Esély a teljes életre

Elképzelni is szörnyű, milyen élet várna ezekre a gyerekekre, ha az SOS-anyák nem nyújtanának biztonságos otthont és ölelő karokat

Mintha skanzenben járnánk: piros tetős, fehérre meszelt házak sorakoznak a kecskeméti SOS Gyermekfaluban. A késő őszi délelőttön alig mozdul a falu, a gyerekek óvodában, iskolában vannak, csak a legkisebbekre vigyáznak otthon a pótanyák. Az esős időben üres a játszótér, a sportpályák, ám délutánonként már nyüzsgő élet zajlik itt, ahogy a közösségi házban is, ahol szakkörök, foglalkozások, különórák várják a diákokat. De nemcsak a tanulásukat segítik, hanem a lelki traumáik feldolgozását is, amire különösen nagy szükségük van a szeretetre éhes gyerekeknek.

A 12-es házban Varga Mária és a férje mosolyogva fogad. Körbevezetnek, az emeleten bekukkanthatok a gyerekszobákba is. A bevetett ágyakat plüssállatok vigyázzák, az asztalokon tankönyvek, füzetek, mellettük kabalák, emlékek sorakoznak. Rotyog a paprikás krumpli a fazékban, illata belengi az egész alsó szintet. A két kisfiú pedig, akikkel a házaspár otthon van, elmélyülten húzza a színes krétát a papíron. Béke van.

A nevelőszülők csupán átmeneti otthont nyújtanak a gyermekeknek, egyszerre legfeljebb ötüknek – kivéve, ha testvérekről van szó: őket nem szakítják el egymástól. A szervezet célja, hogy visszakerülhessenek a vér szerinti szüleikhez vagy örökbefogadókra találjanak.

A családok maguk dönthetnek arról, hogy SOS faluba (Orosházára, Kecskemétre vagy Kőszegre) költöznek, esetleg a saját házukban maradnak. A Vas megyei Táplánszentkereszten Balogh Zsuzsa így nevel hat kiskorút. Barátsággal fogad, akárcsak a kecskemétiek, frissen sült pogácsával kínál. Szelíd erő sugárzik belőle, a szemében ugyanaz az elhivatottság csillog, mint a Marikáékéban.

Aki belép az ajtónkon, azt ki is kell engednünk
Vargáéknál először 2006-ban csörgött a telefon, jelezve, hogy új családtag érkezik. A háromgyermekes szülők boldogan fogadták a hírt, hogy két pici lánnyal bővül a család.

– Mindig nagycsaládra, gyerekzsivajra vágytam, de a harmadik fiunk megszületése után egészségi okokból nem vállalhattunk több gyermeket – meséli Marika. – Az akkor tizenöt, nyolc- és négyéves fiainkat már felkészítettük a családbővítésre. Miután letettük a kagylót, rohantunk a csecsemőotthonba. A két és fél éves Johanna azonnal a férjem ölébe repült, az egy évvel idősebb Esztike pedig először alaposan szemügyre vett minket, aztán hozzám bújt.

Vargáék tíz év alatt húsz gyereknek adtak otthontÁm miután hazavitték a testvérpárt, felfordult az életük. – Nem mertem rájuk szólni, mert sajnáltam őket a sok fizikai és lelki bántalmazás miatt – folytatja. – Nem akartam, hogy haragudjanak rám, ezért finoman, szép szóval próbáltam rábírni őket, hogy ne szaggassák szét a könyveket, ne firkálják össze az ülőgarnitúrát. Amikor Johanna megharapta a fiamat, az hozzám fordult, és kérdőre vont: „Anya, ha mi eddig rosszcsontok voltunk, minek neveznéd ezeket a lányokat?” Akkor elgondolkodtam, és szakember segítségét kértem. Minden gyermek személyiségét és múltját el kell fogadnunk, de meg kell tanítanunk őket arra is, hogyan lehet együtt élni, ami szabályok és házirend nélkül lehetetlen. Ehhez nekünk is tudatosabb szülőkké kellett válnunk.

A nevelőszülő tiszteletben tartja a vér szerinti anyát, apát, segíti a kapcsolattartást. – Nem kioltani kell a gyermek emlékeit, hanem támogatni a múltja feldolgozásában. A mai napig felhívom az édesanyát, amikor kibújik a baba első fogacskája. És a legtöbb anya valóban örül. Ahogyan annak is, hogy a gyermekét biztonságban tudhatja.

Ha a kapcsolat megszakad a szülővel és nincs esély a „hazagondozásra”, az örökbeadás a legjobb, ami történhet. – Johannától és Esztikétől három év után búcsúztunk el, amikor egy spanyol házaspár jelentkezett értük – mondja Marika. – A szívem szakadt meg, mert mélyen kötődtünk egymáshoz, anyának és apának szólítottak bennünket. De az örökbefogadók továbbviszik, kiteljesítik a munkánkat, hiszen sokkal többet tudnak adni, mint mi. A gyermek jövője mindennél, az én érzéseimnél is fontosabb. A lányok gyorsan megtanultak spanyolul, és kitűnő tanulók lettek.

Tíz év alatt több mint húsz gyermek fordult meg Vargáéknál, közülük nyolcat adtak örökbe, jelenleg hat kiskorút nevelnek.

A munka nem könnyű, de megéri: minden érkezőtől kapnak útravalót. – Az ötéves Ágika, aki sajnos csak egyetlen napra volt a vendégünk, példát mutatott nekünk emberségből – meséli Marika. – Amikor adtam neki egy csomag cukorkát, a felét a tenyerembe öntötte: „Add oda a fiaidnak!” Régi emlékeket szakított fel bennem. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, honnan jöttünk. Mi a férjemmel szegénységben nőttünk fel. Ez a kisgyermek, aki egy decemberi éjszakán, –20 fokban mint egy árva madárfióka érkezett hozzánk, akit bántalmaztak és éhezett, képes volt megosztani, amit kapott.

– A mi életünk a sok-sok Ágikával teljes – teszi hozzá. – Az elmúlt évek jobb emberré formáltak minket is.

A kecskeméti SOS falu 12-es házában plüssállatok vigyázzák a bevetett ágyakat

Egyetlen gyermekre sem mondtam nemet
– Nekem is van anyukám? Mikor jön el hozzám? – kérdezi Peti a nevelőanyját, szorosan hozzábújva.

– Messze lakik, nem tud ideutazni – válaszolja Zsuzsa.

– De azért szeret engem, ugye?

– Biztosan szeret téged, és ha tudna, eljönne hozzád – öleli magához az asszony az ötéves fiút.

Balogh Zsuzsa gyakran találkozik olyan helyzetekkel, amelyek megoldásához nagy szakértelem és érzékenység kell, mert a gyermek lelkének legmélyebb bugyrait érintik.

Az asszony maga is átélte az állami gondozottak nehéz sorsát, ezért döntött úgy, hogy segít. – Tizenhárom éves voltam, amikor az anyám lemondott rólam – meséli. – Nagykanállal falta az életet, a férfiakat is, akik egymásnak adták a kilincset. Egyszer beküldött hozzám egy katonatisztet, mert ő nem tudott foglalkozni vele. Épp aludtam, s ahogy felébredtem és felültem az ágyamon, a férfi kirohant a szobából. „De hiszen még gyerek!”, ordította anyámnak. Én pedig összepakoltam, és elszöktem. Ezért kerültem a gencsapáti intézetbe.

Zsuzsa maga is átélte az állami gondozottak nehéz sorsátOtt annyira megviselte a bezártság, hogy amikor a továbbtanulás és vele együtt a kollégiumi elhelyezés szóba került, inkább a munkát választotta. Így lett 14 évesen fonónő.

– A nővérem lett a gyámom, és az intézetből a nagymamámhoz költözhettem. Amikor csomagoltam, a bentlakó kislányok odajöttek és könyörögtek, vigyem magammal őket is. Évtizedekig motoszkált bennem a gondolat, hogy segítenem kell a sorstársaimon, de csak hat éve, amikor a lányom és a fiam kirepült, vállalkoztam a nevelőszülőségre. Most négy fiút és két lányt nevelek.

Zsuzsa szigorú, következetes: első a tanulás, utána jöhet minden más. – Kell a rendszer, bár minél idősebben kerül hozzánk valaki, annál nehezebb beléplántálni. Nem könnyű könyv fölé ültetni azokat, akiket soha nem neveltek, nem szerettek, nem vártak el tőlük semmit. Mi esélyt adunk a változásra, de erőszakkal új irányba, új életbe terelni senkit sem lehet. Csak a szeretet, a megnyugtató jelenlét, az egész életre példát mutató emberi tartás az, ami képes ezeket a gyerekeket megmenteni.

A nevelőszülő válogathat, kit fogad a családjába, de Zsuzsa még egy gyereket sem utasított el. Megfordulnak nála magatartás-zavaros, enyhe fogyatékkal élő és roma gyerekek is.

Zsuzsáék három éve költöztek ki a kőszegi gyermekfaluból saját, táplánszentkereszti házukba. Több országban már bevált gyakorlat, de Magyarországon még újdonságnak számít az „integrált gyermekfalu” koncepciója. Ez azt jelenti, hogy a családok egy településen nem egymás szomszédságában, zárt közösségben, hanem elszórtan élnek.

Így a gyerekek ugyanolyannak érezhetik magukat, mint bárki más, aki családban él. Nemcsak az SOS-ben élőkkel barátkozhatnak, hanem beilleszkednek a helyi társadalomba, megismerik a valódi világot. Zsuzsa fogadott fiai és lányai már ebből a környezetből vághatnak neki a felnőtt életnek.

Hermann Gmeiner, az alapító
„Maradjatok jók, gyerekek!” – ezekkel a szavakkal búcsúzott a haldokló anya az éppen akkor ötéves Hermanntól és hét testvérétől. Gmeiner így egészen korán átélte, ahogy egy gyermek világa összeomlik. Nem árván, hanem csonka családban nőtt fel, mégis egész életét meghatározta a súlyos megrázkódtatás. A második világháború után orvosként és önkéntes segítőként szembesült az árván maradt, bandákba verődött kiskorúak sorsával, elégtelen ellátásukkal és gondozásukkal. Ekkor fogalmazódott meg benne egy olyan gyermekfalu terve, amelyben az árvák és a gyermekeiket egyedül nevelő anyák nyugodtan, családias környezetben élhetnek. 1949-ben magánadományokból hozta létre az első SOS Gyermekfalut a tiroli Imstben. Gmeiner tűzön-vízen át küzdött újabb falvak létrehozásáért, életét, teljes vagyonát ennek áldozta. Amikor 1986-ban meghalt, kérésére az imsti faluban temették el.

Ma a világ közel 500 SOS Gyermekfalujában 72 ezer gyermek talál szerető gondoskodásra. A falvak életét 1400 kapcsolódó létesítmény is támogatja: ifjúsági házak, óvodák, Hermann Gmeiner-iskolák, valamint szociális és egészségügyi centrumok. Programjaikon keresztül világszerte évente egymillió gyermek kap segítséget.

Szeretetet, biztonságot, végzettséget kaptam
Varga Viktor 2006 karácsonya előtt két nappal került állami gondozásba. Az akkor 16 éves fiú öt éve a nagybátyjával élt, mivel a szülei kicsi kora óta nem törődtek vele. Édesanyja az alkoholban keresett menedéket, édesapja alig vett róla tudomást. Amikor a nagybácsi és élettársa úgy érezték, nem tudnak mit kezdeni a kamasz fiúval, ők is lemondtak róla. Így került a kőszegi SOS Gyermekfaluba, Edit néni gondozásába.

– A legjobb helyen kötöttem ki – mondja Viktor. – A nagybátyám szinte mindentől eltiltott, nem nézhettem tévét, nem számítógépezhettem, nem szórakozhattam. Pedig nem voltam rosszabb, mint bármelyik korombeli. Próbálgattam a határaimat, iszogattunk, cigiztünk, de az iskolában nem volt rám panasz. Kőszegen másodjára születtem, és új anyát is kaptam. Edit néni nem várt tőlem túl sokat. Szabadságot adott, ha betartottam a játékszabályokat, de azonnal húzott a gyeplőn, amikor a hétvégi elmászkálások miatt sorban hordtam haza az egyeseket.

Viktor úgy látja, Edit néni tanította meg arra, hogy ne a sebeit nyalogassa, hanem vegye a kezébe a sorsát. Ehhez stabil érzelmi és morális alapot kapott tőle, amelyre bátran építkezhetett. – Amikor 2008-ban anyám meghalt, vagy amikor elhagyott a barátnőm, Edit néni nyakába borultam először – teszi hozzá.

Viktor úgy érzi, új életet és új anyát is kapott KőszegenA fiú egy kőszegi zenekarban kezdett dobolni, s alapító tagja volt a helyi Ataru Taiko japán dobszínháznak. Tizenhét évesen a fejébe vette, hogy élelmiszermérnök lesz, ezért ráhajtott a tanulásra. Tanárai felkarolták, a gimnázium utolsó előtti évében előre hozott kémia-, később biológiaérettségit, majd nyelvvizsgát tett, jogosítványt szerzett. Úgy tűnt, egyenes út vezet az egyetemre.

– Fülig szerelmes lettem egy lányba, és minden időmet vele akartam tölteni – mondja. – Elmaradtam a próbákról, felhagytam a zenéléssel. Amikor szakítottunk, inni kezdtem, egyáltalán nem foglalkoztam az egyetemmel. A legnagyobb pofon az volt, amikor az összeollózott szakdolgozatomat nem fogadták el. A faluban már azt rebesgették, talán be sem fejezem a tanulmányaimat. Ekkor összekaptam magam, végül ötösre diplomáztam.

A visszadobott szakdolgozat miatt viszont el kellett búcsúznia a falutól, így egy hónap alatt megélhetésről és lakhatásról kellett gondoskodnia. Kilátástalannak tűnt a helyzete. Aztán egy környezetanalitikai és -védelmi laboratóriumban kapott munkát. Szabadnapjain kertészetben dolgozott, hogy több pénzhez jusson.

– Tudom, hogy felülről vigyázó kezek segítik utamat. Ma már a lakbér, a rezsi és a diákhitelem mellett a két öcsémet is támogatom, akik szintén a kőszegi gyermekfaluban élnek. Ha családom lesz, szerető, de következetes apa leszek. Becsületes embereket nevelek, akik felelősséget vállalnak a tetteikért, és a csillagokat is lehozzák a családjukért. De ehhez az egész életünkkel jó példát kell mutatni, ami keveseknek sikerül. Talán nem csak az autóvezetést, hanem a szülővé válást is alkalmassághoz kéne kötni.

Vote it up
198
Tetszett?Szavazzon rá!