Ezek a dolgok feldobnak

Szeret buborékfóliát pukkantani? Örül, ha egyben sikerül lehámoznia a narancsot? Hősünk ilyen „csúcs dolgokat” gyűjt

Kapcsolódó cikkek

Sikerült valaha megtapasztalniuk azt a meghatározhatatlan, csodálatos érzést, amikor egyetlen, jól irányzott ütéstől megjavul egy meghibásodott elektromos masina? Vagy amikor valaki az új szállodájukon landol a Monopolyban? Alighanem mindenkivel történt már ilyen.

Ilyen egyszerű örömök – a „csúcs” pillanatok – megfigyelése és feljegyzése lett Neil Pasricha harmincéves blogger kedvenc napi időtöltése az elmúlt két évben. 2008-ban Pasricha elkötelezte magát, hogy mindennap feltesz egy-egy „csúcs” megfigyelést a blogjára (1000awesomethings.com).

Pasricha site-ja rendkívül sikeres: már több mint 60 ezer ember látogatja naponta, és három tekintélyes Webby-díjat is elnyert.

Megkérdeztem a vidám torontói fiatalembert, hogy számított-e ekkora népszerűségre és elismerésre, amikor elkezdte írni bejegyzéseit.

– Viccelsz? – kiáltott fel Neil. – Abban reménykedtem, hogy legalább tízen rákattannak. Már attól izgalomba jöttem, amikor anyukám átküldte a papámnak és ezzel megduplázódott a forgalmam.

Most, több mint két év elteltével The Book of Awesome (A csúcs dolgok könyve) címen Pasricha megjelentette a blog legjobb bejegyzéseinek válogatását, pár újabb megfigyeléssel kiegészítve. A könyv Kanada-szerte felkerült a sikerkönyvlistákra. A szerző részt vett egy forgószélszerű médiaturnén, és tervezik a könyv holland, francia, koreai és német fordítását is.

Pasricha a kialakuló mozgalomról, a „csúcs dolgok” iránt érdeklődő, növekvő közösségről és arról beszélt a Reader’s Digestnek, hogy először miért kezdte lejegyezni élete egyszerű örömeit.

Sütikészítés közben lenyalni, ami a habverőn maradt

RD: Könyved internetes naplódból fejlődött ki. Hogyan indult a blog?
Pasricha: 2008. június 20-án kezdtem el. Különösen rossz napom volt. A házasságom látványosan rossz irányba haladt, ráadásul Chris, a legjobb barátom, súlyos depresszióval küszködött. Arra akartam emlékeztetni magamat, hogy vannak jó dolgok is az életben. Nincs semmi forradalmi a friss péksütemény illatában, vagy abban, hogy kipukkasztjuk a műanyag csomagolás buborékjait, vagy hogy zöldhullámban vezetek a munkából hazáig. De eszünkbe juttatják, hogy sokkal több minden van az életben, mint a rossz dolgok, amelyeken keresztülmegyünk, vagy amelyekről a hírekben hallunk.

RD: Kezdettől fogva az volt a célod, hogy ezer „csúcs” dolgot gyűjtesz össze?
Pasricha: Igen, de még egy hónapja se kezdtem el, amikor valaki küldött nekem egy e-mailt: „Figyelj, haver, nem tudom, utánaszámoltál-e, de 2012 lesz, mire befejezed.” Az első reakcióm az volt, nem biztos, hogy a következő négy évben képes leszek mindennap ezt csinálni. Azonban minden este azt mondtam: „Le fogok írni egy csúcs dolgot. Arról fogok írni, hogy alvás közben kidugom az egyik lábamat a takaró alól, vagy az utolsó napról a suliban.” És írtam tovább.

Olyasmit kapni postán, amin ténylegesen szerepel kézírás

RD: Az emberek küldenek neked ötleteket?
Pasricha: Száz százalékban én írtam az egészet, de az emberek állandóan küldenek javaslatokat. Csak én vagyok az a csávó, aki ezeket le is írja. Nemrég feltettem egy bejegyzést azzal, hogy „Pisilni, miután egy örökkévalóságig visszatartottad.” Legalább kétszázan elküldték már nekem ezt az ötletet az elmúlt egy-két évben. És mindegyikük azt fogja gondolni, hogy ez az ő ötlete volt – ami tök jó!

RD: Milyen a háttered?
Pasricha: Igazán átlagos arc vagyok. Az anyukám eredetileg Kelet-Afrikából származik, az apukám meg Indiából. A nővérem és én Toronto egyik kertvárosában születtünk, és nagyon szimpla, szerencsés gyerekkorunk volt. „Szerencsés”, mert a kanadai iskola- és egészségügyi rendszerben nőttünk fel.

RD: Mit tanultál az iskolában, és mire jutottál vele?
Pasricha: A Queen’s Egyetemre jártam. Heti húsz órában üzleti ismereteket tanultam, és heti negyven órában az egyetemi szatirikus újságnak dolgoztam. Írni próbáltam, bár elég béna voltam. Még most se tudom, hogyan kell használni a pontosvesszőt, vagy hogy mi az a határozószó.

Amikor hallani véled, hogy valaki belemosolyog a telefonba

Az írás mindig arra kellett, hogy megpróbáljak tisztába jönni a gondolataimmal és érzéseimmel, de az egészen fantasztikus volt, ahogyan a blogra a közönség reagált. Igehirdetők mesélik, hogy idéznek belőle a prédikációikban. Tanárok mondják, hogy felolvassák a posztjaimat, és házi feladatnak adják a srácoknak, hogy írják le a saját csúcs dolgaikat.

És leveleket kapok, amelyekben olyanokat írnak az emberek, hogy „Éppen nagyon le voltam lombozva, és úgy örülök, hogy eszembe juttattad, milyen csúcs, ha egyben le tudom húzni a narancs héját, vagy ha péntekre esik a szülinapom, vagy ha egy sorban én ülök egyedül a repülőn.”

És a személyes küzdelmeimet megoszthattam az online közösségemmel. Egy évvel azt követően, hogy elkezdtem a blogot, a feleségem közölte velem, hogy már nem szeret, és elhagyott. Nem sokkal később egy éjjel dumáltam a legjobb barátommal, Chrisszel, és másnap reggel eltűnt. Aztán kiderült, hogy véget vetett az életének.

Ébredéskor rájönni, hogy ma vasárnap van

RD: A csúcs dolgok leírása átsegített ezeken a nehézségeken?
Pasricha: Mindennap rákényszerítem magam, hogy valami pozitív dologra gondoljak. Sokszor eszembe jutott, hogy abbahagyom. Ezt a posztot raktam fel Chrisről: „Mosolyogva gondolni a jó barátokra, akik már eltávoztak”. Egy csomó hozzászólás érkezett rá ezzel a szöveggel: „Hagyj ki egy kis időt, haver.” Hagyd a fenébe az írást. De aztán másnap írtam egy posztot arról, hogy „Rájönni, melyik filmben játszott az a pasi.” És nem hagytam abba. Chris nem akarta volna, hogy kiszálljak. Tovább csináltam, mert arra gondoltam, folytatni kell, és csúcs dolgokra gondolni.

RD: Mit dolgozol napközben?
Pasricha: Humánerőforrás-vonalon vagyok projektmenedzser. A kollégáim nagyon segítőkészek. Odajön hozzám az egyik, és megkérdi: „Tudod, mi egy csúcs dolog? Amikor valaki az irodai konyhában hagyja a maradék tortát.” És aztán megjelenik a poszt a blogon: „Amikor maradék torta van az irodai konyhában.” Vagy azt mondja egy másik: „Tudod, mi csúcs például? Amikor valaki kiszedi neked a beszorult papírt a fénymásolóból.”

Fillérre kiszámolt apróval fizetni valamiért

RD: Te személy szerint mindent csúcsnak tartasz, amit belevettél a könyvedbe?
Pasricha: Nem. Például van egy olyan, hogy „Az öregek, akik a verandán ülnek, kiintegetnek neked, amikor arra mész az utcán”. Én Toronto belvárosában élek, ebből következően nemigen látok ilyesmit. De beszélgetek másokkal, és tudom, hogy ez bizony csúcs. Igyekszem minél több ember számára írni. Néha rám vonatkozik, néha meg nem.

RD: Mindig telibe találsz?
Pasricha: Ha visszagondolok az első posztomra a „brokkolivirágról”, már magam sem tudom pontosan, mire gondoltam. Azt hiszem, láthattam egy fehér kelvirágot és egy zöld brokkolit, és valahogy passzoltak egymáshoz, és ebből alkottam ezt a torzszülöttet, amit viccesnek és helyesnek találtam – és csúcsnak. Idővel persze kezdtem kitanulni, milyen a jó bejegyzés. Egyre inkább belelendülök attól, hogy mindennap csinálom. De azért még most is előfordul, hogy teljesen mellétrafálok. Fölraktam egy olyan szöveget, hogy a medencébe pisilni csúcs. Az emberek meg azt írták: „Mondd, mi a fenéről beszélsz?”

Eszünkbe idézni: milyen jó, hogy épp most adatik élnünk!

RD: Előfordult már, hogy eltávolítottál olyan bejegyzést, ami nem tetszett az embereknek?
Pasricha: Nem. A honlap fönt van, szőröstül-bőröstül!

RD: Jelenleg mi csúcs az életedben?
Pasricha: Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy minden. Zsinórban másodszor nyertem el a legjobb blogért járó People’s Voice Webby-díjat. A könyvem bestseller lett, sokfelől kérnek fel előadásokra, tévéproducerekkel tárgyalok.

RD: Mi lesz a következő?
Pasricha: Nemigen gondolok a jövőre. Ez az egész segített arra összpontosítani, ami abszurd, vicces és élvezetes a mindennapokban. Most például vettem egy pulykás szendvicset, és abban a pulykát gyönyörű vékonyra szeletelték, tökéletes. Az interjú után felfalom. Isteni lesz! Egy újabb apró, hétköznapi öröm, amelyet értékelni kell.

Vote it up
359
Tetszett?Szavazzon rá!