Eleven csoda

Mi történt azzal a haiti kisfiúval, akit nyolcnapi rendkívüli szenvedés után húztak ki a földrengés romhalmaza alól?

Kapcsolódó cikkek

Haiti egy eldugott zugában, a nyüzsgő, földrengés sújtotta Port-au-Prince-től háromórányira Moïse Joachin, azaz Kiki két helyiségből álló deszkaviskóban lakik nővérével, öccsével, édesanyjával, anyai nagyszüleivel és még négy-öt hozzátartozójával. A poros udvarban kókusz- és banánfa nő, de a család konyhakertjét nemrégiben elvitte az árvíz, úgyhogy az utcájukbeli árusoktól kénytelenek ennivalót vásárolni, ami megterheli szűkös költségvetésüket.

– Kiki és rokonai rendkívül nehéz körülmények között élnek – mondja Alison Shelley fotóriporter, aki novemberben a Reader’s Digest megbízásából fölkutatta a családot. – A felnőttek pár matracon osztoznak, a gyerekek szintén a földre terített ruhákon és paplanokon hálnak.

Joachinék helyzete ezzel együtt kedvezőbb, mint sokaké ebben a meggyötört országban, ahol még jelenleg is több mint egymillióan élnek sátorvárosokban, és a kolerajárvány halálos áldozatainak száma meghaladta az ezerhatszázat. Becslések szerint százezer gyermek maradt árván a tavalyi földrengésben, de Kiki szerencsére nem tartozik közéjük.

De még szülei jelenlétében is félénken viselkedik, jobbára egyszavas válaszokat ad, egyelőre kínlódva keresi a helyét ebben az új környezetben. Ha azt kérdezik tőle, hol érzi jobban magát, Depale-ban, a csöndes falucskában, ahol az elmúlt tizenkét hónapot töltötte, vagy pedig nyüzsgő szülőhelyén, a nyolcéves Kiki habozás nélkül felel: – Port-au-Prince-ben.

2010. január 12-én nagy erejű földrengés sújtotta Haiti fővárosát. Az első földmozgások hatására Kiki édesanyja, Gracia Raymond kirohant lakóházuk tornácáról, hogy megkeresse ötéves kisfiát, Davidot, akit épp vízért küldött. A leomló kohósalaktömböktől megsérült, véres asszony eszeveszett kutatásba kezdett a betontörmelékben öt másik gyermeke után, de semmire sem jutott.

Kiki édesapja, Odinel a munkahelyén, a haiti vámhivatalban rekedt. Két nap elteltével találta meg a feleségét, aki elmondta neki, hogy az otthonuk romjai öt gyermeküket temették be. – Könyörögtem a szomszédnak, hogy csapja le a fejemet – meséli a férfi –, mert semmi értelme tovább élnem.

Kiki a depale-i viskó előtt, amelyben tíztagú családjával lakikKiki nyolc napig feküdt a lakóház romjai alatt. Tizenegy éves nővérével, Sabrinával több tonna törmelék fogságában, étlen-szomjan, jóformán megmoccanni is képtelenül kucorgott egy szűk veremben, mellettük a négyéves Titite, valamint a már halott kislányok, a kilencéves Yeye meg a tizenöt hónapos Didine.

– Amikor összedőlt a házunk, azt hittem, mindjárt meghalok – meséli Kiki. – Láttam, hogy az öcsém ott hal meg mellettem – idézi föl a romok alatti ötödik napot. Emlékszik, hogy sírt, amikor Sabrina a pólójával takarta le a kis Titite-et.

A nyolcadik napon aztán egy holmija után turkáló szomszédasszony meghallotta a vízért nyöszörgő Kiki hangját. Két tűzoltó, a New York-i Chris Dunic és a virginiai Brad Antons ezután négy órán át óvatosan alagutat fúrt a törmelékben, mígnem végül elérték Kikit meg a nővérét. – Alig tudtuk rávenni a srácot, hogy bújjon elő – mondja Dunic, aki a mentésnél arcvédős sisakot viselt, és légkalapáccsal dolgozott. – Megijedt tőlünk.

Végül Kiki nagynénje nyugtatta meg a gyereket. Dunic lenyúlt a kisfiúért, és az asszony kezébe adta.

Ahogy kiemelték Kikit a nyílásból, fülig szaladt a szája, és diadalittasan széttárta a karját.

A 220 ezer emberéletet követelő tragédia közepette Sabrina és Kiki megmentése még inkább örömhírt jelentett. – Azért mosolyogtam, mert kiszabadultam – magyarázta az újságíróknak Kiki. – Azért mosolyogtam, mert életben maradtam.

Miután egy izraeliek működtette tábori kórházban ellátták őket, a gyermekek szüleikkel Gracia szülőfalujában, Depale-ban kerestek menedéket Port-au-Prince zűrzavara elől.
 

Odinel hét közben visszatér a fővárosba, éjszakánként egy ponyva alatt húzza meg magát, nem messze a romoktól, amelyek még most is őrzik két gyermekét. A vámhivatalban heti három napra rövidítették a munkaidejét; szabadnapjain hazautazik Depale-ba, ha félre tudja tenni a buszjegyre valót.

Kiki, Sabrina és David minden reggel öt kilométert gyalogol Jacmel városába, az École Rénovation nevű iskolába. Port-au-Prince-ben sok gyermek mindmáig nem tudta folytatni tanulmányait, mert a legtöbb iskola összedőlt a földrengésben. – Szeretem az iskolát, még a házi feladatot is – közli Kiki, bár a megpróbáltatások testvéreivel együtt annyira visszavetették, hogy az elmúlt félévben minden tantárgyból megbuktak.

Akárcsak a haiti iskolák zöme, az École Rénovation is tandíjas, a gyermekekért fejenként egy évre majdnem száz dollárnak megfelelő összeget kell fizetni. Odinel képtelen fedezni a költségeket, négyszáz dollárral tartozik, és nyomasztja, hogy nem tudja, miből fogja törleszteni az adósságát. – Nem élünk valami jól – mondja –, de azt akarom, hogy a gyerekeim továbbra is iskolába járjanak. Azután szakmát tanulhatnak, amilyet csak akarnak.

Odinel hajdani port-au-prince-i lakóépületük romjainál

Kiki elárulja, hogy szerelőnek vagy kamionsofőrnek készül, esetleg mérnöknek, hogy segítsen újjáépíteni romba dőlt hazáját. De még álmai részletezése közben is szomorú a hangja. Családja szerint a megmentése utáni hónapokban nem sűrűn tért vissza az az öröm, amely a nevezetes napon az arcán ragyogott. Visszahúzódó lett, sokszor szótlanul gubbaszt.

Mostanában azonban kezd fölélénkülni. A tanítója azt mondja, már nem annyira zárkózott az órákon, kissé beszédesebb, és tőle telhetően iparkodik.

Kiki hazája eközben még alig tudta magát előásni a romokból. A százharminc ország által ígért 5,75 milliárd dollárnyi újjáépítési alapból lapzártáig mindössze 897 milliót folyósítottak Haitinak. – A pénz nem jut el ezekhez az emberekhez – mondja Dunic, a tűzoltó, aki a sajtóhírekből kíséri figyelemmel a helyzetet. – Semmivel sem állnak jobban, mint közvetlenül a földrengés után.

– Az az álmom, hogy családi vállalkozást indítok – vallja be Odinel –, talán rizses babot árulok, hogy megtoldhassam a házat egy szobával, és a gyerekek kényelmesebben alhassanak.A késlekedéssel párhuzamosan a Kikiéhez hasonló családok olyan döntésekre kényszerülnek, amilyeneken a gazdagabb országok polgárainak nemigen kell töprengeniük. Élelem vagy tanulás? Sátor a nagyvárosban vagy kalyiba vidéken? Szeretteikkel maradjanak vagy elutazzanak munkát keresni?

Addig is hálásak Graciával azért, amijük van. – Csoda történt velünk – mondja az asszony. – Isten nem akarta, hogy minden gyerekünket elveszítsük.