Esély nélkül az élre

Shannon Kelly számára a lehetetlen csak a kezdetet jelentette. Egy remek történet akaraterőről és kitartásról

Megjelent: 2011. március

Kapcsolódó cikkek

Emlékszem, hogy tizenhárom éves koromban minden gond nélkül lefutottam egy mérföldet (1,6 kilométert), de aztán kezdtem lelassulni, és nem tudtam, miért. A középiskolában teniszeztem, de amikor az edzőm rám parancsolt, hogy fussak néhány kört a pálya körül, kis híján belepusztultam.

Amikor tizennyolc éves lettem, az édesanyámról kiderült, hogy hipertrófiás kardiomiopátiája van – megvastagodásos szívizom-elfajulása. Az ő édesanyja ebbe a betegségbe halt bele 47 évesen, a mamám 42 volt; nagyon megijedt. Aztán a kardiológus megvizsgálta az öcsémet és engem, nem örököltük-e ezt a betegséget. Az öcsémnél minden rendben volt, nálam nem.

A következő pár év során anyám állapota sokat romlott, én 21 évesen szívritmus-szabályozót kaptam. A szerkezet segített abban, hogy a szívem egyenletesen verjen, de továbbra is problémát jelentett nekem akár a legenyhébb emelkedő is. Ehhez jött még a pangásos szívelégtelenségem – többször kórházban kötöttem ki.
 

Huszonnégy éves voltam, amikor édesanyám új szívet kapott; ez mentette meg az életét. Én azonban nem voltam annyira beteg, hogy felkerülhessek az új szívre várók listájára. Főiskola után honlaptervező lettem, férjhez mentem. Ahogy teltek az évek, az állapotom egyre romlott. A harmincas éveim közepén már az ágyazás is megviselt. Aludni párnákkal feltámasztva tudtam.

Aztán 2006 áprilisában szívinfarktussal az intenzív osztályra kerültem. Az orvosom kijelentette: – Jelenleg nem tudok többet tenni önért. A szíve lassan felmondja a szolgálatot. – Transzplantációt javasolt. Olyan rossz állapotban voltam, hogy a várólista élére tettek. Szerencsémre egy hónapon belül behívtak. A műtét hat óra hosszat tartott, de amint felébredtem, határozottan éreztem, hogy az új szívem nagyon erős.

A szívátültetés után úgy gondolta, új életet kezd. Ma triatlonversenyeken indul

Amikor távoztam a kórházból, gyalog mentem le nyolc emeletet az osztályról, megállás nélkül. Úgy döntöttem, komolyan nekilátok, hogy visszaszerezzem az erőmet. Az edzőteremben futni kezdtem a futópadon, és feliratkoztam teniszórákra. Végre képes voltam a labda után szaladni!

Én azonban nem akartam itt megállni. 2008 júliusában teniszben indultam a Transzplantáltak Játékán. Aztán egyik csapattársam felesége mesélt nekem egy női triatlonról – fél mérföld úszás, utána 12 mérföld kerékpározás és 2,1 mérföld futás. Úgy volt, hogy az eseményre egy évvel később a vermonti Mount Snow-ban kerül sor, én pedig arra gondoltam: lássuk csak, fel tudok-e készülni rá.

Hamarosan már három mérföldet futottam naponta. Vettem egy kerékpárt, és úszni kezdtem. És 2009 egyik nyári reggelén több tucat másik nővel együtt egy tó partján álltam. A szervezők filctollal az ember karjára írják a nevezési számát, én pedig megkértem, hogy írják még hozzá: „Köszönöm a donor családjának”.

A vízbe ugrottunk, és az adrenalin vette át az irányítást. Egy „úszóangyalt” jelöltek ki mellém valami lebegtető eszközzel, ha netán rosszul lennék, de én lehagytam őt. A biciklis rész gyilkosan nehéznek, a futás könnyűnek tűnt. A versenyt a mezőny közepén zártam – 93. lettem a 189-ből –, ami csodálatos érzés volt.

Idén több triatlonversenyre is beneveztem, és minden alkalommal a donoromra fogok gondolni. Mindössze annyit tudok róla, hogy tizenhét éves fiú volt, és hogy ő meg a családja egy második élet esélyét adták nekem. Ez a szív óriási ajándék, csak rajtam áll, hogy vigyázzak rá.

Vote it up
245
Tetszett?Szavazzon rá!