Ez még viccnek is rossz!

Az idősebbek még emlékeznek, hogy a szocializmus idején virágzott a politikai humor. Íme, a legjobb korabeli viccek

Kapcsolódó cikkek

„Tudjátok, mit válaszolnak majd száz év múlva arra a kérdésre, ki volt Brezsnyev? Hát ezt: valami politikus Szolzsenyicin korában.”

Ezt a viccet először 1970-ben hallottam a gimnáziumi fiúmosdóban, a dohányzó- és viccmesélő sarokban, Bartha Feritől, aki a szomszédos osztályba járt, és fizikusnak készült. És arra is emlékszem, hogy abban a tízperces szünetben megértettem valamit a kelet-európai politikai vicc különleges szerepéről.

A vicc azért fontos, mert helyreállítja az értékrendet. Egyáltalán: mert a maga eszközeivel rendet csinál egy rendetlen világban. Ez több volt, lényegesen több, mint amit addig gondoltam a viccről. Hogy leleplezi a hazugságot, hogy felszabadít, megnevettet. Ezt is teszi, persze, mind: de azzal, hogy a felfordult világot a feje tetejéről a talpára állítja, tudatosítja, hogy mégis van remény.

Nem, nem arra, hogy ez a világ belátható időn belül megváltozik, hanem arra, hogy nemzedékek során át sem fogjuk elfelejteni a valódi értékeket. És akkor – bármilyen sokáig tartson is e megváltoztathatatlannak látszó világ – egyszer helyreállhat minden.

Ez a vicc aztán a talizmánom lett, az elmúlt évtizedekben száz meg száz alkalommal meséltem el, megfigyelhettem hát pontosan a hallgatói metamorfózist is. A nyolcvanas évekig (amikor a hivatalos világ kizárólag Brezsnyevről szólt, minden lehetséges díjjal kitüntette magát, még a legmagasabb irodalmi díjjal is – egy vicc szerint még a hős anya kitüntetést is elnyerte –, Szolzsenyicinnek pedig a nevét is tilos volt leírni épp) megrökönyödést és felszabadult nevetést okozott, később megértő félmosolyt, nemrégiben pedig – főleg fiatal hallgatóság körében – értetlenséget. Vagy két éve egyetemi előadásomon meséltem el a viccet, éppen a szocializmus felfordult értékrendjét érzékeltetve, de semmilyen reakciót nem váltottam ki vele. „Elnézést, tanár úr – jelentkezett egy kollegina –, ki az a Brezsnyev?” Na, gondoltam magamban, nem kellett ehhez száz esztendő.

Magam ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely már a bölcsőben megkötötte a maga kompromisszumait. Tudta, hogy egy hazug világba fog belenőni, ahol a szolgaságot szabadságnak hívják, az elnyomókat a munkásság élcsapatának, a gyarmatosítást internacionalista segítségnek, az elmaradottságot fejlettségnek, az ellenséget barátnak. Ettől a nemzedéktől már nem várták el, hogy maga is így hívja őket, sem azt, hogy felállva tapsoljon nekik, de azt igen, hogy a hivatalos nyilvánosság fórumain ne vonja kétségbe a létüket. Ha erre hajlandó volt, jobbára békén hagyták. Hogy mit gondol igazából, hogy mit beszél a családi asztalnál vagy a vasárnapi kiránduláson, senkit sem érdekelt.

Nekünk már nem jutott eszünkbe félni „ezektől”. Mi már kisiskolásként meséltünk egymásnak politikai vicceket, olyanokat, melyeket nem is értettünk igazán, olyanokat, amelyeket persze otthon hallottunk és amelyek elhangzásakor lelkünkre kötötték, hogy eszünkbe ne jusson bárkinek is elmondani őket. „Ne a gyerek előtt!” – intették apáinkat nagyapáink, mindhiába. Nekünk a vicc már a hétköznapi létezés elmaradhatatlan eleme volt, társasági létmód, kitűnhetési lehetőség, maga a szocializációs folyamat.

A vicceken keresztül tanultuk meg, miféle világban kell majd élnünk, és a viccek révén tapintottuk ki e világ lehetséges határait. A viccek révén tanultuk meg a „béketábor” (ez is egy vicc, úgy, ahogy van, a szó maga is meg a jelentése is) azonosságait és különbségeit, bonyolult összefüggésrendszerét. Belépni a viccmesélés folyamatába (megtanulni, továbbadni, variálni, színezni, majd újat kitalálni), ez maga volt a felnőtté válás.

Kelet-Európában a politikai vicc a közösséghez tartozást jelentette. Akolmeleget. Diktatúrában, legyen az bármilyen puha is, mindenki egy oldalon áll. Én hallottam párttitkártól hruscsovos viccet, katonatiszttől varsói szerződésest, munkásőrtől munkásőröst, besúgótól besúgósat.

A helyzet fonákságát pontosan mutatja az ismert vicc a bíróról, aki a hasát fogja a nevetéstől, mire a kollégája megkérdezi:
– Mit nevetsz?
– Hallottam egy fantasztikus viccet!
– Meséld el!
– Nem lehet, most adtam érte három évet!

Az én nemzedékem aztán, felnőve, házibulikon folytatta a viccgyártást és -mesélést. Jól tájékozott generációnak számítottunk, voltak legális és illegális információforrásaink – hallgattuk a Szabad Európa rádiót és faltuk a külföldről behozott, tiltott könyveket és a szamizdatokat –, értettük, pontosan értettük a hivatalos nyelv minden árnyalatát (a lényeg a sorok között volt mindig), és az irónia fegyverével vettük fel ellene a harcot.

Az olyan típusú viccek, mint hogy „a szocializmus a munkásosztály önuralma” füstös bulikon születtek mind, egyszerű beszélgetési fordulatként, hogy aztán csiszolva, megtisztítva immár viccként éljenek tovább. Könnyű dolgunk volt: a mindennapi élet százszámra szállította a lehetőségeket. (Amikor a szörnyű betegség megérkezett Kelet-Európába, megjött vele a vicc is: mi a különbség az amerikai és a szovjet AIDS között? Az egyik gyógyíthatatlan, a másik legyőzhetetlen.)

Mi, magyarok, talán könnyebb helyzetben voltunk, mint a többi „baráti” ország. Nálunk a hatalom (az esetek többségében) tiszteletben tartotta a néppel kötött hallgatólagos megállapodást: aki nincs ellenünk, az velünk van, mondta állítólag Kádár. Nálunk volt ennivaló a boltokban, és háromévenként külföldre is eljuthattunk. Egy keletnémet, lengyel vagy román szerző talán máshová tenné a hangsúlyokat, mint én.

Mindenesetre érdekes, hogy eltérések ellenére (melyeket mi, magyarok is jól érzékeltünk: a lengyel szendvicsről – két kenyérjegy között egy szalámijegy – meg a román természeti katasztrófáról – a földrengés meglátogatta a Ceaușescu által sújtott területeket – szóló vicceket) mennyi azonosság volt az elmúlt évtizedek kelet-európai vicckultúrájában. Mindannyian boldogan csináltunk bohócot a szovjet vezetőkből, a kommunizmus elmélete és gyakorlata közötti szakadékból, saját urainkból és az „imperializmus” hivatalos kritikájából. A politikai viccek jelentős része (mint a vicceké általában) vándoranekdota, gyakran ugyanaz a történet különböző személyekhez kapcsolva tűnik fel újra és újra a térségben.

A „szocialista világrendszer” bukása maga alá temette a klasszikus kelet-európai viccet. (Ennél nagyobb bajunk ne legyen!) Szétesett az a közösség, amely életben tartotta. Ma már itt is, miként a világ „boldogabb” felén, sokan sokféleképpen látjuk a dolgokat – ki ezen nevet, ki azon. Persze azért adódhatnak szituációk, amelyek előhozzák még a régi reflexeket. Hadd búcsúzzam egy efféle helyzet szülte friss viccel:

Az Európai Parlamentben találkozik két ember. – Ön honnan jött? – kérdi a nyugati.
– Magyarországról – feleli a másik.
– Á, értem, Bukarestből.
– Nem, Budapestről!
– Budapest, persze! Ahol Orbán úr a miniszterelnök!
– Tudja mit, legyen inkább mégis Bukarest!

A vidám béketábor
Ezeket a vicceket a korábbi szocialista országokban dolgozó Reader’s Digest-szerkesztők gyűjtötték össze

Mi történik, ha a Szaharában kitör a kommunizmus?
– Két hétig semmi, aztán hiánycikk lesz a homok.

A kommunizmus 7 csodája:
1. Mindenkinek volt munkája.
2. Bár mindenkinek volt munkája, senki sem csinált semmit.
3. Bár senki sem csinált semmit, a tervet 100% fölött teljesítették.
4. Bár a tervet 100% fölött teljesítették, mégsem lehetett semmit kapni.
5. Bár nem lehetett semmit kapni, mindenkinek megvolt mindene.
6. Bár mindenkinek megvolt mindene, mégis mindenki lopott.
7. Bár mindenki lopott, mégsem hiányzott soha semmi.

A tanító néni feladatot ad a gyerekeknek: Írjátok le, milyen a szocializmus. Egymás után jönnek a válaszok: olyan, mint a virágos mező, olyan, mint a derült ég, a gyermekét óvó anya stb. Végül Jancsikára kerül a sor: – A szocializmus olyan, mint a háborgó tengeren haladó hajó.
– Arra gondolsz, hogy az utasok átvészelik a vihart? – kérdi a tanító néni.
– Dehogyis. Az utasok hánynak, és nem szállhatnak ki.

Felkérik a híres festőt, fessen egy képet Lenin Lengyelországban címmel. Elkészül a mű, elviszi zsűriztetni, ott értetlenül kérdezik: – Na de, elvtárs, ki ez a két pucér férfi a képen?
– Hát ők Sztálin és Trockij elvtárs.
– És ki ez az egyértelmű pózban heverésző hiányos öltözékű nő?
– Hát ő Krupszkaja elvtársnő, Lenin felesége.
– És hol van Lenin?
– Lenin? Hát Lengyelországban.

Hruscsov és Kennedy arról vitatkoznak, melyikük országában boldogabbak a munkások. Elhatározzák, személyesen járnak utána. Először a detroiti Ford gyárhoz mennek, ahol azt látják, hogy egy munkás feldúltan siet be a gyárkapun. – Mi a baj, John? – kérdi Kennedy.
– Összevesztünk az asszonnyal, mert az új kocsink színe nem passzol a bundájához.
Ezután a leningrádi Putyilov traktorgyárhoz mennek, ahol egy boldogan mosolygó munkással találkoznak. – Minek örülsz, elvtárs? – kérdi tőle Hruscsov.
– Elmarad a párttaggyűlés.

Ceausescu meglátogatja a szüleit, és bosszankodva látja, hogy elromlott a tévé. Kérdi az apját, miért nem javíttatja meg.
– Elhívtam a szerelőt, de hamar elromlott megint.
– Hogyhogy?
– Tudod, gyerekkorodban mindig megpofoztalak, ha hülyeséget mondtál, és erről a mai napig nem szoktam le.

Gimnáziumi dolgozat címe:
Ki a példaképed? Miért Lenin?

– Öcsi, mit csinál az apád?
– Párttitkár.
– És a mamád?
– Ő sem dolgozik.

Kérdés: Miért építik Romániában a boltokat egymástól legalább 5 kilométer távolságra?
Válasz: Hogy ne érjenek össze a sorok.

Tito magával viszi a feleségét párizsi hivatalos útjára. Jovanka bemegy egy Dior boltba, és felpróbál egy cipőt. – Ez a cipő XIV. Lajos stílusú – mondja az árus.
– Az nekem kicsi – feleli Jovanka. – Adjon egy 39. Lajost.

Sztálin beszédet tart, amikor valaki tüsszent. – Ki volt az? – kérdi Sztálin.
Senki nem jelentkezik, mire Sztálin kiadja a parancsot: – Az első sort kivégezni!
Ezután ismét megkérdezi: – Ki tüsszentett?
Most sem jelentkezik senki, Sztálin kiadja a parancsot: – A második sort kivégezni!
Ezután ismét megkérdezi: – Ki tüsszentett?
Erre a harmadik sorból jelentkezik egy férfi: – Én tüsszentettem, Sztálin elvtárs.
Mire Sztálin: – Egészségedre, Ivanov elvtárs.

Egy férfit feljelentenek, hogy azt ismételteti a papagájával: – Le a kommunistákkal!
A rendőrök letartóztatják a férfit, szomszédjának meg azt parancsolják, vigyázzon a madárra, majd pedig vigye el a tárgyalásra. A szomszéd a paphoz fordul, aki azt tanácsolja, cserélje ki az ő papagájára.
A tárgyaláson a bizonyításkor azt mondja az ügyész a papagájnak: – Le a kommunistákkal! –, de a madár néma marad. Többszöri kísérlet után az ügyész felszólítására a teremben lévők mind azt kiáltják: – Le a kommunistákkal!
Ekkor megszólal a madár: – Hallgass meg minket, Urunk!

Mi a XX. század legnagyobb katasztrófája? Hogy a Titanic süllyedt el, és nem az Auróra.

Amerikai delegáció látogat egy szovjet autógyárba, ahol a futószalagon egymást követik a szebbnél szebb autók. Az amerikaiak teljesen elképednek, ilyen tempóban még nem láttak autógyártást. Ám amikor az egyikük benéz egy motorházba, meglepetten felkiált: – De hisz ebben nincs is motor!
– Az igaz, de nálatok meg verik a négereket!

Jakeš, a cseh kommunista párt főtitkára imádkozik: – Édes Istenem, taníts meg nekem valamit. Az emberek azon röhögnek, hogy milyen hülye vagyok.
Ekkor megjelenik egy angyal, és így szól: – Rendben van. Mit akarsz megtanulni?
– Nem tudom – feleli Jakes. – Bármi jó lesz.
– Mit szólnál a vízen járáshoz?
– Az nagyon jó lesz, senki sem tud vízen járni. Mikor fogsz rá megtanítani?
– Már meg is tanultad – mondja az angyal, és eltűnik.
Másnap reggel Jakeš lemegy a folyóhoz, óvatosan rálép a vízre, és csodák csodája, tud rajta járni. Boldogan sétál fel-alá a folyón, amikor egy hídról ezt hallja: – Odanézz, egy ember sétál a folyón! Nem Jakeš az?
– De, ő az.
– Ezt a hülyét! Még úszni sem tud?

A párttitkár gyűlést tart a parasztoknak 1953-ban. A végén arra biztatja őket, kérdezzenek bármit. Tamás feláll, és ezt kérdezi: – Hol van a hús? Hol van a pénz? Hol van a bor?
A következő gyűlés végén János áll fel: – Hol van Tamás?

Brezsnyev lengyelországi látogatásra megy. A repülőtéren 21 díszlövéssel fogadják. A bámészkodók között egy nénike megkérdezi a mellette állótól: – Miért lövöldöznek?
– Mert megjött Brezsnyev.
– Na és? Elsőre nem találták el?

A jereváni rádió válaszol
• Kérdés: Most hallottuk, hogy Ivánt 10 év kényszermunkára ítélték, mert azt mondta, hogy egy szovjet tábornok hülye. Nem túl szigorú ítélet ez becsületsértésért?
Válasz: Nem. A becsületsértésért csak hat hónapot kapott, a többit államtitoksértésért.

• Kérdés: Igaz, hogy a szovjet órák legalább olyan pontosak, mint a svájciak?
Válasz: Igaz. Ráadásul még gyorsabbak is.

• Kérdés: A kommunizmus tudomány?
Válasz: Nem. Ha tudomány volna, először állatokon tesztelték volna.

• Kérdés: Állandóan azt hallom a rádióból, hogy még soha nem volt ilyen jó dolgunk, pedig üres a frizsiderem. Mit csináljak?
Válasz: Egyszerű. Tedd a rádiót a frizsiderbe!

Szulejmán és Brezsnyev találkozik a túlvilágon. Brezsnyev panaszkodni kezd: – Az hogy lehet, hogy ti, törökök, 150 évig uralkodtatok Magyarországon és mégis szerettek benneteket? Mi csak 40 évig voltunk ott, de mindenki utált minket.
Mire Szulejmán: – Mi nem követtünk el két nagy hibát. Először is nem tettük kötelezővé az iskolákban a török nyelvet, másodszor nem kellett a magyaroknak megünnepelniük a mohácsi csata összes évfordulóját.

Két ember beszélget 1956-ban.
– Magának mi a véleménye a politikai helyzetről?
– Van véleményem, de nem értek vele egyet.

Egy férfi besétál az autókereskedőhöz. – Szeretnék venni egy Moszkvicsot.
– Rendben – válaszolja a kereskedő. – Jöjjön be érte tíz év múlva.
– Mikor? – kérdi a férfi. – Délelőtt vagy délután?
– Nem mindegy? – kérdi a kereskedő.
– Nem – feleli a férfi. – Aznap délután kötik be a telefont.

Az amerikai elnök, a szovjet és a magyar pártfőtitkár arról vitatkozik, hol a legmagasabb az életszínvonal. – Egy átlagos amerikai munkás 3000 dollárt keres havonta – mondja Jimmy Carter. – Ahhoz, hogy megéljen, kell 1000 dollár, és mi nem törődünk azzal, hogy mire költi a maradék 2000 dollárt.
– Egy átlagos orosz munkás 3000 rubelt keres – mondja Brezsnyev. – Ahhoz, hogy megéljen, kell 2990 rubel, és mi nem törődünk azzal, hogy mire költi a maradék 10 rubelt.
– Egy átlagos magyar munkás 3000 forintot keres havonta – mondja Kádár. – Ahhoz, hogy megéljen, kell 6000, és mi nem törődünk azzal, hogy honnan veszi a hiányzó 3000 forintot.

Hivatalos közlemény: Az idén technikai okokból elmarad a karácsony, mert Mária nem kapott pelenkát a kis Jézusnak, Józsefet besorozták, a három királytól pedig megvonták a beutazási engedélyt.

Vote it up
238
Tetszett?Szavazzon rá!