Elefántok tánca a folyóban

Amikor a hatalmas farönköket sodró áradat veszélyeztet egy hidat, két ormányos elképesztő dolgot művel

Kapcsolódó cikkek

James Howard Williams brit állampolgár beleszeretett az elefántokba, ezért a múlt század húszas éveiben Burmába utazott, hogy a Bombay Burmah Trading Corporation erdei munkásaként a világ legnagyobb szárazföldi állataival dolgozhasson. Nem sokkal az után, hogy munkába állt, Billy – ahogy Williamset szólították – szemtanúja volt annak, ahogy egy elefánt az agyarain és az ormányán egyensúlyozva nehéz rönköket próbált vinni. Amikor a bika meredek emelkedőhöz ért, félő volt, hogy a farönkök a fejére esnek. Az állat üggyel-bajjal a földre tette a rönköket, majd fölvett egy bambuszkarót, amelyet úgy helyezett el a szájában, hogy az felfelé meredt, mint egy támasztóléc. Ezután ismét felszedte a rönköket, amelyeket már biztonságosan rögzített a karó.

Az ehhez hasonló élmények meg- győzték Williamset, hogy az elefántok a világ legértelmesebb állatai, amelyek képesek új ötletekkel megoldani a problémákat. Állandóan új képességeket sajátítanak el, mert az agyuk, akár az emberé, egész életükben alkalmas a tanulásra. – Az elefánt soha nem hagyja abba a tanulást, mert szüntelenül gondolkozik.

Kedvenc esete a húszas évek végén történt: az elefántok olyan képességét tesztelte, amilyenre még nem volt példa. Burmában június elején köszönt be a monszun, és Williams arra várt, hogy az esőzések következtében meglazuljon a 2000 tíkfarönkből álló hatalmas készlet.

A fákat egy kiszáradt folyómederben tárolták, elöl a legkisebbeket, hátul a legnagyobbakat, amelyek között akadt 12 méteres is. A Csindvin folyóban felhalmozott fakészletek meg sem mozdultak, amíg meg nem kezdődött az esős évszak.

Ám komoly problémát okozott, hogy innen 12 kilométerre új híd ívelt át a folyó fölött. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy a lezúduló rönköket a víz a hidat tartó oszlopoknak sodorja.

Williams gyorsan intézkedett: két elefántért küldetett. Poo Ban és Poo Gyi nagyok és erősek voltak, s ahogy hajtóik mondják, „bölcs, öreg állatok”. A férfi azt találta ki, hogy az elefántokat a folyásiránnyal szembe a vízbe állítják a híd elé, ahol a pillérek elől a folyó közepe felé tologathatják a rönköket. A hajtók úgy vélték, a feladat megoldható.

Poo Bant és Poo Gyit levitték a folyóhoz, és a hátukon ülő hajtók utasítgatták őket, miközben föntről próbaképpen eleresztettek néhány farönköt. A hajtók kiabáltak: „jobbról jön” vagy „balról jön”, az elefántok pedig eltérítették az egymás után érkező rönköket. Méltóságteljes mozdulatokkal, az utasításnak megfelelően odafordultak minden farönkhöz, és mielőtt azok elérték volna a pilléreket, az agyarukkal vagy az ormányukkal gyorsan a folyó közepe felé lökték. Úgy tűnt, az ötlet beválhat, de azt gondolták, a tíkfák várhatóan erősebb rohamát csak egy tartalék elefántpár beállításával győzik majd.

A rekkenő hőségben mindennap mennydörgés hallatszott a távolból, és fenyegetően sötét felhők gyülekeztek, de eső nem esett. Két hét múlva végre a folyómeder kezdett megtelni. Williams, aki a fatelephez és a hídhoz is állíttatott tábori telefont, gyorsan értesült a változásról: „Emelkedik a vízszint; a folyó elérte a kiszáradt medret, és megmozdította a fákat.” Megindult a rönkáradat.

Délután három órakor Williams felfigyelt arra, hogy megváltozik a folyó színe: olyan lett, mint a piszkos kakaó, amelybe iszap és hordalék keveredett. Ez azt jelezte, hogy közel a cselekvés ideje. Minél előbb bekövetkezik, annál jobb, mert már csak néhány óra volt hátra szürkületig, és sötétben nem lehetett kísérletezgetni ezzel a megoldással.

A feszültség csak fokozódott, amikor kíváncsi falusiak egy csoportja gyülekezett a parton. A hídra nem engedtek fel senkit, nehogy elterelje az elefántok figyelmét. Poo Bant és Poo Gyit bevitték a vízbe. Az izgalom nem ragadt át rájuk; Williams szerint kifejezetten derűs hangulatban voltak. A két gyönyörű ormányos belegázolt a barna vízbe. Lassan, tiszteletet parancsolón haladtak. Nyomukban pezsgett a folyó, először a lábukat színezte a sötét hab, majd elérte a hasukat. Félmeztelen, hosszú hajukat lófarokban összefogó hajtóik a két elefántot egy-egy pillér elé irányították. Amikor az állatok a helyükre kerültek, a hajtók leereszkedtek róluk, és felkapaszkodtak a pillérekre. Onnan jobban látták, mi közeleg.

Hamarosan mindenki meghallhatta a lezúduló farönkök összetéveszthetetlen dübörgését – bumm, bumm, bumm, ütődtek egymáshoz a hatalmas fadarabok. Megindult a támadás, de a védelem is felkészült: az elefántok úgy álltak a vízben, mint a játékra kész focikapusok. – Poo Ban és Poo Gyi elegánsan, könnyedén forgolódott, agyarukkal jobbra-balra lökdösték a rönköket, amelyek megpördültek, és a folyó közepe felé vették az irányt. Az ormányosok ügyesen végezték a dolgukat.

De ez még csak a bemelegítés volt. Először a kisebb rönkök értek le. Felgyorsult a tempó, amikor a nagyobb rönkök is kezdtek feltünedezni. – Az elefántok higgadtan állták a sarat, pedig volt dolguk rendesen; bal agyar, jobb agyar – mesélte Williams, aki izgatottan figyelte, ahogy az ormányosok az értékes hídhoz közeledő összes fadarabot ügyesen az áramlat közepe felé taszították.

Az elefántok úgy álltak
a vízben, mint
a focikapusok. Forgolódtak, agyarukkal lökdösték a rönköket.
De ez még csak a bemelegítés

Nemcsak Williamset kápráztatta el az állatok ügyessége. Az egymáshoz csapódó rönkök dübörgése mellett a nézelődők egyre nagyobb csoportjának üdvrivalgása is hallatszott. Úgy tűnt, minden simán megy. Ám Williams az eget kémlelte. Meddig lesz világos? És meddig tartanak ki az elefántok? Most már bizonyára fáradnak. Azon tépelődött, nem kellene-e lecserélni a két állatot a tartalék párosra. Ekkor értek oda a legnagyobb farönkök.

Poo Ban és Poo Gyi a könnyed tologatás helyett már nagyobb erőkifejtésre kényszerült. Korábban megvárták, hogy a rönkök elérjenek hozzájuk, s egy-egy finom legyintéssel odább tolták őket, most már kinyújtották az ormányukat, hogy idejében lelassítsák s félretaszigálják a fadarabokat. Ha most Williams beküldi a cserecsapatot, egymást akadályozná a négy elefánt. De aggódott két harcosa miatt; ki tudja, meddig bírják.

És ekkor az ormányosok mintha azt jelezték volna, elég volt. A két elefánt szinte egyszerre lassan forogni kezdett, hogy hátat fordítsanak a folyásiránynak. Hajtóik rémült kiáltozással próbálták jobb belátásra bírni őket, de hiába. Az ormányosok csak egymással állnak szóba.

Williams attól félt, az elefántok fellázadnak, abbahagyják a munkát és elúsznak, de erről szó sem volt. Megvetették lábukat a homokos folyófenékben, és... táncolni kezdtek. Úgy illegették magukat, hogy a farönkök gellert kapjanak a farukon, mint a biliárdgolyók az asztal szélén.

A nézőközönség nevetésben tört ki. Az elefántok a rönköket eltérítették a terebélyes hátsójukkal, amelyet gyorsan vissza is rántottak, hogy tompítsák az ütközés erejét. Amikor már csak szállingóztak a rönkök, Poo Bant és Poo Gyit kivezették, s a helyüket elfoglalta a tartalék páros.

– A jumbók győzelmet arattak – lelkendezett Williams –, és egyetlen rönk sem ütődött a pilléreknek.
 

Billy Williams úgy érezte, az elefántokkal töltött idő alatt jobb emberré vált, és azért küzdött, hogy az állatok humánus elbánásban részesüljenek a fakitermelés során. Amikor 1942-ben a japán csapatok lerohanták Burmát, Williams csatlakozott a 136-os brit alakulathoz, amely az ellenséges vonalak mögött tevékenykedett. Egy csoport harci elefántot irányított, amelyekkel az ellátás szállításában, hídépítésben és sebesültek meg idősek utaztatásában vettek részt. Williams csodálatos élményeiről Vicki Constantine Croke Elephant Company (Elefánttársaság) című könyvében olvashatnak.

Vote it up
131
Tetszett?Szavazzon rá!