Elveszve a vulkánon

A tapasztalt hegymászó nem hitte, hogy bajba kerülhet, azonban amikor hóvihar tört rá, eltévedt a hawaii tűzhányó ösvényein

Kapcsolódó cikkek

Alex Sverdlov 7-kor leparkolta bérelt fehér Ford Focusát a Mauna Loára induló ösvénynél. Ezen a 2014. januári reggelen lágyan sütött a nap, és a férfi örült, hogy eljöhetett Hawaiira New York-i otthonából, ahol aznapra havazást jósoltak. Előző nap érkezett a szigetre, és nyomban engedélyt kért a nemzeti park hivatalánál, hogy vasárnaptól szerdáig a Mauna Loa térségében túrázhasson.

A Mauna Loa, vagyis a „Hosszú hegy” csúcsához 40 kilométeres út vezet. A föld legnagyobb vulkánja fokozatosan éri el a tengerszint feletti 4169 méteres magasságot, de fennsíkjai, lankás kaptatói megtévesztők lehetnek. A csúcson szeszélyes a klíma, így a pillanatnyi időjárás kiszámíthatatlan, bár az előrejelzés napos időt ígért a környéken.

Sverdlov felcsatolta a hátizsákját, amelybe hálózsákot, élelmet, extra vastag dzsekit és egyéb felszerelést pakolt, majd elindult az ösvény felé, amelynek szélén tábla figyelmeztetett: „Az év bármely szakában fagyosra változhat az idő. Ügyeljen a mély repedésekre, a meglazuló kövekre és a vékony lávarétegre!”

Ám a 36 éves hegymászó tudta, mire számíthat – egy évvel korábban egyedül mászta meg a vulkánt. A három és fél napos túra nem okozott gondot, de olyan erőpróba elé állította a kalandvágyó Sverdlovot, amelyet szívesen megismételt.

A sziklás, poros ösvény a tengerszint feletti 2000 méteres magasságról indult. Kora délutánig Sverdlov megtett 11 kilométert, és 3000 méter magasra ért fel. Innen az út meredekebben vezetett felfelé. Az emelkedő tetején az ösvény vöröses talajú, sík terepre ért. Egy domb lábánál narancsszínű tetős fakunyhó állt, a Vörös-hegyi ház, amelyben a férfi éjszakára meghúzta magát.
 

Hétfő. Sverdlov napfelkeltekor indult útnak. Ezen a magasságon gyakran változik a talaj: hullámzó, világosbarna kiszáradt láva, téglavörös kőmező, faszénszürke vulkanikus szikla követte egymást. A tájat számtalan vulkánkitörés alakította, legutóbb 1984-ben. Az ösvény olykor három méternél is mélyebb hasadékok mentén kanyargott. Nagyjából százméterenként derékmagasságú kőhalmok jelölték a turistaút vonalát.

A csúcsra vezető ösvényről leágazás nyílt a Mauna Loa Csúcs házhoz, ahol Sverdlov megpihent az éjszaka. Holnap megteszi a csúcsig hátralévő nyolc kilométert, majd sötétedésig leér a Vörös-hegyhez. Szerdán már otthon vacsorázik a barátaival. Minden a terv szerint haladt.

Kedd. Éjszaka felhők gyülekeztek az égen, mindent sűrű köd borított, és – meglepő módon – hófoltok. Sverdlov nem aggódott, legutóbb három óra alatt tette meg a csúcshoz vezető utat. Melegítőnadrágot húzott, valamint a száját és orrát elfedő maszkot, sapkát, gyapjúatlétát, termo aláöltözetet és anorákot.

Félúton járhatott, amikor megállt a Jaggar-barlangnál, hogy biztonságba helyezze a nehéz hátizsákot. Az utolsó szakaszon csak egy kulacs vízre, két müzliszeletre és a fényképezőgépére lesz szüksége.

Szemerkélni kezdett az eső, majd a csúcstól mintegy 800 méterre havazásra váltott. Sverdlovban felmerült, hogy visszafordul, de csak gyengén havazott, és a táj gyönyörű volt.

Dél körül ért a csúcsra, ám ekkor már fehér ködfüggöny takarta a láthatárt. Eredetileg azt tervezte, hogy egy órát fent marad, ám tudta, hogy a havazás lelassítja. Egy-két perccel az után, hogy megkezdte az ereszkedést, erősen havazni kezdett. A szél az arcába fújta a hópelyheket, alig látott valamit.

Hamarosan a sípcsontjáig ért a hó. Hótaposót kellett volna hoznom – korholta magát. Ekkor a mászóbakancsa átütötte a vékony, megdermedt lávaréteget a hó alatt, és ő hanyatt vágódott. Megfájdult a jobb térde, de szerencséje volt: az eséstől akár el is törhetett volna a lába.

Tovább menetelt. Szakadt a hó, erősödött a szél, azonban nem remegett a lába, s az önbizalma sem rendült meg. Micsoda kaland – lelkendezett. Megállt inni, de a víz megfagyott a kulacsban. Bár szomjúság gyötörte, tudta, hogy nem nyelhet havat, mert az lehűtené a testét és fokozná a kiszáradást.

Alkonyatkor Sverdlov elhaladt egy fa jelzőtábla mellett, amely azt mutatta, hogy a csúcsról leereszkedve három kilométert tett meg, vagyis még 800 méter van hátra a Jaggar-barlangig, majd további 16 kilométer a Vörös-hegyi házig. Csakhogy minden elszürkült. Egybefolyt hó és ég.

Nem volt térerő, ezért kikapcsolta a telefonját. Nehezen vette ki az ösvény jelzéseit, mert már sötétség borult a tájra.

Merre lehet turistajelzés? Sverdlov körülnézett, de már szinte teljesen besötétedett. Most először rémlett fel benne a lehetőség, hogy nem ér el a barlanghoz aznap éjjel. Kimerült. Másra se tudott már gondolni, csak a pihenésre.

Az órája kilencet mutatott. Leült, átölelte a lábát, és egymásba csúsztatta a termoöltözet ujjait, hogy ne fagyjon meg a keze. Köhögési roham rázta, nehezére esett a nyelés.

A magashegyi levegő miatt kevesebb oxigén jutott az agyába. Ettől és a szomjúságtól szédülni kezdett, a gondolatai zavarossá váltak. Mivel nem mozgott, csökkenni kezdett a testhőmérséklete.

Sverdlov eddig még soha nem került ilyen helyzetbe túrázás közben, pedig jó néhány csúcson megfordult már. Csonka család egyetlen gyermekeként nőtt fel Queensben, ahonnan gyakran járt kirándulni a Catskills-hegységbe. A Brooklyn College-ban szerzett diplomát, majd ugyanott a számítástechnika professzoraként tanított.

Szabadidejében évente többször is túrázni ment, Hawaiira minden évben ellátogatott. 2012-ben megmászta a Manua Keát, majd a következő év januárjában a Mauna Loát. És most újra itt van, csak épp halálos veszélybe került.

Egy-két óra elteltével úgy érezte, kellemes meleg veszi körül. Már nem a hegyen volt. Lebegett. Ez jólesett. Látomásai támadtak, de nemsokára visszazökkent a valóságba. – A csudába, még mindig itt vagyok! – kiáltott fel, aztán hamarosan elaludt.
 

John Broward, a Hawaii Vulkánok Nemzeti Park mentési csoportjának koordinátora kedden reggel 8-kor ért be a Mauna Loától délre fekvő mentőközpontba. Áttanulmányozta a meteorológiai szolgálat előrejelzését. Vihar közeledett a csúcs felé, 30 centis hóra, mínusz 6 fokra és óránkénti 80 kilométeres szélre lehetett számítani. A térségre kiadott engedélyek listája szerint Alex Sverdlov a csúcs közelében járhatott.

Broward pályafutása során több mint 150 keresésben vett részt, egyebek közt oregoni és floridai parkokban. Mindössze egyszer fordult elő, hogy a csapatával életben találtak hegymászót, aki hóviharban tűnt el.

A mentési koordinátor tapasztalata szerint a túrázók vagy összekuporodnak a földön, vagy továbbmennek. Néhányan barlangban húzzák meg magukat. A hegy kiterjedése meghaladja az 5100 négyzetkilométert; ha Sverdlov a Mauna Loa számtalan barlangjának egyikében keresett menedéket, esetleg évekig nem bukkannak a nyomára. A Mauna Loa legutóbbi áldozata, a park egyik alkalmazottja húsz éve tűnt el. Soha nem találták meg.

Broward hivatalos kérelmet intézett Sverdlov mobilszolgáltatójához. Még azok a telefonok is bocsáthatnak ki gyenge jeleket, amelyek nulla térerőt mutatnak, és a szolgáltató bemérheti ezeket. Persze csak akkor, ha a telefon be van kapcsolva.

A kutatást akkor indítják meg, ha a túrázó nem tér vissza a megadott időben. Vagyis szerda estig Sverdlovot hivatalosan nem tartják eltűntnek. Addig csak magára számíthat.
 

Alex SverdlovSzerda. Sverdlov megkönnyebbülve ébredt: túlélte az éjszakát. Hideg volt, de nem sokkal fagypont alatt. Mivel a vihar lecsendesedett, láthatta, hogy a hóréteg félméteres, bár akadtak mélyebb hótorlaszok.

Visszatért az önbizalma. Biztosra vette, hogy aznap eljut a Vörös-hegyig. Ha idejében odaér, folytathatja az útját lefelé, és nem kési le a vacsorát a barátaival.

Sverdlov hóval borított kőkupachoz ért. A feltételezett ösvényt követve újabb halom mellett haladt el. Aztán három jelzést látott egymás mellett. A hátizsákja!

Kihúzta a zsákot a hóból, előhalászta a forralót, megtömte az edényt hóval. Huszonnégy órája nem ivott vizet, de a hóból még egy teljes pohárnyi folyadékhoz sem jutott, pedig sok fűtőanyagot el kellett használnia. Megevett egy müzliszeletet, kiszedte a vastag dzsekijét, egyujjas kesztyűjét, és felcsatolta a fejlámpáját.

Most, hogy felkészült a hideg és a sötét ellen, Sverdlov nem sokkal dél előtt elindult a Vörös-hegyi házhoz. A hó mélyebb volt, mint előző nap, itt-ott térdig ért. Lassan haladt. Többször elesett a talaj repedéseiben, volt, hogy még a válla is eltűnt egy-egy hókupacban. Módszeresen, óvatosan haladt, minden lépésére külön összpontosított.

Leszállt az éj, és a fejlámpa nem adott elég fényt ahhoz, hogy távolról észrevegye az útjelzéseket, de legalább nem csak árnyakat látott. Aztán három-négy sátor tűnt fel a fénysugárban. És emberek! Ám Sverdlov pislogott egyet, és csak hókupacokat látott maga előtt.

Így telt az este. Mintha fehér falú alagúton haladt volna keresztül. Amikor látomásai támadtak, úgy érezte, kettészakad a tudata: egyik fele az alagutat figyeli, a másik meg elmerül a képzelgésben. Nem sokkal 11 óra után Sverdlov újabb útjelzőt vett észre. Közelebb érve rá kellett jönnie, hogy nem kőkupacot lát, hanem a földből kiálló sziklát. Vajon hány behavazott szikláról hitte azt, hogy útjelző?

Köhögve tért vissza a lábnyomaihoz. Két napja állandóan köhögött. A ritka levegő és a folyamatos menetelés megviselte a tüdejét. Reggel óta nem ivott, fájt a torka, ráadásul égett az arca is. Nagyon elfáradt.

Nem talált rá az ösvényre, ezért éjfél körül kitekerte a hálózsákját, belebújt, és felhúzta a cipzárt. Bekapcsolta a telefonját, hogy van-e térerő. Semmi. Kikapcsolta.

Kétnapos küzdelem után öt kilométerre sem távolodott el a csúcstól. A Vörös-hegyig még tizenötöt kell megtennie. Lehet, hogy ez a feladat meghaladja az erejét, gondolta. Bízott benne, hogy tapasztalata átsegíti a nehézségeken, de még nagyon messze volt a háztól. Eddig megúszta súlyosabb sérülés nélkül, de csak idő kérdése, mikor gyűrik le az elemek.
 

Szerdán elállt a havazás, ezért John Broward felküldött egy parkőrt a Mauna Loa ösvényre. Egy másik őr üzenetet hagyott Sverdlov kocsiján. Ha a férfi nem kerül elő alkonyatig, megkezdik a keresést. A koordinátor fél tucat munkatársát hívta az irányítóközpontba, ahol kidolgozták a másnapi tervet: a parkőrök az ösvény elején szétszélednek, és elindulnak fölfelé; Broward helikopteren vesz részt a keresésben.
 

Csütörtök. Sverdlov ezúttal nem úgy ébredt, mint kedden és szerdán, amikor biztos volt benne, hogy aznap elér a Vörös-hegyi házhoz. Most fájt a lába, fejfájás gyötörte, és teljesen kimerült.

Nem sokkal napkelte után megtalálta az ösvényt. Lassabban vonszolta magát, mint korábban. Az ég kitisztult, a szél elcsendesedett, és a férfi hósipkás vulkánokat látott a távolban. Már hozzászokott, hogy elesik a hótorlaszokban. Néha kemény hóra huppant, amely megtartotta a súlyát, de némelyikben elsüllyedt.

Belemarkolt a hóba, és az ujjai között morzsolta. Majd dinnye nagyságú gömböt formázott, és finoman lehelyezte a földre. Még két golyót gyúrt, és rárakta őket az első tetejére. Egy kis ideig a hóembert nézegette, majd továbbállt.
 

Amikor Broward a nyolcvanas évek elején a Floridai Állami Egyetemen csatlakozott egy kereső-mentő csoporthoz, az izgalom vonzotta: hogy napokig élvezheti a természet szépségeit, miközben embereket védhet meg a veszélyeitől – helikopterből ugrálhat ki, tüzet olthat, szakadékokba ereszkedhet le.

Ám csütörtök reggel nem izgalmat érzett, hanem szorongást. A helikopter 8.30-kor szállt fel. Broward a jobb oldali ablakon nézett ki. A magánvállalkozó pilóta, aki már több mint hetven mentőakcióban vett részt Hawaiin Browarddal, balra és előrefelé vizsgálódott.

A helikopter a magasból követte az ösvényt. A koordinátor arra számított, hogy egy tapasztalt hegymászó a hóban is megtalálja az utat. Elrepült a vulkánon a 11 ezer láb magasságot jelző tábla fölött.

Lassan repültek, hogy a két férfinak legyen ideje körülnézni, hátha lábnyomokat, tárgyakat látnak, vagy mozgást észlelnek. Broward most örült a hónak. Az érintetlen fehér tájon a túrázónak könnyű eltévedni, ám az eltévedt túrázót is könnyebb észrevenni.

Minél feljebb repültek, annál kopárabb és fehérebb lett minden. Elhagyták a 12 ezer láb magasságot jelző táblát. Sehol semmi. Se egy fél kesztyű, egy sapka, egy túrabot.

A nagy kiterjedésű hegyen bizony volt hol eltévednie a túrázónak. Broward csak tiszta, szűz havat látott mindenfelé. – Ott van! – mondta hirtelen a pilóta.

– Hol? Nem látom.

– Közvetlen előttünk, 12 óránál.

Amikor végre meglátta Sverdlovot, Broward két nap óta először érezte, hogy elszáll belőle a feszültség.
 

Sverdlov halk búgást hallott, mielőtt meglátta az égen mozgó szürke foltot. Helikopter! Integetni kezdett, hátha a gépen ülők nem veszik észre. Aztán rájött: engem keresnek! A helikopter leszállt, és zöld dzsekis, fehér sisakos férfi ugrott ki belőle. Félúton találkoztak. – A mentőszolgálattól? – kérdezte Sverdlov.

– Igen.

Sverdlov átölelte a férfit. A helikopter hátsó ülésén ülve olvasta le megmentője sisakján a piros betűket: „BROWARD”. Ekkor jött rá, hogy ez élete legboldogabb pillanata.

Vote it up
151
Tetszett?Szavazzon rá!