Elisa naplója

Nem vettem észre az intő jeleket. És most már nem láthatom a lányomat – soha többé

Megjelent: 2003. augusztus

Kapcsolódó cikkek

Soha nem fogom elfelejteni azt az estét, amikor 1996-ban, dallasi otthonomban ültem a lányom naplóját olvasva, és egyszer csak rábukkantam a gyilkosától származó üzenetre:

Én vagyok a kibúvód, a fájdalmad levezetése. Általam elszigeteled és elfeleded a problémáidat. Érzéketlenné teszlek… Megvédelek a világtól, amely néha oly keserű és szívtelen. Én szabadítalak meg az „értékes jelentől”. Megbetegítelek. Megőrjítelek. Ha velem vagy, nem számít semmi más. És ha nem hagyod magad, megöllek.

E szavakat az tette még dermesztőbbé, hogy maga Elisa írta le őket. A lányom beteg volt – bulimiás – és a bulimia arra készteti a beteget, hogy félrevezesse a hozzá közel állókat, miközben felerősödik benne saját értéktelenségének tudata. Ráadásul a bulimia végzetes kór. Korunkban nők és férfiak ezrei halnak meg táplálkozási zavarokkal összefüggő komplikációk következtében. Mintegy tízmillió amerikai nő és legalább egymillió férfi szenved ettől a betegségtől.

Tudtam, hogy Elisa évekig küszködött a bulimiával – és emiatt valójában az egész családunk küzdött ezzel a problémával. De nem érzékeltem a baj súlyosságát, amíg nem olvastam el a naplót. Bárcsak akkor olvastam volna, amikor a lányom még élt! Akkor minden másként történik.

Elisa világra jövetele kész csoda volt. Miután Judy, az első feleségem, többször elvetélt, az örökbefogadás mellett döntöttünk. 1975 júniusában lett két gyönyörű gyerekünk: Tate és Sally. Egy hónappal később Judy felfedezte, hogy áldott állapotban van. Amikor az orvosok közölték, hogy a magzat ezúttal életképes, el sem tudtuk hinni. 1976. január 22-én megszületett a kislányunk, Elisa Ruth McCall.

Elisa a maga nyugodt csöndes módján hihetetlenül ragaszkodott hozzánk. Bill nagybátyja Tépőzáras Gyerkőcnek becézte. Ha a díványon ültem, és lepillantottam Elisára, a hatalmas barna szempár szinte belém kapaszkodott. Bármennyi szeretet kapott, neki kevés volt.

Pedig én mindent elkövettem. Bármit csinált, igyekeztem bekapcsolódni. Amikor Elisa negyedikes lett elkezdett versenyszerűen futni. Segítettem neki edzeni. Az egyik verseny előtt sötét felhők gyülekeztek az égen. – Ne törődj a viharral – magyaráztam – Amikor a többi futót meglepi az eső, te csak koncentrálj a futásra, és győzni fogsz.

Később, amikor zengeni kezdett a texasi égbolt, és eleredt a zápor, Elisa úgy nézett föl rám, mint egy látnokra, és megelőzte a többieket, akiket megriasztott az égiháború. Egész regényeket mondtunk el egymásnak egyetlen pillantással.

Azonban a siker utáni vágya – hogy mindig mindenben tökéletes akart lenni – már előkészítette a terepet. Tízéves korában egyszer a szobájában találtam rá, láttam, hogy bántja valami. – Mi a baj, édesem? – kérdeztem. Egy listát mutatott, amelyben a teendőit írta össze. Olyan tételek szerepeltek rajta, mint fölkelés, indulás az iskolába, rendrakás.

– Nem készültem el mindennel – panaszolta. Igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi szüksége ilyen listákra. De le mertem volna fogadni, hogy nem is hallja, amit mondok.

Nekem mindig a gyerekeim voltak az elsők. Sikeres befektetési tanácsadóként gyakran mondtam az ügyfeleimnek: – Ha valamelyik srácom hív, mennem kell. – A gyerekeknek meg azt hajtogattam: – Én mindig itt vagyok nektek. – De valójában ez csak részben volt igaz. Azt vártam, hogy a gyerekek jöjjenek hozzám, ami sokszor meg is történt. A munkám azonban nagyon lefoglalt, ezért talán magamtól nem mindig vettem észre, ha szükségük volt rám.

Ezenközben Judy a tökéletes család és háztartás ideáljának megszállottja lett. Ilyeneket mondogatott a lányoknak: – Egy nő csak akkor lehet sikeres, ha karcsú. – A lányok kizárólag zsírszegény tejet ittak, míg Tate normálisan étkezhetett.

Mindezek a tényezők Elisánál katasztrofális eredményre vezettek. Így ír a naplójában:

Részlet Elisa naplójábólSovány, gyönyörű, egészséges, okos, tökéletes szurkolólelkesítő lány akartam lenni. Bibliaórákat akartam tartani és segíteni másoknak… Második gimis koromban [1991] télen elkezdtem zabálni aztán meg kiéheztettem magam. Eleinte heti egy zabálós napot tartottam… Aztán áttértem a heti két alkalomra, és idővel nem tudtam kontrollálni a dolgot.

A bulimia nervosa olyan betegség, amelynek során a zugevést önhánytatás követi. Elisán házasságom felbomlása idején hatalmasodott el a baj. Alighanem a válásunk adta meg számára a végső lökést, részben azért, mert ebből egyértelműen kiderült: nem vagyunk tökéletesek. Én továbbra is igyekeztem ugyanúgy az apja maradni, mint amikor még együtt éltünk, de fogalmam sem volt róla, mi zajlik le Elisa fejében. Mint ahogy másnak sem volt sejtelme erről.

A barátaim sokat vigasztaltak, de végül ez már nem volt elég. Nem bírtam szavakban kifejezni, miért fájt annyira, ami otthon történt. Ha képes lettem volna rá, kiderül, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint amilyen szeretnék lenni. Lehet, hogy azt hittem, ha a Highland Park Gimnázium sztárja lehetek, sikerül helyrehoznom mindazt, ami tönkrement.

1991 februárjában Elisa öngyilkosságot kísérelt meg – egy csomó gyógyszert vett be –, kórházba került, ahol pszichiátriai kezelésnek vettették alá. Ekkor állapították meg, hogy a lányom táplálkozási zavarban szenved. Ez nem hangzott valami komoly betegségnek. Azzal biztattam magam, hogy majd csak összeszedi az erejét, és véget vet ennek szörnyű szokásnak. Születésétől fogva küzdő alkat volt.

Miután kiengedték a kórházból, Elisa hozzám költözött, és egy dietetikus segített neki az egészséges étrend összeállításában. Ez idő tájt körülbelül 50 kilót nyomott. Arra az álláspontra helyezkedtem, hogy erős lány, és tudja, mit kell tennie a gyógyulása érdekében. Attól féltem, erőszakoskodásnak vagy bizalmatlanságnak fogja tekinteni, ha folyton a nyakán lógok, és minduntalan beleavatkozom a dolgaiba.

Inkább támogatni próbáltam, de rosszul esett látnom, hogy Elisát mennyire zavarja a külseje. Miért nem tudta olyannak látni magát, mint mi láttuk őt? – Szép, okos és intelligens vagy – mondogattam neki.

De ő mintha görbe tükörben nézte volna a saját torzképét. – Kövér vagyok – vetette ellen.

Noha képtelen volt szabadulni a bulimia rabságából, kívülről úgy tűnt, minden rendben – a legtöbb lány megirigyelte volna az életét. Bekerült a „pomponos lányok” közé, rengeteg barátja volt, és remek munkája egy ruhaüzletben. Aztán megvalósult az álma: ő lett az iskolai csapat fő szurkolólelkesítője. De újabb kilókat szedett föl, és 54 és fél kilós testsúlya elrontotta az örömét.

Harmadikban én lettem a pomponvezér, de utána valahogy minden tönkrement… Nemsokára már heti háromszor zabáltam, később egyáltalán nem tudtam visszafogni magam… A barátaim előtt úgy tettem, mintha túl lennék a kaja mánián… Jól játszottam a szerepem, de belülről csak rágtam magam… A kaja lett a legjobb barátom, minden szempontból… Negyedikben totál kétségbeestem, mert ki kellett engedni a szoknyáimat. A vak is láthatta, hogy dagadt vagyok.
 

Amikor Elisa befejezte a középiskolát, újra akart kezdeni mindent. Ez hamarosan a szokásává vált. Kétszer költözött el és változtatott egyetemet. Mindig azt hitte, hogy ettől majd jobb lesz. De rá kellett jönnie, hogy a betegsége elkísérte az egyetemre.

Aztán 1996 tavaszán, mialatt én külföldön voltam, Elisa otthagyta az austini főiskolát, és Coloradóba, majd Utahba utazott. Még mindig nem fogta föl, hogy önmaga elöl lehetetlen megszöknie.

Most már vagy három napja egyfolytában eszem. Leléptem a motelból és a városban cirkáltam kaja után kutatva. Négyszer „tankoltam föl”, aztán elhatároztam, hogy kiruccanok a Canyonlands Nemzeti Parkba: lehet, hogy kempingezni fogok… Végül egy olcsóbb motelszobában kötöttem ki, némi fagylalttal, rántott csirkével, hagymakarikával és sült krumplival, és tévét néztem.

Pár nap múlva a Utah állambeli Moabban került kórházba, mert túl sok gyógyszert vett be. Hívott, és én rohantam hozzá. Amikor megérkeztem, meglepettnek látszott: – Hihetetlen, hogy nem haragszol rám, papa – mondta.

– Miért haragudnék, drágám? – kérdeztem vissza. – Szeretlek.

Nem tudta, hogy mennyire?

Hazaúton elmondta, hogy most már sokkal mélyebben érti a betegségét. Bár körülbelül hatvannyolc kilóra hízott, ami nagyon elkeserítette, kijelentette, hogy újult erővel fog küzdeni. Őszintén hittem, hogy végre sikerült összeszednie magát.

Rick McCall és Elisa a lány halála előtt néhány évvel

Isteni napom volt, ahhoz képest, hogy két nappal ezelőtt meg akartam ölni magam. Már azt is elfejeltettem, hogy mi történt. Papa óriási fazon. Imádok vele lenni. Előtte nem kell megjátszanom magam, nincs se balhé, se lelkizés. Elfogad olyannak, amilyen vagyok, nem csinál nagy ügyet ebből az öngyilkossági kísérletből sem. Épp erre van szükségem.

Visszatérve Dallasba, azt szerettem volna, ha Elisa folytatja a terápiát. De megmakacsolta magát. Én is bekeményítettem. – Akkor menj vissza az iskolába, vagy dolgozz! – Elisa elindult Austinba, én meg felhívtam a terapeutáját, hogy beszámoljak az eseményekről és az aggodalmamról.

Nem sokkal később, egy vasárnap, csengett a telefon. Leslie, a feleségem szólt bele, aztán fölsikoltott. Átvettem a kagylót, egy austini rendőrnő közölte lehető legrosszabb hírt: – Sajnálom, Mr. McCall, a lánya meghalt.

Elisa egy sárga kötélre akasztotta fel magát a szobájában.

Visszatekintve belátom, milyen gyakran vártam el a gyerekeimtől, hogy maguktól tudják, mi a jó nekik, ahelyett, hogy a sarkamra álltam volna. Sokszor azt kellett volna mondanom: – Nem! Én vagyok az apátok, jobban tudom, mit kell tenni.

Elisa esetében nemcsak az volt a baj, hogy túlértékeltem a képességeit, hanem hogy ezzel a betegségét erősítettem. Pontosan föl kellett volna mérnem Elisa valódi lelki alkatát, amire ő képtelen volt. Azt képzeltem, hogy Elisa erős, magabiztos nő, aki le tudja győzni a bulimiát, de tévedtem. Valójában csak egy gyönge, sérült kislány volt, akinek óriási szüksége lett volna arra, hogy valaki határozottan segédkezet nyújtson neki.

Hosszú idő és rengeteg szenvedés után megértettem, hogyha a saját gyermekemen nem is tudtam segíteni, másokon talán még segíthetek. Remélem, hogy a szülőknek, akik elolvassák Elisa történetét, lehetőségük lesz arra, amire nekem nem volt. Vagy egy fiatal nő a lányom naplójából ráismer arra a hangra, amely őt is rabságban tartja, és másképp fog dönteni: az életet választja.

Nekünk szülőknek ébernek, jól informáltnak és tudatosnak kell lennünk. A korai beavatkozás sorsdöntő. A táplálkozási zavarnak felismerhetőek a tünetei. Gyakran előfordul, hogy az ön gyermeke étkezés közben feláll az asztaltól, és kimegy a vécére? A lánya rendszeresen beszél fogyásról, fogyókúrákról? Sokat szorong a megjelenése és a testsúlya miatt? Mindezek intő jelek lehetnek. Mint ahogy az is, ha a gyerek gyorsan fogy, vagy nem szívesen jár iskolába és társaságba.

Ha fölmerül önben a gyanú, ne győzködje a gyereket, hogy menjen orvoshoz. Vigye el! Ne most akarjon a barátja lenni. Az élete forog kockán. És ha azt mondja, most már minden rendben van, ne higgyen neki! Nem a gyereke szól önhöz, hanem a ragadozó, aki benne lakik: a hang, amely meggyőzte arról, hogy csúnya és értéktelen, és az egyetlen megoldás számára, ha halálra éhezteti magát, vagy – mint Elisa – a gyorsabb utat választja. De nem muszáj így történnie. Elég, hogy velünk megtörtént. Lehetséges a változás. Magam is megtapasztalhattam. És Elisa is ezt szerette volna elérni.

Remélem, hogy ez az üzenet majd felhívja a társadalom figyelmét… Remélhetőleg a halálommal több emberen segítek, mint az életemben tudtam volna.

Vote it up
73
Tetszett?Szavazzon rá!