Fájdalmas seb Európa szívében

A húsz évvel ezelőtti mészárlás után Srebrenica a halottak városa lett. A helyiek próbálják életre kelteni

Kapcsolódó cikkek

Autóval érkezünk Srebrenicába. Különös élmény. Az utat szegélyező félig megépült házak között kiégett épületek állnak, amelyekre már csak a megsemmisülés vár. A legjobb állapotban néhány lakótelepi betontömböt és egy szerény iskolaépületet találunk, meg néhány jellegzetes bosnyák házat – piros cseréptetős kétszintes kockákat.

Ez a város más, mint a többi. A ma Boszniához tartozó szegényes település neve világszerte ismert: itt zajlott Európa holokauszt utáni legszörnyűbb mészárlása. Az egykori Jugoszlávia felbomlása után kitört polgárháború vége felé, 1995 júliusában a boszniai szerb hadsereg katonái szállták meg a várost. Bár a területet az ENSZ biztonságos zónának nyilvánította, a szerb katonák összetereltek és kivégeztek mintegy 8000 bosnyákot, jobbára muszlim férfiakat és fiúkat, s nők és gyerekek tízezreit tették földönfutóvá. A Nemzetközi Bíróság népirtásnak minősítette ezt a bűntettet.
 

Srebrenicát hosszú, egyenes út köti össze a hat kilométerre fekvő Potočarival. E falu szélén található a népirtás áldozatainak hatalmas emlékműve, amelyhez 6000 fehér sírkő és imahely tartozik.

Az emlékmű-temető komplexummal szemben áll egy elhagyatott akkumulátorgyár, amely a boszniai háború idején az ENSZ békefenntartó erőinek laktanyájaként szolgált. Az épület nemcsak a vérontás mementója, hanem azé a pusztításé is, amelyet a háború Bosznia-Hercegovinában végzett. Egykor ez a terület volt Jugoszlávia nehéz- és hadiiparának egyik központja.

Jelenleg Bosznia Európa egyik legszegényebb országa, az egy főre jutó bruttó hazai termék 4500 dollár körül van, ami a görög mutató negyedénél is kevesebb. A közigazgatásilag Srebrenicához tartozó 19 falu lakossága körülbelül 15 ezer fő, alig a fele a húsz évvel ezelőttinek. A városnak jelenleg mindössze 1000 lakosa van, korábban 5000 volt.

Miután besötétedik, könnyen megszámolható, hány házban gyullad ki fény – nagyjából minden tizedikben. Az esti szórakozás körülbelül abban merül ki, hogy hétvégenként a fiatalok a romos épületekben megisszák a szupermarketben vett olcsó sört.

Muamer Čivić zenész ebben a városra néző romos épületben tartja fellépéseit, a koncerteket bosnyákok és boszniai szerbek egyaránt látogatják

Szombat este van, ami gondot okoz a 31 éves Muamer Čivićnek. A sötét hajú fiatalember az Afera bosnyák hardrock banda autodidakta énekese és gitárosa, aki Ausztriától Németországig és Szlovákiáig fellépett számos ország színpadán, s tisztes bevételre tett szert. Tavaly jelent meg a zenekar első albuma. Most a második lemezen töri a fejét. Már az anyagiak előteremtése sem könnyű, de van itt még valami.

Az előző album a szülővárosáról szólt, a következő témája a szerelem lesz. A zenész nőktől várja az ihletet. Csakhogy Srebrenicában nemigen akad hely, ahol lányokkal lehetne találkozni.

– Van egy „Rock Caffe” nevű kávézó, alig nagyobb, mint egy garázs – kesereg Muamer. – Tegnap este odamentem, de egyetlen lánnyal sem találkoztam.

A fiatalember szereti a szülővárosát és a gyönyörű hegyvidéket. Amikor erről beszél, röviden megemlíti a háborút – tizenegy éves volt, és az édesanyjával menekült el, majd 2008-ban tért vissza. Azonban a múlt helyett inkább a jelen foglalkoztatja. Úgy véli, ez Srebrenica történelmének egyik legnehezebb korszaka, az újjászületés ideje, és Muamer szerint nem jól alakulnak a dolgok.

Egy étteremben ülünk, és miközben a tűznél melengeti a kezét, körbemutat. – A saját szemével láthatja, mire vezet a háború. Mindössze hárman vagyunk itt.

Bár azt kikötötte, hogy nem beszél politikáról („egészségi okokból”), komolyra fordítja a szót: – Fontos, hogy húsz esztendő elteltével az emberek ne feledkezzenek el Srebrenicáról; arról, hogy mit okoz a háború.

Muamer megél a zenélésből. Sehida Abdurahmanović, aki gyakran feltűnik Muamerék koncertjein, nem ilyen szerencsés. A 60 éves nő 1995-ben elvesztette a férjét és a fivérét, ő elmenekült, majd 2003-ban tért vissza. Szívesen dolgozna, azonban jelenleg nem tehet mást, mint hogy a hadiözvegyi nyugdíjából tengődik.

Alapvető szükségleteit ki tudja elégíteni, de elérzékenyül, amikor a Jugoszlávia felbomlása előtti időkre emlékezik vissza: eladóként dolgozott a város egyik bevásárlóközpontjában. Akkoriban mindenkinek volt munkája; ma a hivatalos statisztikák szerint az országban 44 százalékos a munkanélküliség.

Sehida régi lakása 70 négyzetméteres volt, de az épület annyira megrongálódott a háború során, hogy le kellett bontani, az asszony pedig nem fűz vérmes reményeket az újjáépítéséhez. – Láthatja, nem épül itt semmi – mutat az ablak felé a kávézóban, ahol kis csészéjében erős feketekávét dédelget. – Mondják, hogy ez meg az fog történni, de...

Sehida gyermekei Franciaországban élnek, hangja elcsuklik, amikor róluk beszél. Tisztában van vele, hogy könnyebb élet várna rá, ha ő is elköltözne innen. – A bennem élő fájdalom nem engedi, hogy elmenjek – jelenti ki határozottan. – Ez tüske azoknak a szemében, akik ki akarták űzni innen a kisebbségeket; a mi jelenlétünk mutatja, hogy nem sikerült a tervük. Nem számít, mennyien vagyunk. Kudarcot vallottak.

A háború története
1980. május 4.
Meghal Josip Broz Tito jugoszláv államelnök. A hat tagköztársaságban elindulnak a függetlenségi törekvések.

1991. június 25. Horvátország és Szlovénia kikiáltja függetlenségét.

1992. január A nemzetközi közösség elismeri Horvátország és Szlovénia függetlenségét.

1992. március 3. Bosznia-Hercegovina kikiáltja függetlenségét, mire megindul a szerb haderők támadása.

1992 folyamán Az ENSZ békefenntartó erői a helyzet stabilizálására törekszenek.

1995. július A srebrenicai vérengzéssel tetőpontjára hág a szerbek által folytatott etnikai tisztogatás.

1995. augusztus 30. A NATO megkezdi a szerb célpontok 21 napig tartó bombázását.

1995. december 14. Véget ér a háború a daytoni békeszerződés aláírásával, amely összetett politikai rendszert hoz létre az országban. Állami szinten Boszniának három demokratikusan megválasztott elnöke van – egy a horvát, egy a bosnyák, illetve egy a szerb népcsoportból.

2001. november 22. A hollandiai Hágában a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűnök felelőseit büntető Nemzetközi Törvényszék (ICTY) vádat emel Slobodan Milošević szerb elnök és mások ellen.

2006. március 11. Slobodan Milošević szívrohamban meghal hágai cellájában, tárgyalása ítélet nélkül véget ér.

2007. február Az ICTY nem talál közvetlen kapcsolatot Milošević és a boszniai népirtás között. Megállapítja azonban, hogy Milošević és mások megszegték a „genocídiumellenes egyezményt”, mivel nem akadályozták meg a népirtást és nem működtek együtt a felelősök, különösen Ratko Mladić tábornok megbüntetésében.

Amikor kitört a háború
A túlélők szívesen gondolnak vissza a háború előtti időkre. A várost változatos természeti környezet veszi körül Bosznia-Hercegovina északnyugati részén, ahol a Drina folyó mély medret alakít ki, és szédítő szakadékokat vág a buja növényzettel borított hegyekbe; a kisebb folyóvizek hálózata pedig szerb fenyőből és más veszélyeztetett fajokból álló erdőséget táplál.

Srebrenica egykor virágzó város volt. Évszázadok óta bányászták itt a föld mélyén rejtőző ásványi kincseket; a város neve „ezüstbányát” jelent. De volt itt cink- és ólombánya is, valamint gyógyfürdő, bútor-, cipő- és ruhagyár. Az emberek szabadidejükben az erdőben kirándultak, bogyókat szedtek, a kertjüket művelték, és hétvégenként a tengerpartra mentek. – Volt autónk, lakásunk, munkánk. Minden, ami kellett – mondja Sehida.

A háború előtt a boszniai szerbek és muszlimok együtt éltek, dolgoztak. Mecsetek álltak itt a szerbek ortodox templomai mellett; a gyerekeik együtt tanultak. Vadászat, horgászás és egészségügyi létesítmények szolgálták az emberek felüdülését.

Bár Jugoszláviában kommunista egypártrendszer volt, s azon belül Bosznia-Hercegovina az egyik szocialista tagköztársaság, a teljhatalmú vezető, Josip Tito ellenállt a szovjet befolyásnak, és az embereknek viszonylagos szabadságot engedett.

A jugoszláv állampolgárok külföldre utazhattak, az írók és művészek szabadon alkothattak.
 

Miután Tito 1980-ban meghalt, a tagköztársaságok közötti nacionalista torzsalkodások egyre inkább elmérgesedtek. 1991-ben etnikai alapú konfliktus tört ki Horvátországban. A következő év Bosznia-Hercegovinába is elhozta a háborút, mivel a szerbek ki akarták terjeszteni „Nagy-Szerbia” fennhatóságát Bosznia területére is, és nem ismerték el a népszavazást, amely Bosznia-Hercegovina függetlenségéről döntött.

A szerb elnök, Slobodan Milošević és a jugoszláv néphadsereg (az akkori Európa negyedik legnagyobb hadserege) támogatását élvező boszniai szerb egységek mozgósításba kezdtek. Megindult a szerb támadás, amely erőszakos tisztogatáshoz és területfoglaláshoz vezetett.

Srebrenica a Szerb Köztársaság határához közeli vitatott területen fekszik. A környező falvakból muszlim menekültek özönlöttek a muszlim többségű városba. Több enklávé a szerbek kezére került, és az elűzött családok a környék egyetlen megmaradt városába menekültek. Ám a három évig tartó szerb ostrom elvágta az ellátási útvonalakat, és a városban egyre nőtt a kétségbeesés.

A 29 éves Mladen Kojić, akinek az édesanyja egykor együtt dolgozott Sehidával a srebrenicai bevásárlóközpontban, hatéves volt, amikor a háború kitört. Boszniai szerbként szerencsésnek mondhatta magát, hiszen őt nem érintették a muszlimok elleni véres támadások.

Ám a háborúban mindenki szenved. Családja megkísérelte elhagyni a térséget, de a fokozódó harcok miatt az utazás nem tűnt biztonságosnak. Végül a Srebrenicától néhány kilométernyire lévő Bratunac faluban húzták meg magukat, ahol a folyamatos támadások miatt gyakran ki sem mozdulhattak a házból.

Mladen apja a szerbek oldalán harcolva vesztette életét, de a család csak három nappal később értesült a tragédiáról. Mladen ma sem tudja, pontosan mi történt az apjával.

A ház, ahol Mladen és családja lakott, a Srebrenicába vezető út mentén állt. A kisfiú gyakran bámult ki az ablakon. Egyszer csak muszlim menekültekkel tömött autóbuszok jelentek meg.

– Még sosem láttam ilyesmit – emlékezik vissza Mladen, aki akkor már kilencéves volt. 1995 júliusának második hetében jártak.

Heves ágyútűz, majd gyalogsági rohamok után július 11-én Srebrenica a szerbek kezére került. A Ratko Mladić tábornok által irányított boszniai szerb hadsereg egységei házakba törtek be, ahol büntetlenül kegyetlenkedtek a bosnyákokkal. Az áldozatokat lelőtték vagy elvágták a torkukat, nőket erőszakoltak meg, foglyokat ejtettek és kínoztak meg.

A bosnyákok a potočari ENSZ-bázison kerestek menedéket, vagy bevették magukat az erdőbe. Az ENSZ-katonák tétlenül nézték, ahogy a túlerőben lévő szerb erők összeterelik a boszniai muszlim férfiakat. Kiválogatták a tizenéves fiúkat, akik az anyjuk után sírtak. Iskolai tornatermekbe, raktárépületekbe, kultúrházakba zárták őket, ahová kézigránátokat dobáltak. Vagy buszokkal kivitték őket a mezőre, dróttal összekötötték a kezüket, és hátba lőtték őket. Szemtanúk beszámolója szerint voltak, akiknek a rekkenő hőségben buszokba zárva kellett végignézniük társaik kivégzését, mielőtt rájuk került a sor. Ezzel egy időben gyalogsági egységekkel, tüzérséggel és mesterlövészekkel vadásztak a hegyekbe menekülőkre.

Srebrenica látképe abból a szállodából, amely a háború alatt elpusztult. A város eleste előtt bosnyák menekülteknek adott otthont; később szerbeknek

Négy nap alatt legalább 8000 emberrel végeztek. Az ENSZ-békefenntartók egyetlen lövést sem adtak le a boszniai szerb egységekre, ezért a srebrenicai mészárlás „örökre árnyat vet az ENSZ történetére”, nyilatkozta Kofi Annan korábbi főtitkár.

A túlélők sem szabadulnak az emlékeiktől. Közéjük tartozik Muhizin Omerović. A ma 40 éves, széles vállú, kissé görnyedt férfi kis híján odaveszett július 13-án, amikor a csoportot, amellyel együtt menekült, támadás érte egy hegyoldalban.

Több százan is lehettek, akik megálltak pihenni. Amikor felálltak, hogy folytassák útjukat, Muhizin ülve maradt. Amikor eldördültek az első lövések, a golyók leterítették a Muhizin körül állókat, ám a földre zuhant holttestek fedezékében a férfi elmenekülhetett.

Hetekig bolyongott a számára ismeretlen vidéken, miközben a környező völgyekben rendszeresen felzúgott a tankok dübörgése és a géppuskák csattogása.

– Napokon át üldözték a menekülőket – emlékezik vissza. Végül Muhizin elért a Gračanica városa melletti menekülttáborba – két hónappal Srebrenica eleste után. Az apját megölték, a bátyja megsebesült, őt pedig halottnak hitte a családja. Az éhezéstől teljesen legyengülve és szeretteitől elszakítva ugyan, ám most már biztonságban volt. De mit jelent az élet annak, aki megjárta a poklot?

Kutakodva néz bozontos szemöldöke alatt. – Csatlakozni akartam a bosnyák hadsereghez – idézi fel a történteket. – Égett bennem a bosszúvágy. Szerbeket akartam ölni.

Muhizin Omerovićet nagyon megviselte, hogy meg kellett ölnie a vele együtt bujkáló család kutyáját, nehogy leleplezze őket. Most több kutyát is tart, és az állatokkal töltött idő segít begyógyítani a háború okozta sebeit

Jobb jövő
Muhizin végül letett a bosszúról; a bátyja határozottan lebeszélte arról, hogy fegyvert fogjon. – Vége a háborúnak. Elég volt!

De a háború kitörölhetetlen nyomot hagyott benne; tomboló gyűlölet gyötörte. Kérdéseire a nagyvilágban keresett választ, Iránban folytatott tanulmányokat. Később rövid időre visszatért Boszniába, ahol megnősült, majd Svájcba költözött, azt remélve, ott megnyugvásra lel. Nem volt vízuma, ezért hét hónapos terhes feleségével gyalog kelt át az összes határon Bosznia és Svájc között.

Muhizin alkalmazkodott a svájci kultúrához, de még mindig kínozzák az emlékek. Visszatérő álmában egy kutya üldözi, a menekülés útját betonfal és kerítés zárja el. Ezt az álmot egyik legsúlyosabb háborús megrázkódtatására vezeti vissza: 19-20 évesen késsel végzett a kutyával, amelyik a vele együtt menekülő családé volt. Nem vihették magukkal, mert elárulta volna őket az üldözőiknek.

2002-ben egy pszichológus azt javasolta, menjen vissza, hogy szembesülhessen szenvedése helyszínével. Megfogadta a tanácsot, és 2005-ben feleségével és két gyermekével visszatért a Srebrenicától 25 kilométerre fekvő Pobudje faluba. Felkereste a helyet, ahol a támadás érte őket. – Néha kimegyek oda, leülök, és felidézem a történteket – mondja.

Ma a helyi önkormányzat fejlesztési tanácsadója, de szabad idejében is infrastruktúraépítő projektekben vesz részt. Amikor visszatért, a falut csak földutakon lehetett megközelíteni, amelyek télen gyakran járhatatlanokká váltak. Bár szomszédjai nem hittek a sikerében, 2006-ban alulról induló kezdeményezésével 300 ezer eurót sikerült összegyűjtenie aszfaltút építésére. A bizalmatlanság és korrupció világában ez bizony nem kis teljesítmény.

– Az emberek semmiben sem hittek 1995 után – mondja. De állhatatosságát – a falubeliek tapintatos győzködése mellett keményen fel kellett lépnie a hivatalnokok ellen, akik megpróbálták lenyúlni a pénzt – siker koronázta.

A gazdaság kis lépésekben fejlődik. Ma már öt falu érhető el aszfaltúton, ezeket a tehetetlen hatóságok helyett maguk az emberek építették meg.

A Rotary Club kis eperfarmokat támogat. A környék klímája ideális, és nagy a kereslet. Már 30 farmot beindítottak, és újabb 100-at terveznek.

Bár a város infrastruktúrájának és pénzügyi helyzetének javítása energikussá és céltudatossá tette Muhazint, a népirtás okozta seb még nem gyógyult be, mert ahhoz különleges feltételeknek kellene teljesülniük.

A bosnyák férfi számára az jelentené a gyógyulást, ha a jobb jövő építése mellett megszabadulhatna a gyűlölettől és rémálmaitól.

Srebrenica lakói számára ez rettentő nehéz feladat, mivel a megoldás útjában továbbra is komoly akadályok állnak. Még mindig legalább 1000 ember maradványait nem találják, és a háborús bűnösök perei sem zárultak le.

A közeli Tuzla városában egy raktárépületben zajlik a megtalált csontok azonosítása DNS-vizsgálatokkal. A levegőben por és csont szaga kavarog – az emberveszteség borzalmas, de elkerülhetetlen velejárója. Az Eltűnt Személyek Nemzetközi Bizottsága 1996 óta tevékenykedik a térségben. Eddig közel 6500 áldozatot azonosítottak, majd aprólékos munkával előkészítették az emberi maradványokat az évente tartott megemlékezésekhez kapcsolódó temetésekre.

Sehida anyjának egyetlen vágya volt: megtalálni fia csontjait; Sehidának pedig nehezére esett látni, mennyire szenved az édesanyja.

– Anyám minden áldott nap azért fohászkodott, hogy gyermekének akár csak egy kis csontját megtalálják – mondja az asszony. – Ha egy anyának eltűnik a gyermeke, természetesen azt szeretné, ha előkerülnének a földi maradványai, hogy tisztességgel eltemethesse.

Sehida bátyja azonban, aki 47 éves volt a mészárláskor, soha nem került elő. Az édesanya 2005-ben elhunyt, és Sehida úgy érzi, tartozik neki annyival, hogy folytatja a kutatást.

Bár zaklatott hangja és könnyes szeme arra vall, soha el nem múló lelki fájdalommal küszködik, Sehida úgy látja, hogy az életének van célja. A „Srebrenicai anyák” mozgalom aktivistájaként azért küzd, hogy bíróság elé állítsák a háborús bűnösöket, akik közül sokan elkerülték az igazságszolgáltatást. Azt mondja, ismeri azt a férfit, aki a férjét megölő katonákat a házukhoz vezette; ott lakik az egyik szomszédos faluban.

Mladen Kojić, a Crea Thera terápiás központ művészetterapeutája gyerekekkel foglalkozik, hogy erőszak- és előítélet-mentes jövőt építsenek

A hátramaradottak közül néhányan a többiek megsegítésében találtak maguknak célt. A ma művészetterapeutaként dolgozó Mladen Kojić azt reméli, hogy a Crea Thera művészet- és zeneterápiai központban kiveheti a részét a segítségnyújtásból. A 2006-ban alapított srebrenicai intézmény kreatív műhely keretében nyújt támogatást poszttraumás problémákkal küszködő gyerekeknek és fiataloknak, és bátorítja a különböző kisebbségek együttlétét.

Mindig, amikor új gyerek érkezik a központba, Mladen megkéri, rajzoljon életfát. Egy papírlapra le kell írniuk és rajzolniuk, hogyan látják a jövőt, mit szeretnének és mire számítanak.

Nemrég egy nyolc-tíz év körüli fiú is megkapta ezt a feladatot. – Autó meg szív volt a papíron, és egészséges család – meséli Mladen. – No meg puskák, pisztolyok, karabélyok. Amikor megkérdeztem, ezek miért vannak ott, a fiú ezt válaszolta: „Sose lehet tudni, mire lesz szükség.”

A válasz meglepte Mladent, és tovább kérdezősködött. Mint később kiderült, a kisfiú nagyapját megölték a háborúban.

Mladen úgy nőtt fel, hogy egész életében arra kereste a választ, mit jelent a háború. 2001-ben körútra indult Bosznia-Hercegovinában, tanfolyamokon vett részt, és igyekezett minél több emberrel megismerkedni, hogy tapasztalatokat szerezzen. Ezáltal kezdte lebontani azt az ideológiát, amelyet készen kapott – hogy szerbként ellenségek veszik körül.

– Rájössz, hogy a történeted, amely a háborúról, a biztonságkeresésről meg arról szól, hogy szirénák, riadók, élelem- és vízhiány közepette nőttél fel, nem egyedi, hanem közös a kortársaiddal – magyarázza.

Halkan, lassan beszél. Próbál megszabadulni az előítéletektől, amivel, mondja nevetve, nem túl népszerű. Kevesen követik a példáját.

A terapeuta nap mint nap tapasztalja, hogy mindkét nemzetiségbeli szülők továbbadják gyermekeiknek a lelki sérüléseiket. Ezt a mérgező pszichés örökséget Mladen „beteges dolog”-nak tartja, amely konzerválja az elkülönülést, a bosnyákok és szerbek szembenállását. A pszichoterápia itt tabunak számít; az érdeklődés, valamint az intézményi együttműködés hiánya miatt a pszichológiai segítségnyújtás kudarcot vallott.

Azonban a képzőművészeti és zeneórák nem riasztják el a szülőket. Egy kis osztályteremben Mladen felügyelete alatt hat–tizenhat éves gyerekek beszélgetnek focicsapatokról és az Angry Birds játékról, miközben mandalaformákat színeznek – a hinduk és a buddhisták a meditációs gyakorlatok támogatására készítik ezeket a korongszerű alakzatokat.

Mladen arra biztatja a kétféle nemzetiséghez tartozó gyerekeket, hogy maradjanak együtt egy ideig, és beszélgessenek.

A művészetterápiás csoport mellett Mladen internetes műhelyt is vezet falusi gyerekeknek, akik nem férnek hozzá a világhálóhoz, illetve egy helyi hírportálnak is dolgozik, amely a városról szóló pozitív történeteket gyűjti. Főként önkéntes munkája nem sok pénzt hoz számára, de annál több megnyugvást nyújt.

– Nem mondanám, hogy optimista vagyok. Ha arra gondolok, hogy nincs semmilyen képzettségem, nem tűnik biztatónak a jövő – ismeri el. – De megelégedéssel tölt el, hogy csinálok valamit.

A kisvárosban lakó maroknyi reménykedő túlélő – akik egy élhetőbb Srebrenicáért tevékenykednek – baráti kapcsolatokat ápol egymással.

Sehida jól emlékszik Mladen anyjára, és nagyra tartja a fiatalember munkáját, nem törődve azzal, hogy egyikük muszlim bosnyák, a másik pedig ortodox szerb.

Muamer és Muhizin szoros barátságot kötött, miután együtt vettek részt egy külföldi utazáson. Muhizin és Sehida gyakran találkozik megemlékezéseken és iskolai összejöveteleken. Mladen pedig sok helybélihez hasonlóan nagy rajongója Muamer zenéjének.

– Nagyon tetszik, hogy a város szeretetéről énekelnek, s nem a háború borzalmairól – mondja Mladen.

Muamer tudja, mennyire fontos szerepet játszik a zene abban, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz. Bosznia-Hercegovinában egykor gazdag és sokrétű volt a kulturális élet, de mindezt elsöpörte a háború. Most, húsz évvel később ez a zene felvidíthatja az embereket, és összefogásra sarkallja őket, hogy továbbléphessenek.

Bár Muamer sokszor fellépett már külföldön, a srebrenicai koncertek „semmihez sem hasonlítható érzelmeket keltenek”. Büszkén idézi fel azt a pillanatot, amikor 2011-ben átvehették a helyi önkormányzat díját, amelyet annak ítélnek, aki a legtöbbet teszi a városért. Amikor a szülővárosában lépnek fel, a helyiek, szerbek és muszlimok együtt adják át magukat a zenének.

– Amikor elkezdtünk játszani, álmodni sem mertünk róla, hogy az egész város mellénk áll – mondja Muamer.

Koncertjeikre a fiatalok mellett az idősek is eljárnak. Ez annak is köszönhető, hogy modern stílusú zenéjébe az együttes a hagyományos bosnyák dal, a sevdalinka elemeit is beleszövi.

– Nem tagadom, büszke vagyok arra, hogy részese lehetek a város feltámasztásának – mondja. – El nem tudom képzelni, hogy mást csináljak. Ilyen egyszerű.

Vote it up
151
Tetszett?Szavazzon rá!