Ellenségből barát

Miután a magyar légvédelmi parancsnok lelőtte a vadászgépemet Szerbiában, különös kapcsolat alakult ki köztünk

Kapcsolódó cikkek

Amint kiteszi az ember a lábát Belgrádból, időutazásra indul. Szerbia fővárosa igazi modern metropolisz, ám vidéken még szamarak koptatják a macskaköves utcácskákat, amikor a gazdák árut szállítanak a piacra.

Dani Zoltán pékhez jöttem látogatóba 2011-ben. A pékség régi épülete a mellett a ház mellett áll a vajdasági Székelykevén (Skorenovac), amelyben Zoltán felcseperedett. Az épületbe lépve megláttam Zoltánt, aki péksapkát és kötényt viselt, s nyakig lisztes volt, mivel épp tésztát gyúrt. Mosolyogva felém sietett, tisztelegve üdvözöltem. Viszonozta a tisztelgést, majd megöleltük egymást. Teljesen természetesen zajlott a találkozás. Bátyámként tekintettem erre a férfira, aki 12 évvel ezelőtt az életemre tört.
 

A koszovói beavatkozás első hetében, 1999-ben, egy F–117-es lopakodó vadászbombázó fedélzetén szolgáltam pilótaként. Az volt a küldetésem, hogy az ellenséges területeken a legerősebben védett, nagy értékű célpontokat bombázzam. Elrémisztett a feladat. Tudtam, hogy a másik oldalon is hasonlóan éreznek az emberek, de nem engedhettem meg magamnak, hogy rájuk gondoljak. Próbáltam a vasbeton épületekre összpontosítani, figyelmen kívül hagyva a benne tartózkodó élőlényeket. Úgy gondoltam, csak így élhetem túl a bevetéseket.

Az elképzelés bevált. A háború első éjszakáján két célpontot is sikerült megsemmisítenem. A harmadik éjszakán is teljesítettem a feladatot. A negyediken viszont már a legfontosabb stratégiai létesítmény volt a célpont. Az útvonalat hőkövető és radarirányítású rakétákkal meg légvédelmi ágyúkkal védték, megannyi félelmetes fegyverrel.

A lopakodó-technológia nem teszi láthatatlanná a repülőket, csak nehezebb őket észlelni. Ezért mielőtt ellenséges légtérbe ér a gép, ki kell kapcsolni a világítást, a rádiót és a jelfogót, s be kell húzni az antennákat – vagyis el kell tüntetni minden jelforrást, amely elárulhatja a bombázó helyzetét. Azon a negyedik bevetésen már közel jártam a szerb határhoz, és az utolsó pillanatig halogattam a rádió kikapcsolását, hátha megérkezik a várva várt üzenet: „Feladat törölve. Térjen vissza.” De nem érkezett ilyen üzenet.

Berepültem Szerbia légterébe, megsemmisítettem a célpontot, majd megkezdtem a visszatérést az olaszországi légibázisra. A két SA3-as rakétát csak akkor vettem észre, amikor áttörtek a felhőrétegen.

A rakéták a hangsebesség háromszorosával száguldanak, úgyhogy nem maradt sok időm. Mielőtt az első rakéta elért, becsuktam a szemem, elfordítottam a fejem, s vártam a becsapódást. Tudtam, hogy erős fényjelenségre számíthatok, és nem akartam megvakulni.

Az első rakéta közvetlenül felettem suhant el, olyan közel, hogy beleremegett a gép. Amikor kinyitottam a szemem, és megfordultam, becsapódott a másik rakéta. Irtózatos lökést éreztem. Éles fény és perzselő forróság kíséretében a robbanás letépte a bal szárnyat, s a vadászbombázó forogni kezdett.

Amikor egy polgári repülőgép légörvénybe kerül, és az utasok úgy érzik, könnyebb lett a lábuk, a nehézségi erő átmenetileg 0. Engem most 7 g nyomott felfelé. Úgy éreztem, kiszakadok az ülésből. Miközben a katapultáló kar után nyúltam, az járt a fejemben: nagyon nagy baj van.

A kar meghúzása után másfél másodperccel már a teljesen kinyílt ejtőernyő alatt lógtam. Rádión értesítettem a légierő mentőosztagát, majd ereszkedés közben láttam, amint a gépem egy szántóföldre zuhan.

A becsapódástól mintegy másfél kilométerre értem földet. A területet nyomban elkezdték átfésülni a szerbek, s olykor pár száz méterre jártak attól a két birtok között húzódó öntözőároktól, ahol elrejtőztem.

A felszerelésemet a túlélőcsomagban tárolt sötétzöld mentőtutaj alá rejtettem. Nyolc órával később egy amerikai helikopter értem jött. Utólag tudtam meg, hogy csak néhány perccel előzte meg a rám vadászó szerbeket.

Attól a pillanattól, hogy a gép zuhanni kezdett, a bujkálás hosszú óráin át arra a katonára gondoltam, aki a föld–levegő rakétával lelőtt. Magam elé képzeltem, hogy mellette állok, és jót mulatunk, amikor azt mondom neki: – Szép lövés volt.
 

Tizenkét év elteltével alkalmam nyílt rá, hogy ezt személyesen is elmondjam neki. 2006-ban leszereltem az aktív állományból, és polgári alkalmazottként dolgoztam a légierő New Hampshire-i bázisán, ahová a családommal költöztem.

Itt kaptam meg egy szerb dokumentumfilmes, Željko Mirković e-mailjét. Azt kérdezte, nincs-e kedvem Szerbiában felkeresni Dani Zoltánt, a férfit, aki lelőtt. Mirković filmet akart készíteni a találkozóról.

Tetszett az ötlet, hogy meglátogassam Zoltánt, akire nem ellenségként, hanem barátként gondoltam. Úgy éreztem, ki kell használnom ezt a lehetőséget a megbékélésre. Így hát igent mondtam Mirkovićnak. Ennek ellenére szorongással készültem az útra: hogyan fogadnak majd Szerbiában, ahol legutóbb bombákat szórtam?

Zoltán a háború után leszerelt a hadseregből, és kitanulta a pékmesterséget. Specialitása a rétestészta, aminek mesterévé vált. Kinyújtja a tésztát, majd feldobja a levegőbe, ügyesen elkapja, és azzal a lendülettel kiteríti az asztalra. Ezután addig nyújtja, amíg papírvékonyságú lesz.

Zoltán felügyeletével Dale megtanulja, hogyan készül az almásrétesA pékségben Zoltán adott nekem egy kötényt, és munkára fogott. A tészta gyúrásával és nyújtásával könnyen boldogultam. A gondok akkor kezdődtek, amikor a levegőbe kellett dobni. Akárhányszor megpróbáltam, kilyukadt. Márpedig jó párszor próbálkoztam.

Zoltán türelmesen tanítgatott, feloldódtam a társaságában. Közben észrevettem, hogy lisztes lett az arca, és gondolkozás nélkül letöröltem.

Amikor a „rétesórának” vége lett, és megmosakodtam, megkértem Zoltánt, hadd nézzem meg azt a helyet, ahol bujkáltam. A filmes stábbal a nyomunkban odamentünk. Meglepően könnyen megtaláltam az öntözőárkot, ahol nyolc keserves órán át gubbasztottam. Beszéltem a gazdákkal, akik a birtokon dolgoztak.

Hamar elmúlt a félelmem, hogy ellenségként bánnak majd velem. Kiderült, hogy háborús hősnek tartanak. A lopakodó vadászbombázó lelövése a legnagyobb esemény volt, ami valaha ezen a környéken történt.
 

Visszamentünk Zoltán otthonába, ahol vendéglátóm a fia szobáját bocsátotta rendelkezésemre. Szétosztottam az ajándékokat, amelyeket a Dani családnak hoztam. A gyerekek baseball-labdákat és -kesztyűket kaptak, Zoltán pedig egy F–117-es modelljét. Úgy gondoltam, ez jár neki, ha már lelőtt egy igazit. A feleségem, Lauren ágytakarót küldött Zoltán feleségének, Irénnek, a megbékélés jelképeként. Négy gyerekem közül a kilencéves Kevin küldött még ajándékot, aki hegedülni tanul. Lejátszottam vendéglátóimnak, ahogy a Svilen Konac („Selyemszál”) című szerb dalt játssza, amivel nagy sikert aratott.

Kezdtük megismerni egymást Zoltánnal. Kedves, érző szívű, hívő férfinak találtam, akinek hozzám hasonlóan a családja volt a mindene. És természetesen megbeszéltük az első „találkozásunk” napját is.

Amikor lelőtte a gépemet, ő 43 éves volt, én pedig 40. Elmondta: ha a radarkészüléket 20 másodpercnél hosszabb időre kapcsolták volna be, azt kockáztatták volna, hogy a támadók bemérik és megsemmisítik az állomásukat.

Ráadásul kettőnél több alkalommal nem próbálkozhattak, mert az is túl veszélyes lett volna. De azon az estén úgy érezte, meg kell próbálnia harmadszor is, és meg is lett az eredménye.

Így tudták megtenni azt, ami addig még senkinek nem sikerült – lelőttek egy lopakodó vadászbombázót.

Pár nap múlva elbúcsúztunk egymástól, de megfogadtuk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Így is lett, és a következő évben Zoltán egy hetet töltött a családjával New Hampshire-ben.

Mirković is velük tartott, és filmre vette az útjukat, de mi már szinte észre sem vettük a kamerát. Igazi baráti látogatás volt. Irén értékes ajándékot hozott nekünk, egy csipketerítőt, amelyet a családja már 50 éve nagy becsben tartott, Zoltán pedig az SA3-as rakéta kézzel faragott modelljével lepett meg.

– Tudod, mi ez? – kérdezte vigyorogva.

Felnevettem. – Persze, egyszer már összemelegedtünk.
 

Amikor 2012-ben A második találkozás címmel bemutatták Mirković filmjét, visszatértem Szerbiába. A vetítés utáni beszélgetésen felszólalt egy nő. – Miután lelőtték a maga gépét, ünnepeltünk a barátaimmal. És csalódtunk, hogy életben maradt, mert úgy gondoltuk, megérdemli a halált.

Többen felszisszentek a közönség soraiban. A nő így folytatta: – Most azonban, hogy megismertem magát, örülök, hogy köztünk lehet.

Elsírtam magam.

Felmérhetetlen szenvedést okoznak a meg nem értett indulatok. Miután megismertem a Dani családot, ezeket a pozitív gondolkodású, vidám embereket, kezdtem másként látni a világot. Talán elcsépelt ötlet, de ha lehetőség nyílna arra, hogy a különböző vallási, etnikai és kulturális csoportok képviselői találkozhassanak, s mint Zoltán és én, megtanulják tisztelni egymást, ki akarna többé háborúzni?
Dale Zelko történetét lejegyezte Brian Mockenhaupt

Vote it up
295
Tetszett?Szavazzon rá!