Félreismertük a sót?

Évtizedeken át azt sulykolták belénk: együnk kevesebb sót. Ám a cikk szerzője szerint lehet, hogy ez a tanács inkább káros az egészségünkre

Az egészséges étrend jellemzőire vonatkozó közvélekedést zsenge ifjúkoromban, majdnem negyven évvel ezelőtt vontam kétségbe először, a só kapcsán. A kutatók azt állították, hogy a só pótlása még a megerőltető testmozgás után sem szükséges, és ezt a vélekedést az egészséggel foglalkozó szakújságírók is átvették. Én viszont ma is jól emlékszem középiskolás éveimre és arra, hogyan ömlött rólunk a víz a jóval 30 fok feletti, fülledt marylandi hőségben tartott dupla amerikaifutball-edzéseken. A sótabletták nélkül nem bírtam ki a kétórás foglalkozásokat – utána még a parkolón sem tudtam átgyalogolni anélkül, hogy ne görcsölt volna be a lábam.

Bár a táplálkozási szakértők ma már a testmozgást végzőknek a verejtékkel elveszített sómennyiség pótlását javasolják, továbbra is azt hirdetik, hogy minden más esetben kerülni kell a sót. A szakemberek azt mondják, a só magas vérnyomást okoz, és növeli az idő előtti halálozás kockázatát. Ez az oka annak, hogy az amerikai Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ (CDC) igazgatója szerint a sófogyasztás csökkentése ugyanolyan fontos az egészség hosszú távú megőrzése szempontjából, mint a dohányzásról való leszokás. Ám az efféle állítások meglepően vitatottak – ugyanis az azokat alátámasztó bizonyítékok mindig is elég gyönge lábakon álltak.

Amikor 1998-ban – vagyis jó negyedszázaddal az után, hogy megkezdődött az „együnk kevesebb sót” korszak – az év nagy részét a sóval kapcsolatos kutatási eredmények áttekintésének szenteltem, a lapszerkesztők és a közegészségügyi szakemberek meglepően nyíltak voltak azzal kapcsolatban, mennyire ingatagok is a só és a magas vérnyomás összefüggésére vonatkozó bizonyítékok.

Mi több, a Journal of the American Medical Association című szaklap egyik szerkesztője azt mondta nekem, hogy a hatóságoknak a sóbevitel csökkentését erőltető üzenete messze túlmegy a tudományos tényeken.

Míg akkoriban a bizonyítékok csupán nem igazolták azt, hogy a só ártalmas, az elmúlt két évben megjelent vizsgálatok eredményei már azt sugallják, hogy a sóbevitel csökkentése megnövelheti az idő előtti halálozás kockázatát. Egyszerűen fogalmazva: felmerült az a lehetőség, hogy ha csak annyi sót ennénk, amennyit a hatóságok javasolnak, azzal inkább ártanánk, nem pedig jót tennénk magunknak.

Kinek van igaza?
A szerkesztő megjegyzése: Aligha meglepő, hogy megjelenése után a cikket hevesen támadták a közegészségügyi szakemberek. A sófogyasztás mértéke erősen vitatott témává vált: az ellentmondó eredmények egy része szerint a túl sok só az ártalmas, mások úgy vélik, inkább a túl kevés. A kritikusok felhívják a figyelmet a cikkben idézett vizsgálatok egy részének hiányosságaira – például arra, hogy némelyikük túl rövid időszakot ölelt fel, túlzott mértékben hagyatkozott az egyetlen napi nátriumkiválasztásra vonatkozó adatokra, vagy az egész lakosságra vonatkozóan vont le következtetéseket bizonyos betegségben szenvedő csoportok vizsgálata alapján. Az Amerikai Szívszövetség 2012 novemberében közzétett új elemzésében megerősítette eddigi ajánlásait a sófogyasztás csökkentésére.

Dr. Michael Alderman, az American Journal of Hypertension című, a magas vérnyomással foglalkozó szaklap szerkesztője a New York Timesnak azt nyilatkozta: a só körüli vitában az egyik legfőbb gond az, hogy „egyik vizsgálat sem igazán megfelelő minőségű”. Talán soha nem is fognak olyat végezni, amely végérvényesen eldönthetné a vitát – nagy esetszámú vizsgálatra lenne szükség, amelynek résztvevőiről véletlenszerűen határoznák meg, hogy sószegény étrenden éljenek-e, vagy sem, majd hosszabb időn át vizsgálnák az egészségük alakulását –, mivel ez egyrészt drága lenne, másrészt komoly logisztikai és etikai problémákat vetne fel.

A Reader’s Digest arra törekszik, hogy gondolatébresztő cikkeket közöljön az egészség témájában. Gary Taubes tudományos szakíró azzal vált híressé, hogy megkérdőjelezte a fogyással kapcsolatos nézeteket, most pedig bemutatja, miként alakult ki a közegészségügy álláspontja a sófogyasztásról. A vitához dr. William B. White, az Amerikai Magas Vérnyomás Társaság elnöke ezt fűzte hozzá: – Az egészséges embereknek nemigen kell a sóbevitelükkel törődniük. De azoknak, akiknek magas a vérnyomásuk, illetve szív- vagy vesebetegek, a túl sok só mérgező hatású, és erre elegendő bizonyíték áll rendelkezésre – mondja. Ha szeretné tudni, mennyi az ön számára javasolt sóbevitel, kérdezze meg a háziorvosát!
Lauren Gelman

Egy igazolandó feltevés
De akkor miért mondták eddig azt, hogy a só ennyire veszélyes? A tanács mindig nagyon ésszerűnek hangzott: ha több sót eszik, a szervezete több vizet tart vissza, hogy állandó szinten tartsa a vér nátriumkoncentrációját. Ezért is lesz szomjas a sós ételektől. Több vizet fog inni, és a szervezete több folyadékot tart vissza. Ez átmeneti vérnyomás-emelkedéshez vezethet, amely addig tart, amíg a vese ki nem üríti a felesleges sót és vizet.

A tudományos kérdés az, hogy vajon ez az átmeneti jelenség okozhat-e krónikus problémákat. Ha éveken át túl sok sót eszünk, az valóban magassá teszi-e a vérnyomásunkat, hogy aztán szélütést okozzon, s végül korai halált? Nos, ez logikusnak tűnik – de nem több feltevésnél. A tudósok éppen azért végeznek kísérleteket, hogy kiderítsék, igazak-e a feltevéseik.

Amikor az amerikai Országos Egészségügyi Intézet (NIH) 1972-ben, a betegség megelőzése céljából elindította az országban a magas vérnyomással kapcsolatos felvilágosító programot, még semmilyen tudományos igényű kísérletet nem végeztek a kérdésben. A sófogyasztás és a magas vérnyomás összefüggését két tudományos bizonyítékra alapozták. Az egyik az a megfigyelés volt, hogy a kevés sót fogyasztó népcsoportokban szinte ismeretlen a magas vérnyomás. Csakhogy e népcsoportok tagjai sok más dolgot – például cukrot – sem ettek, és azok bármelyike lehetett a só mellett vagy a só helyett az ok. A második egy „sóérzékeny” patkánytörzs volt, amelynek egyedeinél a sóban gazdag étrend hatására magas vérnyomás alakult ki. A bökkenő csak az, hogy a patkányoknak adott „sóban gazdag” étrend az átlagos amerikai fogyasztás ötvenszeresének felelt meg.

Ennek ellenére elindították a programot a magas vérnyomás megelőzésére – márpedig egy megelőzési programhoz megelőző intézkedések is kellenek. Akkoriban – a fogyás után – a kevesebb só fogyasztása tűnt a legjobb választásnak. Bár a kutatók csendben elismerték, hogy az adatok „nem bizonyító erejűek, és ellentmondásosak is” – az idézet dr. Jeremiah Stamler kardiológustól, az „együnk kevesebb sót” kampány egyik vezető támogatójától származik, 1967-ből –, a nyilvánosság előtt a sófogyasztás és a vérnyomás összefüggését már bizonyított tényként kezelték.

Az azóta eltelt évek alatt az NIH hatalmas összegeket fordított a feltevés ellenőrzésére szolgáló vizsgálatokra, ám azok egyikében sem találtak egyértelmű bizonyítékokat. Így aztán a sófogyasztás korlátozását népszerűsítő amerikai szervezetek – a Mezőgazdasági Minisztérium, a Gyógyászati Intézet, a CDC és az NIH – ma lényegében mind egyetlen 30 napos tanulmány, a 2001-es DASH-nátriumvizsgálat eredményeire támaszkodnak. E szerint a kevesebb sómennyiség fogyasztásával mérsékelt vérnyomáscsökkenés érhető el, ám meg sem említik benne, hogy ezzel a szívbetegség megelőzhető vagy az élettartam meghosszabbítható lenne.

Mi a baj a túl kevés sóval?
A gondolat, hogy a túl kevés só fogyasztása árthat az egészségnek, különösnek tűnhet, ám korántsem új. Egy 1972-ben, a The New England Journal of Medicine-ben megjelent cikk szerzői arról számoltak be, hogy vizsgálati alanyaik minél kevesebb sót ettek, annál magasabb volt a vérükben a reninszint. A renin, ez a vesében termelődő anyag egy olyan eseménysorozatot indít el, amelynek a végeredménye a szívroham fokozott kockázata. Eszerint ha kevesebb sót eszik, több renint termel, amitől szívbeteg lesz, és idő előtt meghal.

Négy éve olasz kutatók kezdték el publikálni egy sor klinikai vizsgálat eredményeit, s az derült ki, hogy a szívelégtelen betegek körében a sófogyasztás csökkentése megnövelte az idő előtti halálozás kockázatát. Más, szintén a közelmúltban megjelent vizsgálatok szerint ha a sóbevitelt a hivatalos ajánlásokban „biztonságos felső határként” emlegetett mennyiség (egészségeseknél napi egy teáskanál) közelébe csökkentik, az többet árt, mint amennyit használ. E vizsgálatok, amelyeket 30-nál is több országban nagyjából 100 ezer fő bevonásával végeztek, azt mutatták, hogy a sófogyasztás a különböző populációkban figyelemre méltóan állandó: napi másfél teáskanál körüli. Tehát az elfogyasztott só mennyiségét alighanem élettani szükségletek határozzák meg, nem pedig az ízlés. Sőt, a kutatások némelyike – ezeket 1-es és 2-es típusú cukorbetegségben szenvedőkön, egészséges európaiakon, illetve krónikus szívelégtelenségben szenvedőkön végezték – azt mutatta, hogy az ajánlott bevitel alsó határának megfelelő mennyiségű sót fogyasztóknál nagyobb a szívbetegség valószínűsége, mint azoknál, akiknek a bevitele éppen az ajánlott tartomány közepére esik. Ez lényegében megfelel annak, amit az 1972-es cikk írt a sófogyasztás és a reninszint összefüggéséről.

Az „együnk kevesebb sót” kampány hívei egyszerűen intézik el a nekik ellentmondó eredményeket: szerintük aki ezeket fel meri emlegetni, az a feldolgozott ételeket a jobb ízhatás érdekében sóval dúsító élelmiszeripar bábja, és nem törődik az emberi életekkel. Az NIH egyik vezetője 1998-ban azt mondta nekem, hogy aki nyilvánosan megkérdőjelezi a sóval kapcsolatos tudományos állításokat, az az élelmiszeripar kezére játszik.

Tavaly novemberben, amikor több amerikai állami szerv, köztük a Mezőgazdasági Minisztérium és az Élelmiszer- és Gyógyszerfelügyelet közös meghallgatást tartott annak megvizsgálására, hogyan lehetne elérni az amerikaiak sófogyasztásának csökkentését, a sóellenes oldal támogatói azt mondták, hogy az alacsony sótartalmú étrend káros hatásait kimutató friss kutatási eredményeket egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni.

A sószegény étrend előnyeit már az 1980-as évek óta hirdető dr. Graham MacGregor kardiológus szerint a vizsgálatok „csupán csekély bosszúságot jelentenek, ami némi kellemetlenséget okoz a számunkra”.

A sóellenes hadjáratban már évtizedek óta ez a jellemző hozzáállás, hogy az uralkodó nézeteknek ellentmondó vizsgálatokat egyszerűen nem veszik figyelembe – mivel azok ellentmondanak az uralkodó nézeteknek. De talán ideje volna változtatni az uralkodó nézeteken.

Vote it up
267
Tetszett?Szavazzon rá!