülemben 22 elektródát kell összehangolnia egy számítógéppel. Hosszú időbe telik, míg új hallókészülékem minden drótját a számítógéphez csatlakoztatja. Most, amikor először helyezi a fülem mögé, keménynek és hidegnek érzem a kis szerkezetet.

Miután nagy gonddal minden egyes elektródát a helyére illesztett, Louise leteszi a tollát az asztalra, és rám mosolyog. – Haaalllasz… engeeem?

Az első szavak, amelyeket életemben először fölfog a fülem.

Minden egyes hang, amit Louise kiejt, nekiütközik a falaknak, a plafonnak, az ajtóknak, és visszaverődve cseng-bong a teremben. Az agyam veszettül igyekszik megszűrni és értelmezni az ajkáról érkező hangokat, amelyek tűzijátékként robbannak a fülemben.

Ilyen hát a hang? Ez nem az a fehér zaj, és nem az a tompa morajlás, amit eddig ismertem. Ilyen hát, ha az ember hall!

– Most felsorolom a hét napjait – mondja Louise lassan, tagoltan.

Valahogy így képzeltem a robotok hangját. Magas, csikorgó, elektronikus: – Hétfő… kedd… szerda…

Mint buborékok egy felrázott szódásüvegben, úgy áradnak szét bennem az érzelmek. Könnycseppek potyognak az ölembe, amint próbálom felfogni a szavakat.

– Csütörtök… péntek… szombat… vasárnap…

Szavak, amelyeket egész életemben ismertem, de most hallok először. A lehető leghétköznapibb kifejezések, ám számomra a leggyönyörűbbnek hangzanak.

Anya mellettem áll, és filmre veszi ezeket a pillanatokat. Próbálok szavakat formálni. Borzasztó különös érzés. Egy hang a fejemben… én beszélek!

– Olyan magas a hangom – mondom.

– Először borzasztó élesnek tűnik – mondja Louise –, de az agya igazítani fog rajta, és nem hangzik majd ennyire magasnak.

Fejemet lehajtva zokogni kezdek.

– Örömében sír – magyarázkodik anyám, aki mellettem áll, kezében a videokamerával.

Egész életemben ő volt a szócsövem, a fülem, a szemem, és én mostanáig sosem hallottam a hangját.

Az agyam próbálja értelmezni a különbséget Louise és anyám beszéde közt, és azonnal rá is jövök, mi a legfőbb eltérés: anya észak-angliai akcentussal beszél. Szóval, így hangzik a mi beszédünk.

A műtét sikerült. Hallok. Nehéz szavakba önteni a boldogságomat.

A néma csendben eltöltött évek egyszerre tovatűnnek.

Ó, igen, nyilván mindenkiben felvetődik a kérdés, hogy miként érthetem meg a kiejtett szavakat, ha soha korábban nem hallottam őket. Hát úgy, hogy a szájról olvasással eltöltött évek során az agyam megtanulta, milyen is a szavak formája és hogy milyen érzést keltenek. Most pedig hang és jelentés egy csapásra összeállt.

Ahogy kisétálunk Louise rendelőjéből, hallom a lépteim koppanását a padlón. Aztán egy újabb hang üti meg a fülem.

– Ez micsoda? – kérdem anyát.

– Telefoncsengés – feleli, és ahogy felpillantok, látom, amint a recepciós felveszi a kagylót.

– Hát ez minek a hangja? – kérdem újra, mert csörömpölést hallok.

– Az ebédes kocsi.

Hangok, amelyek mások számára magától értetődők és hétköznapiak, ám az én a világomat ismeretlen, új színekkel, élettel töltik meg.
 

Kilépünk a kórházból, és a márciusi szél végigsöpör körülöttünk a földön, felkapja a leveleket, és megpörgeti őket a levegőben. Huss… Nahát, hiszen a szélnek is van hangja!

Aztán beülünk egy étterembe. Engem valósággal bámulatba ejt, milyen zajos a világ: a konyhából csörömpölés, a tányérokról villák és kések koccanása hallatszik, mindenünnen beszédfoszlányok szállnak felém. Egyszerre meghallom, amint a saját evőeszközeim kaparásznak a tányéromon.

– Te jó ég, hogy én milyen hangosan eszem! – mondom anyámnak nevetve.

Minden olyan csodálatos: a tény, hogy képes vagyok válaszolni a pincérnek, amikor megkérdezi, szeretnék-e parmezánt a tésztámra, pedig épp nem rá pillantok; a pohár csendülése, amint az asztalra teszem; a citromkarikák közt egymásnak ütköző jégkockák csilingelése… és én még azt hittem, hogy egy italnak nincs hangja! Nem tudtam, hogy egy pohár ilyen zajos tud lenni.

Eddig azt gondoltam, csak úgy lehet kommunikálni másokkal, ha rájuk nézünk. De most lassan kifülelem a hallók világának minden titkát.

Mire visszatérünk szállodai szobánkba, az agyam teljesen kimerült a hallásra fordított folytonos erőfeszítéstől.

Miközben anyám beakasztja a kabátját a gardróbszekrénybe, életemben először megkérem, hogy maradjunk csendben egy kicsit.

– Ó, bocsánat! – pillant rám ijedten, aztán hirtelen mindketten kacagni kezdünk.

Vote it up
142
Tetszett?Szavazzon rá!