Fák mesélik

Ha tudnának beszélni, az emberi történetek e néma tanúi sok mindent mesélhetnének. Íme, három, rendkívüli eseményeket átélt fa

Renoir modellje voltam
Vad természetem keltette fel Auguste Renoir figyelmét. Remegő, ezüstös leveleim egy táncos testét rejtik. Nem vagyok holmi apró olajfa, amelyet rendszeresen visszanyestek, hogy jobb termést hozzon. Még I. Ferencnek az V. Károly ellen csatákat vívó katonái ültettek el Provence e szegletében. Öt évszázad szele és napsütése formázta kicsavart testemet.

Auguste nem engedte, hogy otthonomat, a Les Collettes nevű birtokot egy kertésznek adják el, aki kivágta volna az összes fát, hogy a helyükön szegfűt termesszen. Nem volt hajlandó hozzájárulni, hogy a testünkből „Nizzai emlék” feliratú szalvétagyűrűket készítsenek. 1907. június 28-án az életemet mentette meg azzal, hogy megvásárolta ezt a háromhektárnyi területet a Cagnes-sur-Mer feletti domboldalban.

Hatvanhat éves volt, de már úgy járt, mint egy öregember. A fiai hozták ki a festőállványával, hogy a törzsemnél üldögéljen. Munka közben Auguste énekelt, gyakran ugyanazt a korabeli slágert: „Drágám, este borul a tájra, miközben az aranyló búza dala susog.” Egy nap rólam dohogott a műkereskedőjének, Ambroise Vollard-nak: – Az olajfákat kész rémálom megfesteni. Ha tudnád, mennyit szenvedtem ezzel is. Rengeteg színe van, és az aprócska levelei nagyon megizzasztottak. Egy fuvallattól teljesen megváltozik a színhatás.

Táj Les Collettes-nél, 1912 előtt, olaj, vászon, 22x33 cm

Auguste sokat panaszkodott rám, de testvérek voltunk. Reumától göcsörtös ujjai olyanok voltak, mint az ágaim: szárazak és bütykösek. Gyöngyházfényű érzékiséggel örökített meg, ahogy az aktjait. Ha ellátogatnak Les Collettes-be, maguk is láthatják, hogyan tudott Auguste Renoir egy fát is műalkotássá változtatni.

Láttam John Lennon halálát
Utcai fa vagyok, egyszerű páfrányfenyő, aki kitartóan ácsorog az aszfalton, mint valami lesifotós. Mi több, New Yorkban növök, a Central Park mellett, épp szemben a Dakota Buildinggel, amely oly sok hírességnek volt otthona. Judy Garland, Leonard Bernstein, Rudolf Nureyev, Lauren Bacall és persze John Lennon is e neogótikus stílusú épületben élt.

Aznap este a lemezfelvételről hazatérő John Lennon nem hajtott be a Dakota Building garázsába, hanem az épület előtt állt meg autójával – éppen ott, ahol a gyilkosa várt ráNem elég, hogy a világ legöregebb fafajához tartozom (270 millió éve élünk, ami csak egy szempillantás), és egész sor természeti katasztrófát vészeltünk át, de azt is mondják rólunk, hogy emlékezetjavító hatásúak vagyunk. Az bizonyos, hogy ma is úgy emlékszem mindenre, ami 1980. december 8-án történt, mintha csak tegnap lett volna.

Késő délután vettem észre azt a fiatal fickót, aki Lennonra és Yoko Onóra várt. John autogramot adott neki a lemezre, amit a pasas eléje tartott, aztán a feleségével együtt autóba szállt. De a rajongó – Mark Chapman – nem ment el. Amikor John és Yoko este 10 óra 50 perc körül visszaértek, Chapman a Dakota Building kapuíve alatt rejtőzködött. Revolvert rántott, és ötször elsütötte. Lennon a portásfülke előtt rogyott össze. Chapman ezután leült a járdára, hogy megvárja a rendőrséget. Amikor a portás ráordított: „Tudja maga, mit tett?”, ő csak ennyit felelt: „Persze, megöltem John Lennont.” Ennyire nyugodt volt az a gyilkos.

De engem nem lehet ilyen könnyen megölni. Meg tudok birkózni a nagyvárosok környezetszennyezésével, ugyanahhoz a páfrányfenyőfajhoz tartozom, amelynek egy képviselője az atomrobbanás után is kirügyezett Hirosimában, s akár ezer évig is élhetek. Rengeteg hírnek számító dolgot fogok még látni az életben.

Túléltem Auschwitz poklát
Akármelyik asztalos megmondhatja, hogy igen tömör anyagú vagyok. Azon fák közé tartozom, amelyeket jól lehet hasítani. Nem adom meg könnyen magamat – nem is hullottam szét. Lengyelországi tölgyfaként hozzá kellett szoknom a kemény telekhez. A balsorsom azonban úgy hozta, hogy éppen egy volt lengyel laktanya bejáratánál állok.

Az 1939. szeptemberi német megszállás után azt hittem, hogy a laktanya elnéptelenedik – de tévedtem. 1940. május 1-jén, nem sokkal napkelte után tanúja voltam annak, hogyan érkezik meg SS őrei kíséretében Rudolf Höss, arcán a hódítók önelégült mosolyával. Attól a vigyortól megfagyott bennem a nedv. Nem egészen két hónap múlva aztán elhaladtak ágaim alatt az első áldozatok: 728 lengyel politikai fogoly.

A tölgyfa előtt olvasható a tábor Dachautól kölcsönzött, cinikus jelmondata

Ez után csak úgy özönlöttek a további foglyok, főként zsidók Európa legkülönbözőbb szegleteiből. „Juden!” (zsidók) – azelőtt soha nem hallottam ezt a szót. De nem hallottam még Johann Strauss zenéjét sem. A legjobb kondíciójú foglyok reggelenként a sorstársaikból álló zenekar előtt indultak munkába: a muzsikusokat arra kényszerítették, hogy vidám dallamokat játsszanak. Amikor aztán a munkások este kimerülten visszatértek, s magukkal hozták napközben meghalt társaik tetemét, a Kék Duna-keringővel fogadták őket.

A kérgem ugyan összehúzó hatású anyagokat tartalmaz, vagyis alkalmas a gyógyításra, de ugyan mi haszna lett volna? Hosszú időn át kényszerültem belélegezni a krematórium szürke füstjét. Azóta olyan földben növekszem, amelybe 1,1 millió ember hamvai keveredtek.

Kemény fickónak tartom magam, de azt hiszem, én vagyok a világ egyetlen fája, aki szeretett volna elszaladni a helyéről. Ha majd egyszer kivágnak, ne készítsenek koporsót belőlem. Attól tartok, már most is az vagyok.