Emlékezetes utazás

Talán annak idején mi is olyanok voltunk, mint ez a kisfiú most; talán a szívünk mélyén úgy éreztünk, mint ő most

Kapcsolódó cikkek

 

“Once, maybe small dinosaurs lived here,” the boy said. “Certain kinds of dinosaurs can stand the cold weather.” He was kneeling on the seat, looking out the train window and talking to his mother, who sat on the aisle.

He was seeing a place where dinosaurs might once have lived. The rest of us, if we looked out the windows at all, were seeing a commuter route to downtown.

His mother looked over. “You really think dinosaurs lived here?”

“You know, you can call them reptiles if you want,” the young boy explained to her authoritatively. “Because that’s what they are. Gigantic reptiles.”

They looked alike, mother and son. Red-haired, both of them. Same faces, one six or seven, one 30 or so years older.

“You know what I like about construction?” he asked, seeing a building going up in a desolate field.

“What do you like?” his mother answered.

“I like it that the holes are so deep,” he said.

The holes were, upon observation, rather deep. The rest of us had likely long ago stopped noticing such things – stopped noticing much of anything as we looked out the world’s windows. The passengers read their newspapers or stared straight ahead.

Not the boy. His window was like a wondrous screen, revealing secrets by the minute.

“For sale,” he called out, quoting a sign.

“Open to the public,” he read.

Slowly, the scenery shifted from farmland to houses and towns. There was a highway clogged with motorists who had chosen not to take the train.

“Hey!” he announced to his mother. “The expressway isn’t even expressing!”

He wasn’t being loud about it; he was simply seeing things and letting his mother know.

“That’s the end of that wheel,” he pronounced with certainty, noticing a discarded tire by the tracks.

“Downtown next,” the conductor called.

“Yeah!” the boy said.

He’d had the best ride of any of us. Maybe we were all him at one juncture in our lives; maybe whatever he had inside his heart right now we all once had. Maybe we were all, once upon a time, lucky enough to be him.

“Last stop for this train,” the conductor called.

The boy turned to his mother. “Did you know turtles could jump off anything? Even a whole building!”

– Egyszer talán kis dinoszauruszok éltek itt – mondta a kisfiú. – Bizonyos dinoszauruszok bírják a hideg éghajlatot. – Az ülésen térdelt, kinézett a vonatablakon, és az anyjával beszélgetett, aki a mellette ült.

Ő olyan tájat látott, amelyet akár dinoszauruszok is lakhattak valaha. Mi, többiek, ha egyáltalán kinéztünk az ablakon, csak a belvárosba vezető autópályát láttuk magunk előtt.

Anyja odanézett. – Komolyan gondolod, hogy itt dinoszauruszok éltek?

– Ha akarod, hüllőknek is nevezheted őket – magyarázta a gyermek magabiztosan. – Mert persze azok. Hatalmas hüllők.

Anya és fia hasonlított egymásra. Mindkettő vörös hajú. Egyforma arcok, az egyik hat-hét éves lehetett, a másik vagy harminccal idősebb.

– Tudod, mit szeretek az építkezésekben? – kérdezte a gyerek, amikor épülő házat látott meg egy elhagyatott mezőn.

– Na mit? – kérdezett vissza az anyja.

– Azt, hogy olyan mély gödröt ásnak – felelte a fiú.

A gödör valóban meglehetősen mély volt. Mi, többiek, minden valószínűség szerint már rég meg se látjuk az ilyesmit – már rég nem látunk meg semmit, amikor kinézünk a világ ablakán. Az utasok újságjaikba mélyedtek, vagy maguk elé bámultak.

Nem úgy a kisfiú. Előtte az ablak, akár egy varázslatos képernyő, percenként újabb titkokat tár fel.

– Eladó! – kiáltott a gyerek egy tábla láttán. – Megtekinthető – olvasta.

A nyílt mezőségeket lassan házak és városok váltották fel. Az sztrádán autósok vesztegeltek, akik nem a vonatot választották.

– Te! – kiáltott most a gyerek. – Ez a műút nem működik!

A gyerek nem hangoskodott, egyszerűen csak meglátta a dolgokat, és ezeket megosztotta az anyjával.

– Na, ennek a keréknek befellegzett – közölte határozottan, amikor észrevett az út mentén egy félrehajított gumit.

– A belváros következik – jelentette a kalauz.

– Juhé! – jegyezte meg a gyerek.

Ő mulatott a legjobban. Talán életünk egy szakaszán mind olyanok voltunk, mint ő; talán a szívünk mélyén úgy éreztünk, mint ő most. Talán egyszer mi is olyan szerencsések voltunk, hogy ő lehettünk.

– Végállomás következik! – kiáltott a kalauz.

A gyerek az anyjához fordult. – Tudod, hogy a teknőcök mindenhonnan le tudnak ugrani? Akár egy épület tetejéről is!

Vote it up
4
Tetszett?Szavazzon rá!