Főállású apa lettem

– Mit csinálsz egész nap? – kérdeztem a feleségemtől. Rosszul tettem

Kapcsolódó cikkek

Nekem van tán a világon a legjobb dolgom: a Sports Illustrated vezető újságírójaként azért fizetnek, hogy ide-oda röpködjek az országban, amerikaifutball-meccseket nézzek és tudósítsak a főiskolai bajnokságról (bár múlt ősszel kihagytam egy hetet, mert a Floridai-szigeteken tartott egyik fürdőruha-bemutatóról kellett tudósításokat küldenem).

Jelen voltam a 2002-es szezon döntőjén, amikor az Ohio State csapata 34 év után először nyerte meg a bajnokságot. A mérkőzés után lent a pályán elnéztem, ahogy Jim Bollmann, az Ohio State Buckeyes’ futballcsapatának goromba másodedzője átöleli a feleségét és a két lányát. Összeborulva sírtak az örömtől. Miközben figyeltem őket, nekem is kicsordultak a könnyeim.

Két nap múlva azon kaptam magam, hogy még mindig Bollmannék járnak az eszemben. A kaliforniai San Anselmóban a házam padlóján ültem törökülésben, és a családi fotóalbumokat lapozgattam. Ahogy egymás után szemügyre vettem a felvételeket, azon morfondíroztam: hol a fenében vagyok én? Hol volt a papa a július 4-i ünnepségen? (Az arkansasi rodeóról tudósított.) Miért nem voltam ott Willa lányom keresztelőjén? (Félórával később futottam be, mert egész éjjel Los Angelesben készítettem riportot az akkor zajló O. J. Simpson-ügyről.) Hol volt a húsvéti tojásvadászat, az a szülinapi zsúr a hétvégi strandolás alkalmával?

Mások lencsevégre kívánkozó pillanatai körül asszisztáltam, a magaméiról pedig lemaradtam.

A feleségem, Laura Hilgers, saját írói karrierjét háttérbe szorította a háztartás vezetése és az akkor nyolcéves lányunk, Willa és hatéves fiunk, Devin nevelése kedvéért. Időnként ugyan elismételtem ezt a semmitmondó ígéretet: – Ha akarod, bármikor helyet cserélhetünk.

De ahogy ott ültem az ölemben a fotóalbummal, ez az ígéret nem tűnt már annyira semmitmondónak. Aznap este Laura és én elhatároztuk, hogy hat hónap fizetés nélküli szabadságot veszek ki, és átvállalom a feleségem kötelességeit, ő pedig az írásnak szenteli ezt az időt. Én leszek a világ legboldogabb hátébé apukája.

Azért magamban kicsit tartottam a dologtól.
 

Történetesen ez a magánjellegű elhatározás egy országos tendenciát tükrözött. A Fortune magazin 2002. október 14-i számának címlapsztorija a „Trófeát érdemlő férjek” címet viselte. „Hívhatják őket, ahogy akarják – háztartásbeli férjnek, főállású apának, házvezetőnek – állt a cikkben. De mindenképpen elismerést érdemelnek, amiért lemondanak saját karrierjükről, hogy a feleségük is szakmai sikereket érhessen el, és közben a család se szenvedjen hiányt.”

Azzal kezdtem, hogy föltettem Laurának a kérdést, amelytől minden háziasszony halálra sértődik: – Mit csinálsz egész nap? – Válaszképpen egy 23 pontból álló memorandumot kaptam. Többek között ez állt benne: „Mindennap kitakarítom a házat – de rendesen!; gyerekprogramokat szervezek; megrendezem a születésnapi zsúrokat; elolvasok és megválaszolok minden iskolai értesítést.”

Egyik este lazacot készítettem. Egész jól sikerült, csak a sült krumpli lett Devin szóhasználatával élve „kakasztrofális”

A főzés rémített meg a legjobban. De azzal biztattam magam, hogy ha Grandma Moses, a híres amerikai népművész a hetvenes évei közepén kezdett el komolyan festeni, hogy a fenébe ne tudnék én beletanulni a főzésbe 41 éves koromban? Egyik este lazacot készítettem. Egész jól sikerült, csak a sült krumpli lett Devin szóhasználatával élve „kakasztrofális”. Amikor megpróbáltam lerobbantani a tepsiről, kiderült, hogy az alja csúnyán odaégett, a többi része meg kiszáradt, és túl sós volt.

Hangulatvilágítást csináltam az étkezőben – valójában persze arra szolgált a félhomály, hogy a gyerekek ne láthassák a krumplit. Willa szájához emelt egy darabot: mintegy tizenöt centire volt tőle, amikor felfedezte a krumpli alsó részének antracitszínét. A rám vetett pillantásában több volt a sajnálkozás, mint a felháborodás. – Nem gond, papa – mondta. – Majd belejössz. Csinálnál néhány pirítóst?

Ha pontosan kellene jellemeznem hátébé apaként töltött első hetemet, azt mondanám, kimerítő volt. Nem arra a hétköznapi kimerültségre gondolok, amelyet az ember 10 kilométer futás vagy 50 kilométer biciklizés után érez. Hanem arra az ájulás közeli állapotra, amely akkor fogja el az embert, ha már három órája próbál lépést tartani a feleségével egy áruházban. Este kilenckor már kidőltem volna, hiszen egy maratoni munkanap volt mögöttem, de kiderült, hogy épp a nagy halom mosott ruha tetején bóbiskolok, amit még össze kell hajtogatnom.

A reggelek voltak a legbrutálisabbak. Elfuvarozván a gyereket az iskolába, találkoztam a többi hasonló cipőben járó szülővel, és elképzeltem, miféle gondolatokat válthat ki belőlük az alábbi ellentmondás: jóllehet imádom a lányomat/fiamat, miért van az, hogy amint kiteszi a lábát a kocsiból, nyomban jelentékeny hangulatjavulás áll be nálam?

Mélységesen együtt éreztem szülőtársaimmal. Nekünk ugyanis azzal telt minden percünk 6.30 és 8.05 között, hogy reggelit és uzsonnacsomagot készítettünk mindenkinek a családban, saját magunkat kivéve; győzködtük hálátlan porontyainkat, hogy legalább egy falatot egyenek a virsliből vagy rántottából. Könyörögtünk a kölköknek, hogy ágyazzanak be, öltözzenek föl, bocsánatot kértünk, amiért kénytelenek vagyunk bekenni őket napvédő krémmel. Nálam 7.55-ig általában legalább egyszer elszakadt a cérna. Ami viszont elmaradt, az a zuhanyozás volt. Régebben, ha megpillantottam egy-egy tréningruhás, zsíros hajú anyukát az iskolánál, mindig arra gondoltam, milyen szomorú, ha valaki így elhanyagolja magát. Most én voltam ez az ápolatlan trampli.

Laura tökéletesen megértett. – A gyereknevelés attól olyan nyomasztó, hogy folyton improvizálni kell. Nem lehet tervszerűen csinálni a dolgokat, mert mindig adódik valami váratlan helyzet, amit meg kell oldani.

Fölfogtam, hogy változtatnom kell a hozzáállásomon, s lajstromot kezdtem írni „Mi a jó benne?” címmel.

Két nap alatt betelt egy notesz. Néhány példa arra, miért élveztem, hogy hátébé apa lehetek. Szerettem magamhoz ölelni Devint, mielőtt elalszik, és soha nem vettem személyes sértésnek, ha kalimpáló karjával a légcsövemre csapott. Miközben Willát hazavittem a fodrásztól, szerettem elnézegetni a visszapillantó tükörből, milyen gyönyörű. Miközben a szülői munkaközösség tagjaként segédkeztem Devin osztályában, figyeltem, ahogy a fiam kiegészíti „A nap azért jó, …” kezdetű mondatot. Némi segítséggel azt írta: „mer megnőveszti az eperemet”. (Van egy kis eperágyásunk a kertben, amelyet Devin a saját különbejáratú búvóhelyének használ.) Rájöttem, mekkora élvezet páholyból figyelni, ahogy okosodik. Nem egyik percről a másikra, gombnyomásra történt, inkább csak lassan, fokozatosan – de én jelen voltam, és láttam.

Nem sokkal anyák napja előtt Wayne Freedman, a KGO televízió riportere felhívott telefonon. A lánya Willa barátnője. Hallott a Kísérletről, ahogyan Laurával a megállapodásunkat neveztük, s megkérdezte, hogy nyomon követhetnék-e egy napomat.

Odahaza a kamera fölvette, ahogy Willa Nickelodeon magazinjának receptje alapján elkészítem a SpongyaBob KockaNadrág piskótát. (Kis gondot okozott, hogy a recept az írta: „Kérj meg egy felnőttet, segítsen szétválasztani a tojás fehérjét és sárgáját” – ugyanis Laura nem volt otthon.) Megosztottam Wayne-nel az egyik legújabb fölismerésemet: végre megtanultam, hogyan kell a gumis szélű lepedőt ráncmentesen az ágyra feszíteni. Az operatőr az anyósülésen forgatott, miközben elhajtottam az iskolába a srácokért. Épp akkor kanyarodtam az iskola elé, amikor barátnőm és szülőtársam, Deborah kikanyarodott. Tátva maradt a szája.

Másnap telefonon elmagyaráztam neki, mi történt. – Riportfilmet forgatnak rólam az anyák napi műsorba.

– Én úgy érzem, évtizedek óta ezt csinálom – sóhajtott Deborah –, és persze egyáltalán nem bánom. De néha olyan, mintha, amit csinálok, egyáltalán nem számítana. Te csak negyedik hónapja vagy otthon – és tessék, egy egész tévéstáb liheg a sarkadban!

Két hónappal később a Kísérlet hivatalosan véget ért. De attól, hogy visszamentem dolgozni, egy héten néhány este továbbra is én főzöm a vacsorát. És bevásárolok, összehajtogatom a tiszta ruhát, összesöprök. Laura szerint szívesebben vállalom a gyereknevelés felelősségteljes részét, mint a csupa móka-kacagást. Azt állítja, végre megértettem, milyen fontos a „rossz rendőr” szerepkör, és hogy kezdek szülőként „felnőni”. (Szülőként nemcsak fel-, de meg is nőttem. A félévnyi rengeteg nassolás és kevesebb edzés után kétlem, hogy valaha is visszafogyok 90 kiló alá.)

Ha úton vagyok, magammal viszem a számítógépemet, amelyre letöltöttem az új digitális fényképezőgépünkkel készített összes családi fotót. Így aztán gyakran azon kapom magam, hogy üldögélek a hotelszobámban, ráklikkelek a fotókra és mosolygok. Mivel a gyerekek is kikövetelték, hogy kísérletezhessenek a masinával, némelyik felvételen én is feltűnök – hol félig lefejezve, hol pislogás közben, hol két tátongó orrlyukam mögött alig fölismerhetően. De sértett hiúságomért bőven kárpótol az elégedettség, hogy rajta vagyok a képen.

Szeretek jelen lenni.

Vote it up
67
Tetszett?Szavazzon rá!