Elraboltak

Túszul ejtették egy segélyszervezet amerikai alkalmazottját Dél-Szomáliában. Most elmeséli 93 napos kálváriáját

Kapcsolódó cikkek

Erik, a férjem már ezredszer mondja: – Jess, nem tetszik ez nekem.

– Nincs más választásom – felelem. – Egyszer már lemondtam. Nem vagyok beteg, mire hivatkozhatnék?

Persze mostanában nem életbiztosítás a szomáliai Hargeisában lévő otthonunkból a déli Galkayóba utazni. A civil szervezet, amelynek dolgozom, irodát üzemeltet ott, túl a veszélyes „zöld vonalon”, amely a kormány ellenőrzése alatt álló vidéket elválasztja a szélsőséges iszlám szervezetek által fenyegetett területektől.

Sosem kerestem a bajt. Első afrikai állásom Kenyában volt mint általános iskolai tanárnő. Ott ismerkedtem meg Erikkel, aki Svédországból jött. 2009-ben házasodtunk össze, és végül Szomáliában telepedtünk le, ahol egy dán civil szervezet munkatársaként oktatom a helybélieket, hogyan kerüljék el az amputációhoz vezető rengeteg lőszert és taposóaknát.

Ám hiába végzek jótékonysági munkát, ez nem véd meg az erőszaktól. Attól félünk, hogy Szomália déli részén belekeveredhetek a milíciák közötti tűzharcokba. Fél évvel ezelőtt bombatámadás ért egy buszt azon az úton, amelyen mi is menni fogunk. Rablástól is tartunk. A nyugatiak vonzó célpontok, mert busás haszonnal kecsegtetnek. Ebbe a térségbe csak akkor megyünk, ha nyomós okunk van rá, és biztonsági kíséretet veszünk igénybe.

A munkáltatóm fontosnak tartja a küldetésemet, és biztonsági szakértőnk is alaposan előkészítette az utat. Ha nem bíznánk az információiban, dolgozni sem tudnánk. A terv tehát az, hogy Galkayóba repülök, ahol csatlakozom a biztonsági személyzethez, majd délnek indulunk.

Az út előtt Erik nagyot sóhajtva fordul hozzám. – Nem akarlak akadályozni a munkádban – mondja. – Talán túlságosan féltelek...

Mosolyogva nézek rá. – Nem fogsz nagyon izgulni, ha elmegyek?

– Ezt azért nem mondanám – feleli nevetve. – Te csak az ösztöneidre hallgass. Csináld meg, amit kell, aztán épségben gyere haza, rendben?

Ölelésre tárja a karját, én meg hozzábújok. Egyikünk sem akar vitatkozni. Abban reménykedünk, hogy kétévi házasság után végre teherbe estem.

A kollégám, Dane Poul Thisted már elindult, ezért az ENSZ egyik járatával Galkayóba repülök. Mielőtt a célállomásunkra utaznánk, egy éjszakát a jótékonysági szervezet vendégházában töltünk, közvetlenül a „zöld vonaltól” északra. Sms-t kapok Eriktől: Szeretlek. Vigyázz magadra!

„Mi folyik itt?”
Megérkezünk az irodába, és elkezdjük az oktatást, miközben távoli fegyverropogás emlékeztet a veszélyre. Az emberek itt nem mernek kiülni a verandára, nehogy eltalálja őket egy eltévedt puskagolyó.

Később elkeseredett sms-t küldök Eriknek. Görcsölök, írom neki, alighanem tévedtem a terhességgel kapcsolatban. 32 éves vagyok, még semmiről nem maradtam le.

Mielőtt megkapnám Erik válaszát, megérkezik az autó, hogy visszavigyen minket a szállásunkra. Beszállok a Land Cruiser hátsó ülésére, Poul elöl foglal helyet. Abdirizak, a helyi biztonsági főnök mellém ül. Feltűnik, hogy új sofőrünk van, s erre máskor magyarázatot kérnék, de Poul nem aggódik, ezért csendben maradok.

Minden a szokott módon zajlik – tíz percig. Aztán mintha egy bíró megfújná a játék kezdetét jelző sípot, megindul a támadás. Hatalmas kocsi motorja bőg fel mellettünk, s elénk vágva megáll, miközben sárral fröcsköli tele a szélvédőnket meg az oldalablakokat. AK–47-es gépkarabélyokkal hadonászó férfiak veszik körül az autónkat, és az ajtókat ütik.

Két szomáli férfi feltépi az ajtókat, és beugranak a kocsiba. Egyikük megragadja Abdirizakot. A támadó magasabb az átlagos szomáliaknál, van vagy 180 centi. Később megtudjuk, hogy Alinak hívják. Arcbőre pattanáshegektől lyukacsos, szemén látszik, hogy jó pár katlevelet elrágcsált már. E cserje hatóanyaga kis adagban élénkít, de nagy adagban tudatmódosító.

Az égő tekintetű Ali bemászik mellém, AK–47-esét a fejemnek szegezi. Ekkor a sofőr elárulja, kinek is dolgozik valójában, aztán úgy tapos a gázba, mint egy dühöngő részeg, utasai hánykolódnak a száguldásban. Ali és társa arcunk előtt rázzák a fegyverüket, és Ali angolul ránk kiált: – Mobilok!

Rázós földútra kanyarodunk. Ali elveszi a telefonjainkat, majd Poult hátraparancsolja mellém, ő pedig a sofőrhöz ül. Összenézünk Poullal, és némán kérdezem: – Mi folyik itt?

Halk, komor hangon felel: – Elraboltak minket.

„Térdre!”
A férfiak Poullal üvöltöznek, hogy hallgasson. A mobiljainkon ismeretlen társaikat hívják, és izgatottan kiabálnak.

Egyedüli nőként félek, hogy megerőszakolnak, ahogy az már sok szomáli és más származású nővel előfordult, akiket elraboltak. Borzalommal tölt el, hogy nem is olyan rég még azon járt az eszem, hogy teherbe essem Eriktől.

– Pénzt! – harsogja Ali. Poul azt mondja, nincs nálunk, szerencsére nem motoznak meg minket. Ali az ékszereinkre mutat, és szomáliul kiabál. Lecsatolom régi nyakláncomat, de fintorogva rázza a fejét. Csak értékes holmit akarnak.

Sietve próbálom felidézni, mit tanultunk a túszul ejtésről. Az oktató a lelkünkre kötötte, hogy ne mutassuk ki az érzelmeinket, és kerüljünk mindenféle konfliktust. A támadók ingerlékenyek, és könnyen gyilkos indulatba hergelhetik magukat, még akkor is, ha eredetileg nem terveztek emberölést. Arra is megtanítottak, hogy jegyezzünk meg egy „igazoló” telefonszámot – egy túsz csak annyit tehet a túléléséért, hogy megadja a lehetséges váltságdíjhoz vezető számot.

Erik számát soha nem felejteném el, de csak akkor kell „igazolni”, hogy élek, ha pénzért raboltak el minket. Ha támadóinkat politikai vagy vallási indítékok vezetik, nincs semmi esélyünk, megalázó nyilvános kivégzés vár ránk.

Még nem tudjuk, mi a céljuk elrablóinknak. Nem tudjuk, kik ők, és azt sem, hova visznek minket.

Átszállunk egy másik járműbe, és további fegyveresek csatlakoznak hozzánk, vállukon hatalmas tölténytartó hevedert viselnek. Már besötétedik, s mi zötykölődünk tovább az autóban. Végül megállunk. Ali ránk parancsol, hogy szálljunk ki. A mostanáig érzett bágyadt unalmat jéghideg rémület váltja fel.

– Menjetek! – üvölti Ali, és a cserjés síkság felé mutat. – Menjetek! – Majd sarkon fordul, nem jön velünk. Durva hangok ismétlik Ali felszólítását. Nem bírok csendben maradni.

– Miért? – kiáltom, és próbálok a férfiak szemébe nézni.

Úgy érzem, ki fognak végezni minket. A gyomrom görcsbe rándul. Lecövekelek, miközben a férfiak parancsszavakat üvöltenek felém. Úgy tűnik, mind bőségesen fogyasztott katlevelet: a szemük vérben forog, és elszabadulnak az indulataik.

A kis útitáskámra mutatok. – Magammal kell vinnem a gyógyszereimet – kiáltom. A pajzsmirigyem szabályozásához van rájuk szükségem, nélkülük állandó fáradtság, gyulladás alakulhat ki nálam – persze nem most azonnal. De megmakacsolom magam. A meredt arcokra nézek. – Kellenek a gyógyszereim!

Végre valaki kapcsol, és megengedik, hogy kivegyem a kis táskámat. Nincs rá szükségem, ha ki akarnak végezni, de minden lehetőséget megragadok, hogy húzzam az időt.

Még mindig dermedt vagyok a rémülettől, nem tudok elindulni. Poul mellém lép, és gyengéden a vállamra teszi a kezét. – Minden rendben, Jessica – nyugtatgat. – Azt kell csinálnunk, amit mondanak.

– Nem, Poul – suttogom. – Meg fognak ölni.

– Jessica... ha nem engedelmeskedünk, rögtön végeznek velünk.

Körbenézek. A férfiak közül többen ránk irányítják a fegyverüket. Itt nem tehetek semmit, csak egy-két percig állhatok ellen. Még egy pillantást vetek a kocsiban ülő tehetetlen biztonsági emberünkre ... és feladom. Elindulunk a bozótosba. – Túl fiatal vagyok még a halálhoz – fakadok ki. Poul némán rám néz, majd menetel tovább.

A férfiak kissé lemaradnak mögöttünk. Némelyikük nehéz géppuskát cipel, vállukat jókora tölténytár nyomja. Mire kell ennyi muníció? Talán nem is a szökésünket akarják megakadályozni, hanem azt, hogy a konkurenseik elraboljanak minket?

Továbbhajtanak minket a bozótosban. Lehűl a levegő, vacogni kezdek. Poul közel van hozzám, de nem beszélhetünk egymással. A szandálom talpa bírja a strapát, de a lábfejemet meg-megkarcolja a tüskés bozót.

Nem bírom elfojtani a zokogást, mégis igyekszem csendben maradni. Egyszer csak megállunk a semmi közepén. Szóval itt a vég.

Halálfélelmem némileg elhomályosítja az elmémet, a jótékony zavarodottság tompítja az érzékeimet. Némán kiáltok Istenhez: túl fiatal vagyok a halálhoz! Ezt ismételgetem: túl fiatal, túl fiatal.

Támadóink ránk parancsolnak: le kell térdelnünk, és hátat kell fordítanunk nekik.

„Ezek megbolondultak”
Rángatózik a hátizmom. Segítségért fohászkodom, majd lelkierőért. Ekkor az egyik férfi rám kiált: – Aludj! – Lenyom a földre. – Aludj!

Aludj? Ennyi az egész? Iszonyodom, de a megkönnyebbülés hullámai söpörnek végig rajtam. Csodás szó az „aludj” – mintha kegyelemben részesültem volna.

Aludni természetesen nem tudok, csak el-elszunnyadok. A felkelő nap életben talál, és örvendezem, pedig a pihenés hiánya miatt valószerűtlen másnaposság kínoz.

Új helyre hajtanak minket. Próbálom elképzelni, hova kerülhetünk, és figyelni kezdem az oda vezető utat. Poul jelzi, hogy igyekszik mindent feljegyezni a memóriájába, aminek esetleg hasznát vehetjük. Nem terv ez, csak a része lehet majd valaminek. Tört angolsággal és mutogatással azt kérdezzük, felhívhatjuk-e a szervezetet. Elutasítják a kérést, de a beszédükből azt hámozzuk ki, hogy az „Elnök” engedélyére várnak. Meg kell elégednünk ennyivel, ez is valami – akárki is a vezetőjük, polgári címet visel, nem vallásit. Ez jó hír.

Engedélyt kérek, hogy elvégezhessem a szükségemet, morogva beleegyeznek. Egy távoli bokor felé indulok, közben figyelem, nem követnek-e. Körülnézek, egy utat pillantok meg, és felmerül bennem a szökés gondolata. De hova? Papírok és pénz nélkül a semmi közepén nem jutnék messzire, és Poult is kitenném a bosszújuknak.

Később bemutatkozik egy férfi. Abdi beszél angolul, és arról biztosít, hogy nem akarnak megölni minket, csak pénzt akarnak, sok pénzt. Több rövidke alvás és számos bokorlátogatás alatt sem ér támadás, s ettől némileg megnyugszom. Abdi állítása nem tűnik alaptalannak.

Ezután egyformán telnek a nappalok: órákat töltünk egy akácágakból összetákolt tető alatt az óriási termeszvárak között. Sötétedés után nyílt terepre vezetnek minket, ahol matracokon alszunk. Fogvatartóink nem tartanak attól, hogy éjszaka megláthatnak minket.

Az emberrablók gyalog terelnek, közben tilos beszélgetnünk. Az egyik helyen napokig veszteglünk. Magas póznákon álló szalmatető alatt húzzuk meg magunkat.

Úgy tűnik, Abdi a táborparancsnok, ő osztja ki a feladatokat az embereknek. Szeret beszélni, különösen, ha elég katlevelet rágcsált, de kiszámíthatatlanok a hangulatváltásai. Az egyik pillanatban kedélyesen filozofálgat, a következőben tajtékozva ordít a telefonba – több cigarettát és katlevelet követel.

Gyakran gyötör szomjúság, a szám mintha porral volna tele. A kis üvegben kimért vízadag semmire nem elég. Poul emelt hangon szól az egyik őrnek, elmutogatja, hogy több vizet kérünk, és akkor sem tágít, amikor az őr ráüvölt, hogy maradjon csendben. Az őr hirtelen a tettek mezejére lép. Poulhoz siet, kibiztosítja a fegyverét, és meghúzza a ravaszt. A fegyver üresen kattan. Ha töltve lett volna, most Poul holttestére néznék. De csak vicceltek, hogy megtörjék Poult.

Idősebb férfi szólít meg minket angolul, Dzsabrilnek hívják. Azt állítja, hogy Mogadishuból érkezett „független tolmács”. – Ezek megbolondultak – mondja. – Negyvenötmillió dollárt kérnek magukért.

– Micsoda? – kiáltok fel. – Senki nem fizet ennyit egy segélyszolgálat alkalmazottjaiért.

– Tudom. Mondom nekik, túl sokat kértek, semmit sem kaptok.

– Nézze, Dzsabril, ha pénzt akar...

– Nem nekem. Én nem kalóz. Én csak segíteni akarok. Mondom nekik, talán 900 ezret kaptok.

Aznap sötétedés után megérkezik az Elnök. Negyven körüli férfi, ritkás szakállal. Eligazítja az embereit, majd mormog valamit Dzsabrilnek, aki tolmácsol: – Telefonhívás.

Végre sor kerülhet az „igazoló” telefonra, kezdődhet az alkudozás a váltságdíjról. Dzsabrilnél van egy szám, nézem, ahogy hívja, és látom, hogy kenyai az országkód. Hallom, hogy egy férfi felveszi, és Mohammedként mutatkozik be. Dzsabril átadja nekem a telefont, mire a férfi azt mondja, ő a biztonsági szakértőnk asszisztense. Feltesz néhány ellenőrző kérdést, például az első kutyám nevét. Dzsabril visszaveszi a telefont, innentől ő beszél Mohammeddel, és meggyőződik róla, hogy valóban a mi szervezetünknek dolgozik. Aztán befejezik a beszélgetést.

Örülök, hogy életjelet tudtunk küldeni magunkról, még ha ilyen kerülő úton is, de csalódott vagyok, hogy nem beszélhettem Erikkel. Be kellett érnem egy idegen hangjával.

Aztán az Elnök kiadja a parancsot. Visszaterelnek minket a táborba, majd ki a nyílt terepre, ahol a szokásos módon ér véget a nap, gépfegyverekkel hadonásznak, és kiabálnak: – Aludj!

„Hol a sok pénz?”
Dzsabril elárulja, hogy a rablók tartanak a kémműholdaktól és a magasan szálló repülőktől. Megnyugtatom: – Mi csak egy segélyszervezetnek dolgozunk. Miattunk nem vetnek be ilyen eszközöket.

Mindenesetre fogvatartóink úgy gondolják, hogy a repülőket éjjel nem lehet használni. Ezzel magyarázható az esténként ismétlődő jelenet: a szabad ég alá vezetnek minket, hogy ott aludjunk.

A napok egymásba olvadnak, nappal keservesen lassan telik az idő a fák árnyékában kuksolva, éjjel zaklatott az alvás a sivatagban. Húgyúti fertőzést kapok, és gyomorgörcsök is gyötörnek. Mindenki ugyanabból a tálból eszik, evőeszköz nincs. Az volna meglepő, ha nem lennék beteg.

A fertőzések kiveszik belőlem az erőt. Állandóan a bokrok közé kerget a hasmenés, amelyet időnként hányás vált fel. Sírva kérem fogvatartóinkat, hogy hívjanak orvost. Mindig dühbe gurulnak, ha sírok, most is üvöltöznek velem, hogy maradjak csendben. Végül kerítenek egy orvost. Felületesen megvizsgál, ad pár pirulát, majd félrevonul Dzsabrillel katlevelet rágni.

Egyik reggel Abdi odajön hozzánk, miközben a telefonjába ordibál. Felkap egy nagy botot, és nekitámad Poulnak, aki a földre esik. Érzem, ahogy elönt a rémület. – Hol a sok pénz? – üvölti Abdi a botot lóbálva. – Hol a sok pénz?

– Nem tehetek róla – kiáltja Poul.

Abdi lesújt Poul kinyújtott karjára, aki könyörög, hogy hagyja abba, én tehetetlenül zokogok. Abdi észreveszi, hogy kiborulok, de ez szokás szerint nem vált ki belőle sajnálatot. Odacsörtet hozzám, a bottal fenyeget. – Te, felkelj! Indulj!

Elindulok, Abdi pedig a képembe üvölt, mint egy kiképző őrmester. – Hol a sok pénz?

Nyugalmat erőltetek a hangomra. – Nem tudom. Poul se tudja. Akkor sem tudjuk, ha megversz minket.

Megáll, lenyom a földre, aztán elém guggol. A szemembe néz, és az ujjával 18-ast rajzol a homokba. – Tizennyolcmilliót kapok hét nap múlva, hét nap múlva, vagy levágom a fejetek.

Csöng a telefon
Az alkudozás engem is megdöbbent, nemcsak Abdit. Vajon mi zajlik Mohammed és a segélyszervezet között? De erre a kérdésre nem kapok választ.

Egyik nap kivisznek minket a sivatagba, ahol videót készítenek rólunk. Mögöttünk két fegyveres áll, és Poulnak a kamerába kell mondania, hogy mind a ketten jól vagyunk s nehogy megpróbáljanak minket kiszabadítani. Ezután a hozzátartozóinkhoz könyörög, hogy személyes vagyonukból adják össze a váltságdíjat, bár jól tudom, hogy ilyen „vagyona” egyik családnak sincs.

Idővel Abdi rájön, hogy ha megöl minket, lemondhat a váltságdíjról. Amikor letelik az egyhetes határidő, egyszerűen nem vesz róla tudomást. A közvetlen életveszély elhárult, győzködöm magam, de nem szabad abban bíznom, hogy most már biztonságban vagyunk.

Dzsabril ekkortájt veszi fel a kapcsolatot a férjemmel. Átad nekem egy telefont. – Jessica vagyok – kezdem visszafojtott lélegzettel.

– Szia ... ööö, Jess, itt Erik. Hogy vagy? – Minden aggodalmát belesűríti ebbe a néhány szóba.

– Jól, izé, jól vagyunk.

Elmondom neki, hogy meg kell erősítenie Abdinak: a két családot Mohammed képviseli a tárgyalásokon, és mindent elkövet, hogy előteremtsék a váltságdíjat. Ezután szólok Dzsabrilnek: – Hívd ide Abdit.

Majd Erikhez beszélek: – A milícia vezérével fogsz beszélni. De mielőtt ideér, azt szeretném mondani, hogy szeretlek.

Hallom a hangján, milyen érzelmek dúlnak benne: – Én is szeretlek.

– És túl leszünk ezen.

– Jól van, Jess. – Kimérten beszél, alighanem tele van a helyiség emberekkel.

Abdi közeledik, szeme kidülled a sok kattól. Először Dzsabril beszél Erikkel: – Én nem tartozom közéjük. Csak végrehajtom a parancsokat.

Ezután Abdi meghallgatja, amint Erik megerősíti, hogy a családok támogatják Mohammed erőfeszítéseit a tárgyalások során. Végül a férjem felkiált: – Jessica! Imádkozunk érted, és mindent elkövetünk, hogy te és Poul hazatérhessetek.

Dzsabril kinyomja a telefont. A beszélgetésnek vége.

Hang az éjszakában
A végre Erikkel lezajlott telefonálás után fogvatartóink elválasztják tőlem Poult. Érzem, hogy Dzsabril nyomulni kezd, ki akarja használni a helyzetet. – Ne, Dzsabril – mondogatom neki. – Férjem van. Neked meg feleséged.

Persze vigyáznom kell, nehogy magamra haragítsam a tolmácsunkat. Érzi ezt Dzsabril is, és élni akar a lehetőséggel. Napról napra közelebb merészkedik hozzám. Egyszer csak arra ébredek, hogy mellettem ül, és a takaró alatt a lábamat fogdossa. Arrébb húzódom, és az alvásba menekülök.

Az állandó veszélyérzet néha eltompítja az agyamat, ilyenkor képtelen vagyok minden pillanatban a túlélésre koncentrálni. Elkalandoznak a gondolataim, magam előtt látom a lakásunkat, végigjárom a szobákat, és Eriket is elképzelem, ahogy rám vár. Szökésről ábrándozom, arról fantáziálok, hogy kisurranok a táborból és segítséget keresek. Persze segítség sehol.

Két héttel később Poult visszahozzák a táborba. Minden magyarázat nélkül egyszer csak ott van. Próbáljuk összerakni, mi történt, amióta nem láttuk egymást, de őreink miatt nehezen folyik a társalgás.

Egy nap surrogó hangot hallok, nagyon halk, de egyértelműen fentről jön. Nem látunk semmit, de fogvatartóink a fák lombjai alá terelnek minket.

A szomáliak megbüntetnek minket, mert nem kapják meg a pénzüket. Megint elviszik Poult, kínzó magánnyal sújtanak bennünket, majd teljesen váratlanul ismét együtt lehetünk. A lehető legundorítóbb ételeket is meg kell ennem. Lefogyok vagy 8-9 kilót.

Egyik éjjel felébredek. Az ég sötét, nem látni a holdat, a csillagok fényét is pára homályosítja el. Úgy becsülöm, két óra lehet. Ideje elmennem a bokrok közé.

Utálok felkelni, de soha nem tudom végigaludni az éjszakát a fertőzés miatt. Felállok, és halkan azt mondom: – Vécé. – Csak engedéllyel hagyhatom el a matracot.

Senki sem válaszol. Mozdulatlanul állok, visszafojtott lélegzettel fülelek. Hallom az őrök horkolását. Kicsit felemelem a hangom: – Emberek, hall engem valaki? Vécé!

Néma csend. Vagy nem hallanak, vagy nem törődnek velem.

Elkeseredetten felsóhajtok. Szuper. Elindulok a legközelebbi bokorhoz, vigyázok, nehogy megbotoljak valakiben. Egyedül vagyok, minden csendes és békés. Semmit nem hallani, csak elvétve surrog a szélben egy-egy száraz levél.

A sötétben biztonságban érzem magam. Arról ábrándozom, hogy megszököm, sétálok, megállok egy vízgyűjtőnél. Megkönnyebbülve állok fel, de a fájdalom a hasamban nem szűnik. Szökés? Ugyan már.

Visszaosonok a matracomhoz, és lefekszem. Összegömbölyödöm, úgy érzem magam, mint egy zsák iszap.

Zaj riaszt fel, talán állat hangja. Megroppan egy kis gally, kiszáradt cserje rázkódik. Mi van ott? Képzelődöm? Akárhányszor elaludnék, újabb hangot hallok. Mintha méhek repülnének ki a kaptárból. Már egész közelről neszez valami.

Ekkor felpattan egy szomáli. Idegesen suttog, és kibiztosítja a fegyverét. A rémület szól belőle. Egy pillanatra minden elnémul, aztán megelevenedik a tábor. Egymás után ugrálnak fel a férfiak, és kattognak a tűzváltókarok.

Hirtelen elszabadul a pokol. Minden irányban géppuskák ropognak. Alighanem sikítozom, de nem hallatszik a lármában. Egy másik banda akar minket elrabolni? Vagy kivégezni? Magamban elbúcsúzom Eriktől, és azt ismételgetem: istenem, istenem, istenem. A szomáliak vezényszavakat kiáltanak, majd a fájdalomtól üvöltenek, ahogy eltalálják őket, végül a halálsikolyukat is hallom. Valaki felordít: – Jaj, ne! – Aztán csak zihál, mert találat éri.

Erős kezek ragadják meg a takarómat. Küzdök érte, nem engedem. Nem tudom, miért, de számomra ez a pokróc a biztonságot jelenti. – Jessica – szólít meg egy férfihang.

Ledermedek, mintha pofon vágtak volna. Amerikai akcentust hallok?

Az éjszaka sötétjében nem látok arcokat. Mintha kísértetek hadakoznának gyilkos fegyverekkel. El sem tudom képzelni, hogy nekem akarna itt valaki segíteni. Újrakezdem a küzdelmet, és sikítok, ahogy a torkomon kifér. Bár arra számítok, hogy meg fognak ölni, ösztönösen harcolok. Aztán meghallom. – Jessica! Amerikai katonák vagyunk. Azért jöttünk, hogy hazavigyük. Most már biztonságban van.

Jessica Buchanan egészsége súlyosan megromlott a 93 napos fogság alatt. 2012. január 25-én Barack Obama elnök parancsára az Egyesült Államok haditengerészetének 24 SEAL-kommandósa ejtőernyővel leereszkedett Szomáliában, s kiszabadította őt és Poul Thistedet. Nem tudni, az egység hány fegyveressel végzett, mielőtt Jessicát és Poult helikopterrel kimenekítették (Dzsabril életben maradt, mert aznap nem tartózkodott a táborban). Jessica ma Virginia államban él férjével, Erikkel és a gyermekükkel, Augusttal, aki nagyjából kilenc hónappal az asszony szabadulása után született.

Miután újra találkozott a családjával, Poul Thisted köszönetet mondott azoknak, akik imádkoztak az életéért. A férfi továbbra is a dán aknamentesítő szervezetnek dolgozik, jelenleg Ugandában.

Vote it up
413
Tetszett?Szavazzon rá!