Félelem nélkül szeretni

Szeretet nélkül nőttem fel, a szüleim szóban és tettleg is bántalmaztak. Hogyan is gondolhatnék saját családra?

Kapcsolódó cikkek

David fiam első születésnapjára kis kocsit ajándékoztunk neki, és fakockákat. Most két és fél éves, s még mindig játszik a kis autóval. Köveket szállít, vagy homokot várépítéshez. És, figyelmeztetésem ellenére, újra meg újra felmászik rá.

Egy nap hangos zajt hallok, majd pedig sírást. David a földön fekszik, arccal a kert kövén. Forróság önt el, és émelygés. A gyermekem szenved. Ölembe veszem, magamhoz szorítom, ringatom, és puszit nyomok szőke hajára.

A seb nem komoly. Megdicsérem, hogy milyen bátor, és megnyugtatom, igen, a mamának is sírnia kellett, a papa meg majd egy puszival meggyógyítja, amikor hazajön.

David azt akarja, ragasszak rá sebtapaszt, az jár a sérültnek. Én is kapok tapaszt. Aztán ismét kimegyünk a kertbe.

Erről egyik legkorábbi gyermekkori emlékem jut eszembe.

Már hosszúra nőttek az árnyékok abban a holland faluban, ahol felnőttem. A bélyeg nagyságú kertben játszottunk a nővéremmel. Ő bekötött a babája kocsijába, de az ingatag szerkezet felborult. A fejem egy szegélykőnek ütődött.

Tisztán emlékszem, ahogy a kezdeti ijedelem helyét átvette a fájdalom. Ahogy a mamám után kiáltottam, a felső ajkamon valami váladékot éreztem.

Szüleim azonban remekül szórakoztak.

– Patrice! Hozd a fényképezőgépet! – kiáltotta apám.

A Kodakot a padláson tartották, és még filmet is kellett tenni bele. Én meg feküdtem a járdán, bőgtem, ahogy a torkomon kifért, és a lábam kitekeredett, mivel még mindig be voltam kötve a babakocsiba. Talán csak öt percig tartott az egész, de nekem óráknak tűnt.

Szüleim még őrzik a megsárgult fotókat. Négy is van belőlük. Évekkel később megkérdeztem anyámat, miért nem vett inkább fel, hogy megvigasztaljon.

– Ó, te úgyis mindig bőgtél – vonta meg a vállát. – Nyugodtan ott hagyhattunk.
 

Ahogy teltek az évek, otthon egyre feszültebbé vált a helyzet. Meg sem szólalhattunk, amikor apám tévét nézett, vagyis este héttől éjfélig. Már egy kis nevetgélés a konyhában is felbosszantotta.

Apám vad dühkitörései háborús övezetté változtatták az otthonunkat. Gyakran még az okát sem tudtam, miért őrjöng.

Nekem soha nem lesz gyerekem, mondtam Jesse-nek. Olvastam: a gyermekbántalmazási hajlam öröklődik

Anyám mindig ügyesen kivonta magát a csatározásokból. Egyáltalán nem vigasztalt minket, csak sóhajtozott. Talán azt gondolta, ez így normális, mivel az ő gyermekkora sem volt vidámabb a mienknél.

Az apám vert is minket. Kisgyerekként például azért kaptam ki, mert felborítottam egy pohár tejet. De még tizenhat éves koromban sem kímélt. Egyszer csak fellökött, rám ült, és úgy fülön vágott, hogy beleszédültem.

Nem sokkal ezután végleg elköltöztem otthonról. Az utolsó összecsapást egyébként az váltotta ki, hogy a szüleim éppen a ballagásom előtti napra időzítették a nyaralásukat. Pedig szerettem volna, ha velem ünnepelnek.

Akkoriban ismertem meg Jesse-t, aki kiegyensúlyozott, gyengéd és vicces pasi volt. Miután végighallgatta gyermekkori történeteimet, átölelt, és elringatott. Ettől egyszerre tört rám a nevethetnék és a sírhatnék, mivel göndör tincsei csiklandoztak, a teste melege pedig boldoggá tett.

Nekem soha nem lesz gyerekem, mondtam Jesse-nek. Olvastam valahol, hogy a gyermekbántalmazási hajlam öröklődik.

Jesse viszont gyerekeket akart, s ez a vágya ellentétben állt az én elképzelésemmel a gyermektelen életről. Ő mindenképpen apa akart lenni. Én pedig nagyszerű anya leszek, győzködött.

A szívem mélyén éreztem, hogy nem olyan vagyok, mint a szüleim. A Jesse iránt táplált érzelmeim azt bizonyították, hogy képes vagyok szeretni. Akkor miért ne vállalnék gyereket? De nem tudtam szabadulni a félelemtől, hogy váratlanul dühöngő, sikoltozó, verekedős anyává változom, vagy a gyerek nyomasztó emlékeket ébreszt bennem, és depresszióba zuhanok.

Ugyanakkor a biológiai órám fokozta a bennem lévő feszültséget. Ahogy közeledett a 30. születésnapom, egyre világosabban éreztem, hogy gyereket akarok, csak félek az anyaságtól.

– Megértem a félelmedet – mondta Jesse –, de te vagy a legdrágább ember, akivel találkoztam. Ugyan hogyan változhatnál szörnyeteggé?

Ennek ellenére tovább szedtem a fogamzásgátlót. Egészen addig, amíg egy kollégám fényképeket nem mutatott a kisbabájáról. Éreztem, hogy átjár a féltékenység. Én sem akartam kimaradni ebből. Végül is ez a vágyakozás adta meg a végső lökést.

Magamra zártam az irodámat, leültem, és sírtam. Így telt el néhány óra, majd kihúztam magam, megtöröltem a szememet, és felhívtam Jesse-t. Fogadta a hívást.

– Elhagyom a tablettát – jelentettem ki gyorsan, üdvözlés helyett. Jesse köhögni kezdett, és nem szólt semmit. De a telefonvonalon keresztül is éreztem ragyogó mosolyát.
 

Néhány hónappal később Anne már a pocakomban volt. És amikor megszületett, rácáfolt hosszú évek aggodalmaira és kétségeire.

Boldogságom mindent elsöpört, amint karomban tarthattam ezt a 3,2 kilós tündérgombócot. Sötét, göndör fürtök, világoskék szem, parányi ökölbe szoruló zongoristaujjak, Jesse vonásai az én kerek arcomon. Rögtön tudtam, hogy soha nem bántanám ezt a kis embert. Soha, de soha.

Nyoma sem volt bennem az agresszív, hisztérikus anyának. Órákig sétáltunk, arcunk összeért. Álomba cirógattam. Anne erőt öntött belém. Meg tudom csinálni. Ezt akarom csinálni. Teljes szívemből szerettem ezt a csöppséget.

Napjaink boldogságban teltek, Anne babusgatásával. Nem beszéltünk arról, milyen volna az életünk nélküle, mert már elképzelhetetlennek tűnt.

Anne életének értelme volt. Két és fél hónap alatt ráébresztett, hogy az is tud szeretetet adni, aki nem kapott

Ám a babánk még csak tízhetes volt, amikor egy szombat délelőtt rosszul lett. Hétfőn a hajnali órákban elvesztettük.

Az ok soha nem derült ki, annyit tudtunk, hogy a mája mondta fel a szolgálatot. Jesse meg én fogtuk a kis kezét, amikor eltávozott.

Öt nappal később elhamvasztották. Amikor elhalkult a zene, a családtagok és barátok csendben elvonultak a gyermekünk maradványait tartalmazó doboz előtt, és rózsaszálakat tettek le mellé.

Jesse-szel sokáig ott maradtunk a kiürült teremben, képtelenek voltunk elbúcsúzni. Megérintettük a nyírfából készült dobozt, és arra vágytunk, bárcsak kedvenc pizsijében feküdne a fehér bársonyon. Fájdalomtól zúgott a fejem. A gyermek, aki anyává tett, nem létezett többé.
 

Napokkal a hamvasztás után megjelent előttem Anne. Nem a néma, halott Anne, hanem az élő, mosolygó kislány. Bár vigasztalhatatlanul gyászoltam, kezdtem megérteni, hogy a kisbabám elveszett rövidke életének értelme volt.

Két és fél hónap alatt ráébresztett, hogy igenis az is tud szeretetet adni, aki soha nem kapott. Anne megtanított arra, hogyan lehetek anya, kedves, jó anya.

Az ösztöneim azt súgták, csak egyféleképpen hálálhatom meg ezt a leckét: ha nem hódolok be a félelemnek, amely ezúttal nem egy gyermek vállalása, hanem az elvesztése miatt gyötört. Tovább akartam adni az Anne iránt érzett szeretet drága örökségét egy másik gyermeknek, aki még csak a képzeletemben létezett. Nem győzhet a halál – az életet akarom magamhoz ölelni.

Egy évvel később megszületett a kisfiunk, David.
 

Miközben a múlton merengek, David elfordul a kocsitól, és tépkedni kezdi a virágokat, amelyeket Jesse ültetett nagy gonddal. Jesse, aki Anne halála óta egyszer sem tudott jóízűen nevetni – míg meg nem született a fia.

– David, ez csúnya dolog – mondom neki. Próbálok szigorúnak tűnni, ahogy letérdelek mellé.

David, akit megzavartam tevékenységében, a szemembe néz, és rögtön észreveszi, hogy legszívesebben elnevetném magam pufók, sáros ujjai láttán. Szeme felcsillan. Mocskos kezével átöleli a nyakam.

– Anyu – nevet. – Anyu!
 

David születése után a házaspárnak hamarosan még egy egészséges fia született, Daniel.
 

* A cikkben szereplők nevét megváltoztattuk.

Vote it up
158
Tetszett?Szavazzon rá!