Emlékezetes újévi fogadalmam

Szeretet, nevetés – és egy kisfiú csacska játéka. Ugyanezt kívántam és kívánom most is a saját családomnak

Kapcsolódó cikkek

A hároméves Isaban eliramodott egy szék felé, amely az ebédlő túlsó végében, a kandalló előtt állt. Ott egy pillanatra megtorpant, a szemét félig lehunyta. Aztán felmászott a székre, és lovagló ülésben a két lába közé vette a támlát.

Bükkfa égett pattogva a kandallóban, a tűz aranyló fénypászmákkal szórta tele a szobát. A vörös kőpadlóhoz és a mézszínű fenyő falburkolathoz képest Isaban inge vakítóan fehér volt. A mennyezet masszív, sötét tölgygerendája mintha őrködött volna a gyermek felett.

Isaban két kézzel a támlába kapaszkodva felállt az ülésen. Majd ügyelve arra, hogy megőrizze egyensúlyát, a jobb lábát átvetette a támlán. Megvolt az esélye, hogy a szék felborul és Isaban csúnyán megüti magát, de ő láthatóan nem törődött ezzel. Mindenki őrá figyelt, az járt a fejünkben, ugyan mit akar ez a gyerek csinálni.
 

A december jórészt esős volt, de végre megérkezett a tél. Villars-Sur-Fontenais-ben, a 160 lelkes kis faluban a svájci Jura-hegységben, kitörő örömmel fogadták a havat. Gyerekként az iskolai szünidő egy részét mindig itt töltöttem, Jacob Lehmann farmján.

Azon a télen 17 éves voltam. Az hiszem, Jacob úgy szeretett engem, mintha a fia vagy az öccse lennék. Tizenhárom év volt közöttünk. Az, hogy érdeklődtem a gazdaság iránt, kedvezőbb színben tüntette fel szemében a városi népeket, árulta el nekem egyszer; én pedig mindig előre örültem a látogatásaimnak. Ki ne érezte volna magát az én koromban olykor otthonosabban mások társaságában, mint a saját családtagjaival?

A Lehmann család finom vacsorával készült szilveszterestére. A teendők zöme Jacob feleségére, Marie-ra és gyermekeikre hárult. A kilencéves Nathalie megterítette az asztalt. Öccsei, Mériol és Sem, öt- és négyévesek, meggyújtották a gyertyákat. A verandára nyíló ajtó mellett az 58 éves nagyapa, Japhet félig lehunyt szemmel, egy pátriárka elégedettségével szemlélte birodalmát. Jacob túlságosan ragaszkodott a zsémbes családfő szerepéhez, semhogy igazán részt vett volna a hagyományos előkészületekben.

Marie és Jacob olyan szerelemmel szerették egymást, amelyhez hasonlót kívánok magamnak azóta is egyfolytában. Sokszor figyeltem őket lopva: a bozontos, vörös szakállú Jacobot az átható tekintetével és a jókedvtől csillogó szemű Marie-t, akiben megingathatatlan volt a jövőbe vetett bizalom. A ház, amelyet építettek, személyiségüket sugározta vissza. Bibliai eredetű keresztnevük nem tette őket templomba járókká, de tisztelték embertársaikat és a természetet, amelyet organikusan műveltek meg. Szerény méretű farmjuk megóvta őket az ínségtől, ugyanakkor tehetőssé nem lettek általa.

Azon a szilveszterestén, 1977. december 31-én nem az ünnepi fogás tette ránk a legmélyebb benyomást. Kis társaságunk szorosan eggyé vált egy olyan játékban, amely egyetlen játékboltban se kapható.
 

Az emberek különféle módokat találnak arra, hogy kimutassák: nagyra értékelik egymást

Mialatt mi még az asztalnál ültünk, s a desszerttel voltunk elfoglalva, Isaban a széken maradt. – Mire készül vajon? – kérdezte Marie, ugrásra készen, hogy közbeavatkozzék. Mindnyájan próbáltuk kifürkészni, min mesterkedhet Isaban. Ez egy csapásra világossá vált, amikor a kékesszürke szemű kisfiú hunyorogni kezdett az összpontosítástól: úgy próbálta körbejárni a széket, hogy a lába ne érintse a padlót.

Isaban még egy utolsó kísérletet tett, mielőtt lemászott, annyira zavarba jött a hirtelen rá szegeződő pillantásoktól.

Valaki villámgyorsan a szoba közepére húzta a széket, szabad volt a pálya egy új versenyzőnek. Nathalie jelentkezett elsőnek. Ritkán látni ilyen mulatságos próbálkozást, és ritkán hallani ilyen vidám nevetést. Persze az egyensúly és a súlyelosztás kulcsfontosságú ahhoz, hogy a szék ne dőljön hátra. Nathalie előrehajolt, hasa a szék támlájára került, popsija az égnek meredt, és megkísérelte a lehetetlennek tűnő egyensúlyozó gyakorlatot. Öccsei, akik körbevették, jobbra-balra dőltek a nevetéstől.

– Hajolj lejjebb, gyerünk, még lejjebb – tanácsolta Sem.

– Nyújtsd ki a lábad és emeld fel a popód – incselkedett Mériol.

A kislány egyszerre mérgelődött és vihogott.

Aztán Mériol tett egy kísérletet, majd Sem. Két oldalról lába közé fogva a széktámlát, kezével a széklábakba kapaszkodva meg is csinálta volna a mutatványt, ha az utolsó pillanatban le nem esik. Találékonyság híján én is ugyanezzel a technikával próbálkoztam, de nekem sem volt több szerencsém, mint neki.

A vidék hagyományainak megfelelően a szomszédok meglátogatják egymást, hogy kölcsönösen boldog új évet kívánjanak. Így történt, hogy amikor 11 óra után megérkezett Marcel, Jacob – a családja körében – épp a lába közé kapta a szék ülését, feje a támlának préselődött, mintha az lenne a párna, és a mozdulatból az sugárzott: feladta. Az elképedéstől megnémult Marcelnek annyi ideje sem volt, hogy felfogja, mit lát. A gyerekek másodperceken belül a nevét kántálták, mintha egy versenyzőt biztatnának. Marcel, aki inkább értett a traktorvezetéshez, mint az akrobatikához, a székre guggolt, és ismételt „Jaj, jaj, szegény fejem!” kiáltásai csak fokozták az általános jókedvet.

Minden rábeszélőképességünkre szükségünk volt ahhoz, hogy rávegyük Japhet nagyapát, tegyen ő is egy próbát. Ő kis társaságunk közepére ment, és leült a székre. Ránk mosolygott. Aztán szélesre tárta hosszú karját. Mintha egyetlen mozdulattal mindnyájunkat az ölelésébe vont volna.

A beálló csendben mindnyájan érezni véltük a két karja melegét. Japhet mindig is mestere volt annak, hogy szavak nélkül fejezze ki magát. Az emberek különféle módokat találnak arra, hogy kimutassák, értékelik az együttlétet.

Bár akkor este senkinek sem sikerült a székes mutatvány, a próbálkozásból adódó mulatság és Japhet szélesre tárt karja mindennél hívebben elmondja annak a szilveszterestének a történetét. A mi világunk volt ez, nevetéssel, szórakozással, kemény munkával és szeretettel teli. És bár tudom, hogy a gyermekeim ifjú életük bizonyos pontján talán szintén jobban érzik magukat egy másik családban, ez az a világ, amelyet én kínálni próbálok nekik most, 36 évvel később.