Elragadó Krakkó

Keveset tudtam lengyel gyökereimről, leszámítva a karácsonyi derelyét, a pierogit. Azonban nagy meglepetés várt rám e csodás városban

Kapcsolódó cikkek

A havat sodró éjjeli szél átsüvített a Ryneken, és vékony jégpáncéllal vonta be a sötét színű térköveket. Áprilishoz képest dermesztően hideg volt, miként ezt a helyiek is megerősítették.

Ám hat méterrel az utcaszint alatt, a Harris Piano Jazz Bar helyiségeiben már nem érdekelt a kinti időjárás. A rózsaszín fénnyel megvilágított színpadon három tapasztalt lengyel zenész klasszikus számokra improvizált. Hátradőltem a kanapén, az ütemre ingattam a fejem, és forró, gyógyfüves bort kortyolgattam.

A kellemes szórakozóhely kényelmében könnyen el tudtam feledkezni arról, hogy egy olyan városban vagyok, amelyet igencsak megtépáztak a történelem viharai. A 11. és a 17. század között Krakkó (lengyelül Kraków) lengyel királyi székhely volt, amely a haladó szellemű monarchiákhoz tartozás idején élte aranykorát, idővel pedig európai szintű kulturális és szellemi központtá nőtte ki magát. Amikor Lengyelországot 1795-ben felosztották és Krakkó osztrák fennhatóság alá került, kulturális autonómiája továbbra is megmaradt. Bár a következő 150 esztendőben a két világháború sötét időszakokat hozott, majd a kommunista uralom 44 éve alatt elszürkült a város és az élet, Krakkó mindvégig Lengyelország „alkotó szíve” maradt.

A családom ösztökélésére érkeztem ide. Lévén harmadik generációs kanadai, kevés közöm maradt lengyel gyökereimhez, leszámítva a karácsonyi pierogit (derelyét). Így aztán felkerekedtem, hogy szemügyre vegyem azt az uralkodói, ma regionális (kis-lengyelországi vajdasági) központot, amely több mint egy évezreden át meghatározta Lengyelország önmagáról alkotott képét.

Felfedező utam második részében Robert Makłowicz gasztronómiai szakértő és tévés személyiség kíséretére számíthattam, de eleinte magam próbáltam felfedezni a várost.

Reggel a Rynek Głównyn, a város főterén kezdtem a napot. Európa legnagyobb középkori piacterét, amely aznap napfényben fürödve tárult elém, úgy 40 ezer négyzetméternyi kőburkolat fedi. Az 1257-ben épült tér a meglepően szabályos elrendezésű, macskaköves utcák behálózta óváros, a Stare Miasto központja. Valamikor az egész területet középkori városfal vette körül és védte a hódítók ellen (magát a várost egyébként 1241-ben a tatárok szinte a földdel tették egyenlővé). A városfal a 19. század elejéig fennmaradt, amikor is az osztrákok lerombolták, és a helyén egymásba érő sétakerteket alakítottak ki, amelyet ma Planty parknak neveznek.

Légi felvétel a város főteréről, a Rynekről, és az árkádos Posztócsarnokról

Ennek a zöld „körgyűrűnek” a legdélibb pontján, a Wawel-dombon emelkedik a királyi vár és a székesegyház remekbe szabott, impozáns épületegyüttese, amelynek zöme III. (Nagy) Kázmér uralkodása alatt készült el. A gótikus székesegyházban áll az a pompás szarkofág, amelyben 1370-es halála óta nyugszik az uralkodó. A Wawel a Visztula partján magasodik – a folyó a városon átkanyarogva elválasztja az Óvárost Podgórzétól, a hajdani zsidó gettónak helyet adó kerülettől.

A Ryneket minden oldalról ódon téglaépületek keretezik: sok közülük a 13. században épült, megjelenésében azonban számos stílusjegyet visel magán a középkoritól a neoklasszikusig. A város gótikus és reneszánsz emlékeinek jóvoltából lett 1978-ban az UNESCO-világörökség része.

A főteret a 15. században épült masszív Posztócsarnok (Sukiennice) uralja. Fénykorában textilt, bőrt, fűszereket és viaszt árusító kereskedők kínálták itt a portékáikat, de ma már inkább helyi borostyán ékszert, iparművészek textilmunkáit és „I love Kraków” feliratú olcsó pólókat lehet vásárolni az üzleteiben.

Fáztam, és meg is éheztem, így hát betértem a főtér egyik sarkához közeli Europejska kávéházba egy délutáni teára és süteményre. A hajdani Krzysztofory-palota földszintjén található kávéház termeinek falát sötét faburkolat és zöld bársony fedi, amitől az volt az érzésem, hogy bármelyik pillanatban bemasírozhat ide néhány egyenruhás kommunista tábornok. Jóllakottan és átmelegedve indultam a Jagelló Egyetemhez, ahol egyenest a híres árkádos udvar felé vettem az irányt. Az egyetem, amelyet 1364-ben alapított Nagy Kázmér, a második legrégebbi Európában, és ma is a kontinens egyik legkiválóbb intézménye. Ahogy az alkonyi égbolt előtt kirajzolódtak a 15. századi magas, gótikus falak körvonalai, nem volt nehéz elképzelni, hogy mögöttük Kopernikusz vagy egyik tanítványa dolgozik elmélyülten.

Kedves kis garzonlakást béreltem a Planty közelében az egyetemmel szemközt, ahol a tulajdonos, Bartek Ostrowski várt rám. Maga is a Jagelló diákja volt, s nemrégiben végzett a Harvard közgazdasági karán. A magas, vékony, szőke, eleven tekintetű férfi körbevezetett a frissen felújított lakásban. Minden abszolút modern és hófehér volt, kivéve egy láthatóan befejezetlen falszakaszt.

– Nézze csak! – mutat a cementtel hanyagul összetapasztott fa- és tégladarabokra. – Ezt azért hagytam meg, hogy bárki szemügyre vehesse, miként dolgoztak a kommunizmus idején. Ez az elnagyolt munka, magyarázta, egy valamikori kontár „felújítás” része volt, amelynek során a hajdani királyi lakosztályt apró lakásokra darabolták.

Egyébként az ember könnyen megfeledkezik arról, hogy a város mindössze negyedszázada szabadult meg a kommunista uralomtól. Ostrowski elbeszélésében azt az időszakot jegyrendszer, élelmiszerhiány, sztrájkok, besúgóhálózat, valamint az 1981 decemberétől 1983 júliusáig tartó rendkívüli állapot jellemezte.

A fiatalember, aki régi, leromlott állapotú lakások korszerű garzonokká alakításával foglalkozik, a mai krakkói városlakót testesítette meg számomra. Ezért azt is megkérdeztem tőle, van-e a városnak olyan része, amelyet mindenképpen meg kell néznem. Tétovázás nélkül azt felelte: – A Kazimierz.

Hallottam már arról, hogy mostanában az egykori zsidó negyed, a Kazimierz a reneszánszát éli, így aztán másnap reggel elindultam a Visztula túlsó partjára.

Kóborlásaimban velem tartott a lelkes Paweł Mrozowicz, az Ingyenes Séták nevű helyi turisztikai vállalkozás vezetője. A környék szorosan egymás mellett álló téglaépületek, bérházak és udvarok labirintusa.

Lovas kocsis városnézés

A legenda szerint III. Kázmérnak volt egy Esterka nevű zsidó metresze (kedvese), ezért aztán támogatta a zsidók lengyelországi letelepedését, olyannyira, hogy 1334-ben előjogokat is adott nekik.

Egykor a Kazimierz volt Európa zsidó kulturális és szellemi központja: a negyed néhány négyzetkilométerén találtak menedékre évszázadokon át a hazájukból elüldözött zsidók. E városrész rendkívül gazdag örökségét jelzik a zsinagógák, a temetők, a kavicsokkal telerakott siratófal és a viszonylag új keletű kóser vendéglők, amelyek klezmerkoncerteket hirdetnek, felelevenítve a kelet-európai askenázi zsidók zenei hagyományát.

Feltűnően hiányoztak viszont maguk a zsidók. Míg a háború előtti Krakkóban mintegy 65 ezren éltek itt, ma már csupán néhány százan.

A kazimierzi zsidókat a nácik először a folyón túli Podgórze borzalmas gettójába, majd onnan a płaszówi koncentrációs táborba hurcolták.

A lakóitól, közösségétől megfosztott, egykor nyüzsgő városrész a háború után lepusztult, a kommunista diktatúra alatt a szegénység és a bűnözés mérte rá az utolsó csapást.

– Mint látja, ma már más a helyzet – mondja Mrozowicz. És valóban, Kazimierz központi terét, a Plac Nowyt, ahol megálltunk, körös-körül bárok és klubok szegélyezik. A szomszédos utcák színes üzletei mindent árulnak, ami vonzó lehet: kézműves sört, külföldi sajtot, import bort és főként bioélelmiszert.

– Ezt nézzék meg! – vezet bennünket egy bérház mérsékelten vonzó belső udvarára Mrozowicz. – Emlékeznek arra a jelenetre a Schindler listájában, amikor Danka Dresner asszony a lépcső alá bújik el a nácik elől? Azt a jelenetet itt vették fel!

Ahogy közelebb hajoltunk, hogy szemügyre vegyük a roskatag lépcsőházat, épp egy fejkendős asszony jött lefelé a lépcsőn viharvert kerekes bevásárlókocsijával, és átvágott az udvaron. Az jutott eszembe, vajon mit gondolhat a turisták seregeiről, akik mind az ő ajtajának – időközben egy holokausztfilm helyszínévé lett – küszöbét jöttek megnézni.

A séta véget ért, én pedig gyerekkorom kedvenc, erőt adó étele után kezdtem sóvárogni. A Pod Temidában leltem rá, a város néhány megmaradt tejbárjának egyikében.

Ezek az önkiszolgáló éttermekre emlékeztető vendéglátó-ipari egységek ma is hagyományos ételeket kínálnak diákoknak, időseknek és mindazoknak, akik háromfogásos menühöz szeretnének jutni alig három euróért.

Feltankoltam forró céklalevessel, pierogival és káposztasalátával, s közben arra gondoltam, hogy másnap Robert Makłowicz jóvoltából valószínűleg egészen másféle étkezésben lesz részem.

– Legelőször is lusta – válaszolta a szülővárosáról faggatódzó kérdésre az alacsony termetű Makłowicz, de úgy, mint aki valójában dicsekszik.

A gasztronómiai rovatot vezető, könyveket író és – a felbukkanását kísérő rajongó pillantásokból, félszegen elrebegett üdvözlésekből ítélve – hírességnek számító Makłowicz boldogan kezdte taglalni honfitársainak ábrándos és érzelgős természetét. – Néha bizony eltűnődöm, vajon ki dolgozik – mutat körbe vidáman a divatos Bunkier kávéház teraszán. – A nap közepén vagyunk, de a kávézás és az újságolvasás szent és sérthetetlen.

Valóban, dél körül járt az idő, és amerre csak néztünk, félreérthetetlenül lazítottak a lengyelek.

Makłowicz a főtéren álló híres Szara étterembe vezetett minket, amelyet egy hajdani gyarmatáru-kereskedésből alakítottak át két teremből álló, impozáns vendéglővé. A korai óra ellenére Makłowicz ragaszkodott a koktélhoz és az azt kísérő kis falatkákhoz. Én forró almás whiskey-t kaptam. Az apró szendvicsek jellegzetes lengyel alapanyagokból készültek, gyönyörűen egymásra rétegezve: egy szelet rozskenyér, krémsajt, kemény tojás, főtt hal, lila hagyma, savanyított uborka, kapor. Megjegyeztem, hogy a koktélfalatkák mintha a mai Krakkó szellemiségét szimbolizálnák: a legfontosabb, hogy minden hazai legyen.

Makłowicz gyorsan hozzáfűzi, hogy ez bizony nem volt mindig így. – Tíz évvel ezelőtt mindenütt brióst vagy croissant-t árultak – meséli. – Ha ötven évig ketrecbe zárva élsz, aztán egy nap a ketrec kinyílik, gyorsan eliszkolsz, hogy megnézd, mi van máshol.

A koktélfalatkára mutatott. – Csak mostanában kezdtek az emberek a hagyományok után érdeklődni és azokat újraértelmezni.

Vacsora a Kazimierz egyik kóser éttermébenÉs hol találkozhatnék még a hagyománynak ezzel az újraértelmezésével, érdeklődtem, esetleg valamilyen esti program keretében? – A Kazimierzben – válaszolta Makłowicz. Abban tehát nincs vita, hova járnak manapság a menő krakkóiak.

Amikor beléptem a Singerbe, Kazimierz egyik legnépszerűbb vendéglátóhelyére a Plac Nowy közelében, füstös gyertyafény és egy csomó varrógép fogadott – ezek a díszes vaslábú, igazi Singerek szolgálnak itt asztalként.

Akkor még nem sejtettem, hogy hajnalig egyfolytában inni fogok és cigány-klezmer zenére ringatózom a fülledt bárban olyan barátokkal, akiknek a létezéséről néhány órája még nem is tudtam.

Felkelt a nap, de a helyi művészlelkek és az európai víkendezők fiatalos hada még mindig a kávéházban nyüzsgött, beszédes pillantásokat váltva egymással a pergő vakolatú falakon lógó poros, repedt tükrökben.

Ez bizonyosan nem a dédnagymamám Lengyelországa, futott át az agyamon, valami miatt mégis úgy éreztem, ha velem lehetne, sajátjaként ismerne rá erre az „olvasztótégelyre”. Ezek az emberek igenis az „enyéim”, a város pedig nagyon is kedvemre való, gondoltam, függetlenül attól, hogy évszázadok óta itt élek-e, vagy sem.

Vote it up
239
Tetszett?Szavazzon rá!