Elfeledett áldozatok segítője

Monika Hauser Boszniától Libériáig segíti a háborús erőszakot elszenvedett nőket

Megjelent: 2011. február

Kapcsolódó cikkek

Monika Hausert nem könnyű szóra bírni a veszélyekről, amelyeket átélt. Kockázatos hivatást választott. Szervezete, a szerényen csupa kisbetűs medica mondiale a világ háborús övezeteiben dúló nemi erőszak áldozatainak nyújt segítséget, bár Hauser inkább túlélőknek nevezi őket.

A svájci születésű nőgyógyász szívélyes mosolya komoly, mégis megnyerő modorral párosul.

A dicséretet elhárítja, szerinte az magukat a túlélőket és a medica mondiale derék munkatársait illeti, akik a világ egymástól igen távoli tájain – a Balkánon, Afganisztánban, Libériában és Kongóban tevékenykednek.

Hauser rendszeres látogatója ezeknek a veszedelmes térségeknek, mi azonban a szervezet hétköznapi megjelenésű kölni központjában, a város hatalmas gótikus székesegyházától nem messze találkozunk vele. Az ötvenegy éves asszony ifjonti lelkesedéssel beszél munkájáról, miközben kisebbíteni igyekszik saját szerepét. Amikor azonban fiáról, a most tizennégy éves Lucáról kérdezem, kiderül, mekkora nyomás nehezedik rá.

– A fiam vegyes érzelmekkel viszonyul a munkámhoz – mondja. – Nemrégiben, amikor Afganisztánba készültem, pénzgyűjtést rendezett az osztályában, és húsz eurót hozott, hogy adjam oda a kabuli lányoknak. „Utálom a munkádat, mert olyan veszélyes!” – jegyezte meg, de egyre jobban megérti, mivel foglalkozom.

Hauser küldetése erősen személyes jellegű. Aktivista munkája 1992 végén kezdődött, amikor a sajtó a balkáni polgárháborúban elkövetett szörnyűségek híreivel volt tele. A féktelen kegyetlenkedés egyik válfaja különösen elkeserítette és feldühítette Hausert.

A fegyveres férfiak ártatlan nők ezreit erőszakolták meg az úgynevezett „etnikai tisztogatások” alatt. Hauser úgy érezte, ezek a nők a háború elfelejtett áldozatai.

Megtudta, hogy lányok és asszonyok – zömmel muzulmánok – nagy számban menekülnek a közép-boszniai iparvárosba, Zenicába, ahol hátborzongató történetekben számolnak be erőszaktevőik – főként szerb katonák – brutalitásáról.

– Azonnal tudtam, hogy ott feladat vár rám. Úgy éreztem, azoknak a nőknek különleges együttérzésre van szükségük, és egy helyre, ahol ezt megkaphatják.

Hauser otthagyta kölni kórházi munkáját, és nem csekély nehézségek árán, az összecsapások színterein át Zenicába utazott. 1993-ban ott állította föl a medica zenica nevű női terápiás központot, hogy gyógyászati és pszichológiai ellátásban részesítse a menekült nőket. Húsz bosnyák orvosnőt, pszichológust és ápolónőt beszélt rá, hogy csatlakozzon hozzá, sőt még a német külügyminisztériumtól is kicsikart némi anyagi támogatást.

A medica zenica munkatársaival, sapkában (középen)

– Azok a lányok-asszonyok, akik a központba jöttek, súlyos traumát szenvedtek el a nemi erőszak, sok esetben napokon vagy heteken át tartó tömeges erőszak miatt – idézi föl emlékeit. – Rémálmok, pánikrohamok és fizikai fájdalmak kínozták őket. Szégyellték, ami történt velük, senkinek sem beszélhettek róla, s ez még inkább nehezítette, hogy túltegyék magukat a megrázó élményen. Ahelyett, hogy védelmet és támogatást kaptak volna a társadalomtól, sokukat kirekesztették, megbélyegezték.

Erőfeszítései ellenére Hauser sokszor érezte tehetetlennek magát. Amikor németországi adománygyűjtő útjáról menetrend szerinti autóbusszal tért vissza Boszniába, horvát milicisták lekényszerítették az utasokat a járműről, és két csoportra osztották őket: a horvátokat és a külföldieket jobbra, a muszlimokat balra. Hauser hiába tiltakozott a parancsnoknál. Erre kézen fogott egy kétségbeesett muszlim kollégát, Amnát, és magával húzta egy várakozó horvát buszhoz. A kollégát meg tudta menteni, a többieket viszont ott kellett hagynia. Amint megérkezett Amnával Splitbe, riasztotta a Nemzetközi Vöröskeresztet. Később kiderült, hogy a busz muszlim utasait táborokba vitték, egyes nőket megerőszakoltak. – Azóta is furdal emiatt a lelkiismeret – mondja Hauser.

A fia, Luca három évvel később született. Nem sokkal utána a férje, Klaus-Peter, az egyik kölni tévécsatorna, a WDR hangmérnöke részmunkaidőben kezdett dolgozni, hogy az asszony több figyelmet szentelhessen a saját munkájának. Az 1990-es évek végén Hauser pszichológiai tanácsadó központot és járóbeteg-rendelést hozott létre a délnyugat-koszovói Gjakova városában, majd 2000-ben nőgyógyászati centrumot létesített az albán fővárosban, Tiranában.

2002-ben újabb központot alapított az afgán fővárosban, Kabulban, és kapcsolatot kezdeményezett libériai, valamint kongói válságkezelő csoportokkal. Hivatalos statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre, de becslések szerint Hauser szervezete eddig a nemi vagy más súlyos erőszak 70-100 ezer női áldozatának nyújtott segítséget.

Nap nap után érkeznek az elismerő sorok sok ország lányaitól-asszonyaitól arról, hogy az elhivatott nőgyógyász és az általa teremtett hálózat megváltoztatta az életüket.

Monika (balra) orvosnőkkel és pszichológusokkal

Leplezetlenül feminista szervezet a medica mondiale. Munkásai és alkalmazottai – a sofőrök és a biztonsági őrök kivételével – mind nők. Tevékenységi köre mostanára kiszélesedett. Az egészségügyi és pszichológiai ellátás mellett jogi segítséget is nyújt, és igen fontos, hogy az anyagi függetlenség elérésében is igyekszik támogatni a nőket.

Amikor Hauser úgy döntött, hogy fölhagy ígéretes orvosi pályájával, és minden erejét a nők szenvedésének enyhítésére összpontosítja, nem holmi hirtelen szeszélynek engedett. Visszatekintve úgy látja, már zsenge korától efféle lépésre készült.

Egy svájci kisvárosban, a német ajkú St. Gallen kantonhoz tartozó Thalban született, ahol az édesapja szabóként dolgozott. Édesanyjától sokat hallott arról, milyen megpróbáltatásokon mentek át a lányok és asszonyok a második világháború idején. Kamaszlányként ismerkedett meg az auschwitzi női láger két túlélőjével, és ezután kezdett olvasni a holokausztról.

Orvosnak tanult, egy dél-tiroli kórházban gyakornokoskodott, és tanulságos élményekre tett szert. – Rengeteg pácienst kezeltem, hegyvidéki parasztasszonyokat, és rádöbbentem, hogy a férjüktől vagy munkaadójuktól elszenvedett nemi erőszak hozzátartozik a mindennapi életükhöz – meséli. – Azt is megértettem, hogy a kórház vezetői nem kívánnak ilyesmiről beszélni, és úgy tekintenek rám, mint valami bajkeverőre.

A későbbiekben Németországban dolgozott, és hasonló hozzáállást tapasztalt, amikor a nőkkel való közönyös bánásmód kérdéseit feszegette. Az egyik kórházban úgy emlegették: „a vörös boszorkány”. – Szerettem volna ezeket a nőket egyénekként kezelni, ugyanakkor a kórházak felfogását is megváltoztatni.

Mindenütt férfiak vezették a kórházakat? – Természetesen.

Kórházi tapasztalatai alapján már jóval a boszniai válság előtt arra a meggyőződésre jutott, hogy a nemi erőszak túlélőinek nyújtott segítséget közéleti felvilágosító kampánynak kell kísérnie.

A háborús időkben a nőket sújtó erőszak ismert és leírt történelmi jelenség. Hauser azonban nem fogadja el, hogy a szokásokhoz híven úgy könyveljék el, mint a rendes nemi kapcsolatokban akadályozott fiatal, életerős katonák sajátos viselkedését. Úgy véli, a háború alatti nemi erőszak forrása ugyanaz, mint a családon vagy közösségen belülié – a férfiuralmon alapuló patriarchális társadalom.

A medica mondiale munkája, hangoztatja, távolról sem ér véget az ellenségeskedések megszűntével: – A háborús nemi erőszak természetesen elképzelhetetlenül kegyetlen, de nem minden előzmény nélküli. A nőket háborúk előtt, alatt és után is éri erőszak. Sokszor tapasztaljuk, hogy egy-egy háborút követően még rosszabbul bánnak velük. Minden ilyen időszakban fölerősödik a nők elleni erőszak. Az afgán nő problémája napjainkban nem a háborús nemi erőszak, hanem az, hogy az apja egy húsz évvel idősebb férfihoz akarja adni, vagy hogy a férje veri és megerőszakolja.

Papíron már mutatkozik előrehaladás, ismeri el Hauser. A nemzetközi jog kimondja, hogy a háborús körülmények közötti nemi erőszak emberiesség elleni bűncselekménynek minősül, eddig azonban egyetlen sikeres bűnvádi eljárást folytattak le: 2001-ben a jugoszláviai háborús bűnöket vizsgáló hágai bíróság három boszniai szerbet ítélt el folytatólagosan elkövetett sokrendbeli nemi erőszakért.

A legtöbb fegyveres konfliktusban – amelyek közül a kelet-kongói a legutóbbi és az egyik legvéresebb – a számtalan kegyetlen nemi erőszakban vétkes sok ezer férfi büntetlenül marad.

Kabulban, a női börtönben (2003)

– Jogszabály létezik, de hiányzik a politikai akarat – szögezi le Hauser. Azt kérdezi, miért nem tesznek az európai politikusok a Kongói Demokratikus Köztársaságban kialakult helyzet megváltoztatásáért. – Pedig könnyen cselekedhetnének. Az európai országok az anyagi támogatók, tőlük származik a pénz. Ne akarják elhitetni velem, hogy nincs befolyásuk!

Hauser most egyértelműen azt tartja legfőbb feladatának, hogy megszüntesse a férfi politikusok nemi erőszakkal kapcsolatos retorikája és a gyakorlatban érvényesülő siralmas valóság közötti kiáltó ellentmondást. Ez sarkallja arra, hogy szüntelenül járja a világot, nyelvtudását latba vetve – németül, angolul és franciául egyaránt folyékonyan beszél – konferenciákon érveljen, miközben további munkatársak kiképzésén és lelkesítésén fáradozik azokban a válsággócokban, ahol szervezete működik.

Hosszú és hihetetlenül rögös út áll még előtte, de közben akadnak biztató mozzanatok is. – Amikor legutóbb fölkerestem a Zenicában elindított vállalkozásomat, megszólított egy asszony: „Nem ismer meg, Monika?” Hirtelen tényleg nem tudtam hová tenni, pedig 1993-ban a legelső ügyfeleink közé tartozott. Éppen akkor menekült el Kelet-Boszniából, ahol megerőszakolták. Az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, nem akart többé élni. Felkaroltuk, és lassacskán visszatért az életkedve. Megtalálta a gyermekeit, és hazaköltözött a falujába. Most gyönyörű, büszke és méltóságteljes asszonyként láttam viszont. Elmesélte, hogy otthon csoportot alapított más nők támogatására. „A medica zenica segítségével folytathattam az életemet – mondta –, és most úgy érzem, nekem is adnom kell valami a többi nőnek.”

Vote it up
273
Tetszett?Szavazzon rá!