Eric Lomax hosszú útja

A brit katona a második világháborús japán fogság után évtizedeken át bosszút forralt. Aztán váratlanul alkalma nyílt rá

Eric Lomax a turistákat nézte, ahogy átkelnek a Kwai folyó fölött átívelő híres-hírhedt hídon, amelyet a második világháború idején nagyrészt hadifoglyok állítottak fel, majd miután a szövetséges bombázók lerombolták, újjáépítették. Amerre csak fordult a hórihorgas, ősz hajú skót férfi, mindenütt emléktárgyakat kínáló boltokat és éttermeket látott. Különös belegondolni, micsoda borzalmak történtek itt egykor.

Izgatott tekintete végigpásztázta a folyópartot. Nem messze innen találkozott először azzal a férfival. Soha nem fogja elfelejteni a rettenetet, amelyet akkor – és még évekkel később is – érzett.

Arra gondolt, talán mégsem kellett volna idejönnie. Aztán meglátta, hogy görnyedt hátú, alacsony férfi közeledik feléje. Fél évszázad telt el, de Lomax azonnal megismerte. Most már nem volt más választása. Találkoznia kellett vele.
 

Lomax 1919. május 30-án született Edinburgh-ben, és egyedüli gyerekként nőtt fel. Már nagyon korán felkeltette az érdeklődését a vasút, majd a távközlés és a rádiótechnika terén képezte magát.

A 30-as években a jóképű, sötét hajú ifjú a városi távbeszélő- és postahivatalnál helyezkedett el. Azt tervezte, megnősül, és a telekommunikációs iparban építi fel karrierjét.

Ám minden másként alakult, amikor 1939-ben kitört a második világháború. Lomax önként jeletkezett fegyveres szolgálatra, és végül az akkor brit fennhatóság alatt álló Szingapúrba helyezték, ahol a híradósokhoz került hadnagyi rangban.

Miután Japán szövetséget kötött a náci Németországgal, a Császári Hadsereg lerohanta Délkelet-Ázsiát. A légierő támogatásával a japán csapatok megtámadták Szingapúrt, és 1942. február 15-én a bekerített szövetséges erők végül megadták magukat. Katonák ezrei kerültek fogságba, köztük Lomax hadnagy is.

Nyolc hónappal később Lomaxet és mintegy 600 társát hajóval a Bangkoktól 80 kilométerre nyugatra fekvő Ban Pong városába szállították, majd a hadifoglyokat bambuszkunyhókba terelték.

A katonák nehezen viselték a fogságot, amelyet élelem- és gyógyszerhiány, rekkenő hőség és az elszigeteltség érzése súlyosbított. A háború eseményeiről csak úgy értesülhettek, hogy néhány fogoly az élete kockáztatásával rádiót fabrikált: drót- és fémhulladékot gyűjtöttek, amelyeket a konyhai tűzhely lángjánál Lomax összeforrasztott.

A rádiót acél kávésdobozba rejtették. Éjszakánként Lomax és tiszttársai a rádió köré gyűltek, hogy az Újdelhiből [ma Delhi – a szerk.] sugárzott adást hallgathassák. Másnap élőszóban terjesztették a háborús híreket, illetve kódolt üzeneteket írtak, amelyeket később elégettek.

A foglyok akkor is magukkal vitték a saját kezűleg eszkábált rádiót, amikor 1943 februárjában Kancsanaburi faluba szállították át őket.
 

A kancsaburi tábor lett a központja a Burmához [ma Mianmar – a szerk.] vezető vasút építésének, amelyre az India megtámadására készülő japán hadseregnek volt szüksége. A foglyoknak kellett megépíteniük a Kwai fölött átívelő hidat.

A szigorú ellenőrzések közepette Lomax titokban térképet készített a környékről, szökés esetére. Sok fogoly attól tartott, hogy ha a japánok úgy látják, vesztésre állnak, tömeges kivégzésekbe kezdenek. Lomax tisztában volt a kockázattal: egy ausztrál hadifoglyot agyonlőttek, mert kézzel rajzolt térképet találtak nála.

Lomax térképét a tábori latrinában rejtették el. Egészen 1943 augusztusának végéig úgy tűnt, biztonságban vannak. Egy reggel a hatórai névsorolvasáskor a japánok bejelentették, hogy amíg a foglyok vigyázzban állnak, átkutatják a kunyhókat.

Teltek az órák, s a hőségtől szenvedő foglyok riadtan figyelték, ahogy a japánok a kunyhók előtt felhalmozzák az elkobzott szögeket, csavarokat és drótdarabokat.

Hirtelen dühödt kiáltozás hallatszott Lomaxék kunyhója felől, amikor az egyik fogoly ágya alatt megtalálták a rádiót rejtő rozsdás kávésdobozt. A rabot azzal büntették, hogy órákon át egy 13 kilós kalapáccsal kellett fahasábokat ütögetnie.

A razzia után eseménytelenül teltek a napok, de Lomax tudta, hogy ez vihar előtti csend. Szeptember 2-án egy japán katona lépett Lomaxék kunyhójába. Öt nevet olvasott fel, köztük Lomaxét. – Szedjék össze a holmijukat, velünk jönnek! – kiáltotta a katona.

Lomaxnek átfutott az agyán, hogy esetleg kínzással szedték ki egy fogolytársukból a nevüket. Gyorsan kivette a latrinából a térképet. Szükségünk lehet rá, ha meglógunk, gondolta.

Lomaxet három brit és egy ausztrál tiszt társaságában átvitték egy másik kancsanaburi táborba. A földre lökték őket, és átkutatták a holmijukat. Egy őr megtalálta Lomax térképét, és dühösen meglengette. Ezután a foglyoknak étlen-szomjan vigyázzban kellett állniuk a perzselő napon.

Este tízkor az őrök egyenként elvezették a rabokat, majd csákánnyal brutálisan megverték őket. A fájdalmas ütésektől Lomax elvesztette az eszméletét.

A sérült rabok két napig feküdtek a tűző napon, mielőtt a tábori kórházba vitték őket. A legrosszabb állapotban Lomax volt. Mindkét karja eltört, és sínbe kellett rakni. Az orra és a jobb csípője is eltört, több bordája megrepedt, egész testét sebek borították.

– Még soha nem láttam ilyen borzalmas verést – mondta az orvos, egy holland rab. – Hat óra alatt kilencszáz ütést számoltam meg.

Két héttel később, hajnali 5-kor felkeltették a rabokat, és elfuvarozták őket a katonai rendőrség parancsnokságára. Lomaxet arra kényszerítették, hogy másszon be egy bambuszketrecbe. A férfi, akinek még mindig sínben volt a két keze, kínok közepette engedelmeskedett.

Két nappal ezután a katonai rendőrség egyik szürke szobájába vezették. A szakadt, vérfoltos ruhát viselő rab elkeseredetten nézte a faasztal mögött ülő, frissen vasalt egyenruhában feszítő két japán katonát. Nagasze Takasi volt az egyik.

Nagasze Takasi nem sokkal ez előtt éppen dokumentumokat tanulmányozott a katonai rendőrség parancsnokságán. Aztán egy őrmester lépett a szobába.

– Rajtakaptunk néhány foglyot, akik rádiót működtettek, és az egyiknek még térképe is volt – közölte Nagaszéval. – Jöjjön velem a kihallgatásra.

A 25 éves csendes, szorgalmas tokiói fiatalember nem volt katonás alkat. Templomba járt, angolul tanult, ám a háború miatt meg kellett szakítania a tanulmányait.

Először Saigonban szolgált, ahol elkobzott katonai iratokat fordított. 1943 szeptemberében a kancsanaburi katonai rendőrség parancsnokságára helyezték át, ahol a hadifoglyoknak tolmácsolta a japán parancsokat.

Amikor a büntetőtáborban járt, megdöbbenve látta, hogy a végsőkig legyengült rabok „kórháza” valójában fedél nélküli kunyhókat jelent, ahol a lázas rabok eső áztatta pokrócok alatt vacognak.

De ez sem készíthette fel arra, amit most tapasztalt. Nagasze az előtte álló sovány férfira nézett. Milyen erős, gondolta a japán katona, de belül bizonyára retteg.

Nagasze az őrmesterrel beszélt, majd Lomaxhez fordult. – Tudjuk, hogy részt vett a rádió összeszerelésében, a barátai elárulták – mondta Nagasze komoran. – Ki volt a többi közreműködő? Honnan vették az alkatrészeket? Ki dolgozta ki a technikai részleteket?

Lomax hadnagy megtagadta a válaszadást. A japán őrmester dühösen kiabált és utasítgatta Nagaszét. A kihallgatás órákig tartott, de Lomaxet nem bírták rávenni, hogy maga vagy fogolytársai ellen valljon.

Napokig faggatták. Végül az őrjöngő kihallgató tiszt pofozni kezdte Lomaxet. Nagasze minden ütésnél összerezzent.

Amikor az őrmester kis időre kiment a szobából, Nagasze Lomaxhez hajolt. – Ha bevallja, amit csinált, nem fogja bántani magát – suttogta. Őszintén megszánta a férfit.

Ám a fogoly megvető pillantással válaszolt. Megértem, gondolta Nagasze Lomax átható tekintetét látva. Én is így éreznék.

Az ötödik napon végül kémkedéssel vádolták Lomaxet, amiért halálbüntetés járt. – Írja alá a vallomását, és befejeződik a vallatás – ígérte Nagasze. – Ki fogják végezni, de megkönnyíti a hátralévő idejét, ha beismerő vallomást tesz.

Lomax azonban ismét visszautasította az ajánlatot. – Vigyék ki! – parancsolta a kihallgató tiszt.

Ekkor két katona kivonszolta Lomaxet a forró októberi napra. A Kwai folyó partján a katonák egy fapadon a hátára fektették a foglyot, és megkötözték. Nagasze látta, micsoda kínokat áll ki Lomax. – Hajlandó beszélni? – kérdezte Nagasze. Lomax a fejét rázta.

A katonák törülközőt tettek Lomax szájára és orrára. Az egyik őr felvett egy öntözőcsövet, teljesen kinyitotta a csapot, és a törülközőre irányította a vízsugarat. Lomax kétségbeesve kapkodott levegő után, ahogy vízzel telt meg a szája és a torka. Nagasze látta, hogy felpuffad a fogoly hasa. Lomax fuldoklott.

– Anyám! Anyám! – kiabálta a fogoly az önkívület határán, amikor levették róla a törülközőt. Ismét felszólították, hogy tegyen vallomást, de ő megint elutasította.

Az egyik katona többször faággal sújtott le rá. Amikor abbahagyta, visszatették a fejére a törülközőt. Lomax kiabálni kezdett.

A fogoly üvöltözését hallgatva Nagasze arra gondolt, mennyire szégyellné magát az édesanyja, ha látná, miben vesz részt a fia.

Napokon át folytatták a kegyetlen kínzást. Végül a japánok feladták.

Nagasze közölte Lomaxszel, hogy elszállítják a táborból, de azt nem mondta meg, hová. Amikor a teherautó elindult, a japán tolmács meg akarta mutatni, mennyire sajnálja a foglyot, de nem tudta, miként tegye. Végül ezt mondta neki: – Fel a fejjel!

Lomax visszanézett rá, a szemében gyűlölet tükröződött.
 

A rettenetes kínzás a katonai rendőrségen kis híján felőrölte Lomax élni akarását, de erőért fohászkodott, és a hite átsegítette a kétségbeesésen. Az is vigaszt nyújtott neki, ha a szüleire és a menyasszonyára gondolt. Ha a legkisebb esély is adódik arra, hogy őket viszontlássa, érdemes küzdenie.

Ahogy a katonai teherautón zötykölődött, nem a verés vagy a vízzel kínzás jelent meg előtte legélénkebben, hanem a japán tolmács arca.

Lomax szemében ő testesítette meg mindazokat a kegyetlenkedéseket, amelyeket a japánok követtek el.

Amikor a tolmács arra biztatta, hogy tegyen vallomást, Lomax alaposan megnézte a férfit. Emlékezni akart a sötét szempárra, a kis orra, a széles homlokra. Egy nap megtalállak, és akkor megfizetsz, fogadkozott.

A japán katonai rendőrség bangkoki parancsnokságán Lomaxet bíróság elé állították, és bűnösnek találták „japánellenes tevékenységben”. Öt év kényszermunkára ítélték.

Lomax megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mégsem végzik ki.

Kilenc nappal később, 1943. október 27-én átszállították a szingapúri Outram Road börtönbe, ahol a szűk cellákban rettenetes állapotok uralkodtak. A rabokat ótvar, malária, pellagra és hasmenés gyötörte. Orvosi kezelést nem kaptak.

A következő hónapokban Lomax annyira lefogyott, hogy a két ujjával át tudta fogni a felkarját, de megérte a háború végét, 1945 augusztusában szabadult. Hálát adott az Úrnak, hogy sikerült.

Néhány hónapig Indiában lábadozott, majd 1945 októberében hazahajózott Nagy-Britanniába. Úgy tűnt, szenvedései véget értek.
 

Miután Lomaxet elvitték Szingapúrba, Nagasze még hónapokig Kancsanaburiban maradt, de nem vett részt több kihallgatásban. Iratokat fordított, hadifogolytáborokban teljesített őrszolgálatot, és éjszakánként ellenséges ejtőernyősök után kutatott. Ám hiába hajszolta magát, nem feledhette a brit fogoly fájdalomkiáltását. A férfi nevét elfelejtette, de hideg tekintete belevésődött az emlékezetébe.

Azon töprengett, vajon életben maradt-e az a rab. És ha igen, mi történt vele?

Hitt abban, hogy kötelessége szolgálnia Japánt. De hogyan lehet összeegyeztetni ezt a hitét a kegyetlen kínzásokkal? Hogyan lehet hű fia hazájának? A kérdések nem hagyták nyugodni.

Amikor véget ért a háború, Nagasze visszatért Bangkokba, ahol hamarosan a győztes britek vették igénybe a szolgálatait. Végül 1946 júniusában a 28 éves tolmács hazatérhetett.

Szülei örömmel fogadták, de nehéz idők jöttek. A család – Japán egész lakosságához hasonlóan – keserves körülmények között élt. Az embereknek nem volt mit enniük, s szinte képtelenség volt munkát találni.

Nagasze két éven át alkalmi munkákat vállalt. A család ellátta magát saját terményekkel, de az épphogy elég volt a túléléshez.

Ám az éhezésnél nagyobb gyötrelmet okozott Nagaszénak néhány kérdés. Miért léptünk háborúba? Miért követtünk el ilyen rémségeket?

Minél többet gondolt a háborús bűnökre, annál mélyebb lett a depressziója. Egy délután aztán kiment az óceánhoz. Nem tudott úszni, és azt tervezte, hogy a vízbe fojtja magát. Hosszú ideig bámulta a haragos hullámokat, de a parton maradt.

1949 szeptemberében tanári állást kapott egy tokiói középiskolában. Egy évig úgy tűnt, minden rendben van. Ám aztán nehézlégzés és köhögési rohamok törtek rá: az orvos tuberkulózist állapított meg. A következő években többször is kórházi kezelésre szorult.

1953-ban egy este hazafelé tartott a barátjával vacsora után, amikor éles fájdalom nyilallt a mellkasába. Levegőért kapkodva összeesett.

A kórházban röntgennel kimutatták, hogy enyhe szívrohamot szenvedett. Hamarosan hazaengedték, de évekig gyötörte a mellkasi fájdalom, amelyről azt feltételezte, hogy a gaztettei miatti büntetés. Amikor rátört a szúró érzés, magában bocsánatot kért a brit katonától.

Ha találkozhatnék vele, elmondanám, mennyire sajnálom a történteket, gondolta.
 

Edinburgh-be visszatérve Lomax új életet kezdett. Három héttel a megérkezése után feleségül vette menyasszonyát.

Úgy tűnt, nyugodt, kiegyensúlyozott évek várnak rá. 1948-ban leszerelt a hadseregből, néhány évig külföldön dolgozott, majd a glasgow-i Strathclyde Egyetemen oktatott humánpolitikai ismereteket. Időközben két lánya is született.

Ám a háború borzalmai nem múltak el nyomtalanul. Éjszakánként rendszeresen felriadt, mert álmában visszatértek a kínzások rémképei. Gyakran megjelent előtte Nagasze arca, és a hangját is hallotta. Egy-egy ilyen éjszaka után egész nap néma düh fojtogatta.

Ha ki kellett töltenie egy nyomtatványt vagy levelet írt, rögtön felidéződtek benne a kancsanaburi események. Jobb karjában és csuklójában ugyanis rosszul forrtak össze a csontok, ezért nevének aláírása is fájdalmat okozott.

Lelkiállapota idővel egyre labilisabbá vált. A tolmács iránt érzett gyűlöletét kezdte kivetíteni minden japán emberre, és bármilyen ázsiai arc látványa előhozta emlékképeit.

Otthon minden apróság kihozta a sodrából, ha késett a postás, vagy kihűlt a teája. – Mi van veled? – kérdezte a felesége. – Megváltoztál.

– Hagyjál békén! – förmedt rá a férfi.

Naphosszat nem lehetett hozzászólni. Attól is mereven elzárkózott, hogy a háborús emlékeiről beszéljen. Végül felbomlott a házasságuk.

Két évvel később az akkor 61 éves Lomax megismerkedett Patricia Wallace 43 éves ápolónővel. Hamar szót értettek, és Lomax úgy találta, Patti személyisége jótékony hatással van zaklatott lelkére.

Miután sok időt töltöttek együtt, a nő kiismerte Lomax dühkitöréseit és bezárkózását. Tudta, hogy mindez a háborús élményeire vezethető vissza, és azt feltételezte, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket. 1983-ban összeházasodtak.

Ám Lomaxet továbbra is gyötörte a múlt. Egy reggel bement a bankba, hogy megváltoztassa a számláját. A banktisztviselő a szokásos kérdéseket tette fel: hogy hívják, hol lakik. Lomax egyszer csak a japán tolmácsot látta a banktisztviselő helyén, és pánikszerűen elmenekült a bankból.

Lomax 1984-ben nyugdíjba vonult, és a házaspár egy észak-angliai tengerparti városkába költözött. Ám a férfi továbbra sem szabadult szenvedéseitől – éjszakánként kiáltozva riadt fel álmából, amelyben újra meg újra japán vallatói kínozták.

Senkiben sem bízott meg és magába zárkózott, ezért a leghétköznapibb döntésekkel is megszenvedtek. 1986 végére Pattinél betelt a pohár.

– Vagy szakemberhez fordulsz, vagy befellegzett a házasságunknak – állította választás elé a férjét.

Nem sokkal később Lomax egy londoni szervezetről olvasott, amely a kínzások áldozatainak orvosi kezelésével foglalkozott. Bejelentkezett náluk, és – a háború vége óta először – beszélt a hadifogságról.

Patti többször beült a foglalkozásokra, és döbbenten hallgatta, ahogy Lomax részletesen ismertette, miken ment keresztül. Az asszony ezután még jobban tisztelte a férjét. Ezért az emberért érdemes küzdeni, gondolta.
 

Nagasze a háború utáni években tovább viaskodott démonaival. 1955-ben angol nyelviskolát nyitott, s néhány évvel később megismerkedett Fudzsivara Josikóval. A 33 éves asszony tatami-nagykereskedést vezetett. Nagasze mesélt neki a háborús élményeiről, a sok szenvedésről, amelynek szemtanúja volt.

– Megfogadtam, hogy jóváteszem a gaztetteinket – magyarázta a nőnek. – Nemcsak a magam nevében, hanem a Japán Császári Hadsereg minden katonája nevében, akik továbbra is titkolóznak.

Josiko hithű buddhistaként megértette a férfi szándékát, és arra biztatta, teljesítse misszióját. Két hónappal később összeházasodtak.

Amikor a japán kormány feloldotta a háború után hozott utazási tilalmat, Nagasze elhatározta, hogy visszatér Kancsanaburiba.

A házaspár 1963. augusztus 20-án felszállt egy Thaiföldre tartó gépre. Amikor négy órával később a gép ereszkedni kezdett Hongkong fölött, ahol át kellett szállniuk, Nagasze éles fájdalmat érzett a mellkasában, és nehezen kapott levegőt.

Nem szólt a feleségének, de az asszony a repülőtéren észrevette, hogy a férje nincs jól.

– Mindjárt rendbe jövök – nyugtatta Nagasze Josikót. – Csak le kell feküdnöm egy kicsit.

Felesége ölébe hajtva a fejét pihent, amíg beszállásra nem szólították őket. Ekkor Josiko megkérdezte, bölcs dolog-e folytatni az utat, mire Nagasze így felelt: – Nincs más választásom.

Miután megérkeztek a kancsana–buri vasútállomásra, elmentek a katonai temetőbe. Végigsétáltak a zöld gyepen a temető közepén álló nagy fehér kereszthez. Nagasze az elhunytakra emlékező bronztáblákat nézegette, és azon töprengett, vajon az itt nyugvó 7000 katona között van-e a megkínzott brit tiszt.

A feleségével koszorút helyeztek el a kereszt lábához. Amint imára kulcsolta össze a kezét, Nagasze úgy érezte, megkönnyebbül.

– Ez azt jelenti, hogy bűneim megbocsáttattak? – kérdezte magában.

A következő tizenhárom évben több mint hússzor zarándokolt el Kancsanaburiba. Lerótta kegyeletét a katonák előtt, és bocsánatért fohászkodott, mintha a japán hadsereg összes bűne az ő vállát nyomná.

Japánban rendezett tüntetéseken is felszólalt, és megbékélést szorgalmazott a csendes-óceáni front veteránjai között. – Japán soha többé nem léphet fel agresszorként – jelentette ki, miután felelevenítette a császári hadsereg kegyetlenkedéseit.

Nagasze 1976-ban találkozót kezdeményezett az egykori kancsanaburi rabok és japán katonák között. A hadifoglyok jobbára elutasító választ küldtek. – Legszívesebben behajítanánk Nagaszét a Kwai folyóba – mondta egyikőjük.

Sok japán állampolgár is ellenezte a javaslatot, a külügyminisztérium felháborodottan igyekezett visszalépésre bírni Nagaszét.

De kedvező válaszokat is kapott. Októberben, több mint 30 évvel a háború befejezése után 23 brit, ausztrál és amerikai hadifogoly érkezett Kancsanaburiba, hogy találkozzon 51 leszerelt japán katonával. Az egykori ellenségek eleinte zavartan viselkedtek, de aztán hamarosan történeteket kezdtek mesélni, és figyelmesen, tisztelettel hallgatták egymást.

A csoport ellátogatott a katonai temetőbe, majd átsétált a 300 méteres hídon. Nagaszét felkavarta az élmény. Úgy érezte, kezd eltűnni a gyűlölet és az ellenségeskedés.
 

Eric Lomax továbbra is megszállottan gondolt japán kínzóira, különösen az angolul beszélő tolmácsra, aki végig jelen volt a kihallgatásokon, és arra biztatta, adja fel. – Meg fogom büntetni a gazfickót – fogadkozott újra meg újra.

Leveleket írt a kancsanaburi tábor túlélőinek, hogy információhoz jusson a valamikor ott szolgáló japán tisztekről. Felhívást tett közzé az egykori hadifoglyoknak kiadott magazinban is, de erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak.

Aztán 1989 októberében egy barátja a Tokióban megjelenő angol nyelvű The Japan Times napilapból kivágott cikket adott Lomaxnek. Az írás Nagasze Takasiról szólt, és nemrég kiadott Keresztek és tigrisek című könyvéről, amelyben háborús tapasztalatairól írt.

– Valahányszor mellkasi fájdalmat érez – írta a cikk szerzője Nagaszéról –, felidéződik benne, milyen kegyetlenül megkínoztak a kancsanaburi japán katonai rendőrök egy hadifoglyot, akinél térképet találtak. Nagy mennyiségű vizet öntöttek a brit katona torkába.

– Én voltam az a fogoly! – kiáltott fel Lomax, majd döbbenten meredt a 70 éves Nagasze fotójára.

Amint hazaért, rögtön a feleségéhez sietett. – Megtaláltam! – újságolta izgatottan.

– És most mit fogsz csinálni? – kérdezte Patti.

– Még nem tudom – felelte Lomax. – De szívesen megszorongatnám a nyakát.

Az asszony azt javasolta, hogy levélben vegye fel vele a kapcsolatot, de Lomax hallani sem akart róla. Végül a férfi vonakodva beleegyezett, hogy Patti írjon Nagaszénak.

„A férjem volt az a brit katona, akit megkínoztak – állt a levélben. – Azóta gyötrik olyan kérdések, amelyekre alighanem csak maga tudja a választ. Hajlandó volna levelezni a férjemmel?”

Két héttel később aztán megérkezett a válasz. „Gyakran imádkozom, hogy találkozhassak a férjével, és bocsánatot kérhessek tőle” – fogalmazott Nagasze.

Patti válaszlevelében leírta, milyen sérüléseket szenvedett Lomax, többek között a karján, amely „annyira deformálódott”, hogy saját kezűleg nem tud levelezni. „Senki emberfiával nem szabad ilyen embertelenül bánni. Kérdéses, hogy képes lesz-e a teljes megbocsátásra...”

A levél végén Patti a reményének adott hangot: „Talán eljött a megbékélés ideje, és begyógyulhatnak két ember sebei, akiket összekötött a történelem.”

Nagasze hosszú levélben ecsetelte, mennyire kínozza a múlt emléke, és megkérdezte, találkozhatna-e Lomaxszel, hogy a bocsánatáért esedezzen.

Lomax nem maradt érzéketlen a Nagasze könyvében és leveleiben olvasható megbánás iránt, mégis nehezen tudta elképzelni, hogy elfojtsa az évek óta táplált haragot. Képes volna Nagaszéra mint érző emberi lényre tekinteni?

Végül beadta a derekát, és személyes választ küldött Nagaszénak. Rövid, világos üzenetet diktált a feleségének, amelyet így fejezett be: „Talán mindkettőnknek jó volna, ha találkoznánk.”
 

Tizedik házassági évfordulójukon, 1993. március 21-én, Lomax és felesége Bangkokba repült. Patti végig érezte, milyen feszültség árad férjéből a repülőn, s utána a vonaton, amellyel Kancsanaburiba utaztak.

Lomax nem sokat aludt a találkozó előtti éjszakán. Mit fognak mondani egymásnak? Képes lesz-e egyáltalán beszélni vele?

Másnap reggel Lomax és Patti elmentek a háborús múzeumba, ahol feszült várakozás közepette siettek végig a termeken. Tíz órakor Lomax meglátta, hogy egy vékony japán férfi közeledik feléje. Arca megöregedett, azonban Lomax nyomban felismerte. Patti diszkréten félrevonult, Lomax mereven állva várt.

Amikor Nagasze odaért Lomaxhez, oldalához szorította a karját, és meghajolt. – Nagyon sajnálom – mondta halkan. – Rettenetesen sajnálom. Azt szeretném... – Nagasze hangja elcsuklott, és sírva fakadt.

Eric Lomax 1993-ban Thaiföldön találkozott a bűnbánó Nagasze TakasivalLomax kinyújtotta a kezét, amelyet Nagasze megragadott. Egy ideig némán álltak. Végül Lomax törte meg a csendet. – Emlékszik, mit mondott nekem, amikor utoljára találkoztunk?

– Nem – válaszolta Nagasze.

– Azt mondta: „Fel a fejjel!” – Lomax szünetet tartott, majd elmosolyodott. A feszültség elpárolgott.

A két férfi órákon át beszélgetett arról, mi történt velük a háború óta. Egy ízben Nagasze megkérdezte Lomaxet, meg tud-e neki bocsátani, de Lomax nem válaszolt.

A következő három napban bejárták Kancsanaburit. Elmentek a katonai rendőrség parancsnokságához is. A régi épületet lebontották, és újat emeltek a helyén. Mindketten emlékeztek az itt lezajlott rettenetes kínzásra, de egyikőjük sem tudott beszélni róla.

Nagasze megkérdezte Lomaxet, lemenne-e a folyópartra. – Nem – felelte Lomax. – Soha többé nem akarom látni azt a helyet.

Kevésbé komor pillanataikban megosztották egymással érdeklődési körüket, és felfedezték, hogy mindketten könyvritkaságokat gyűjtenek. Idővel könnyebben folyt a társalgás.

Nagasze meghívta a házaspárt Japánba, és több napot együtt töltöttek Nagasze otthonában. Ám Lomax még mindig nem felelt Nagasze kérdésére: meg tud-e bocsátani neki?

A két házaspár pár napra Tokióba utazott. Egy délután Lomax megkérte Pattit, hogy vigye el vásárolni Josikót. Kettesben akart maradni Nagaszéval.

A férfiak az egyik szállodaszobában találkoztak. Percekig egyikük sem beszélt. Aztán Lomax átnyújtott Nagaszénak egy levelet, amelyet az előző éjszaka írt. Nagasze kinyitotta a levelet, és olvasni kezdett.

„Bár soha nem tudom elfelejteni, milyen bántalmak értek Kancsanaburiban, figyelembe véve, hogy megbánta, amit tett, és hogy hasznos munkát végez, kérem, tekintse úgy, hogy megbocsátottam önnek.”

Nagaszét elöntötte a boldogság. Tovább olvasott. „De azt is érzem, hogy ön a saját vállára veszi az egész japán nép bűneit. Szabaduljon meg ettől a tehertől!”

Nagasze ekkor felnézett, és megfogta Lomax kezét. Mindkettőjük szeme könnyben úszott. – A gyűlölet hiábavaló küzdelem – mondta Lomax. – Egyszer véget kell vetni neki.

Másnap, amikor a két házaspár búcsút vett egymástól, Nagasze Lomax felé nyújtotta a kezét. – Mostantól barátok vagyunk.

Lomax megrázta a férfi kezét, és elmosolyodott. – Igen, barátok.

Aztán összeölelkeztek. Nem voltak többé ellenségek.
 

Nagasze Takasi 2011-ben halt meg, Eric Lomax pedig egy évvel később. Életük hátralevő részében barátok voltak, gyakran telefonáltak és írtak egymásnak. Lomax 1995-ben megjelent díjnyertes A háború démonjai című önéletrajzából 2013-ban, azonos címmel, filmet is készítettek Colin Firth és Nicole Kidman főszereplésével.

Vote it up
277
Tetszett?Szavazzon rá!