Fagyi sült krumpliból

Mint a fenti cím is bizonyítja, Winkler Róbert számára nincs lehetetlen – és ehetetlen sem. Még receptet is ad hozzá

Előző számunkban ott hagytuk abba, hogy nyakunkon marad a vasalóval készült ipari mennyiségű sült krumpli. Mivel ennyi krumpli felett üldögélni kissé műfajidegen lett volna tőlünk, csak ki kellett nyúlni a levegőbe az ötletért: készítsünk fagyit sült krumpliból!

Nem tudom, régen mennyibe került egy otthoni fagyigép, mert régen sem éreztem szükségét, hogy legyen egy olyan otthon. Azt sem tudom, lehetett-e kapni egyáltalán az átkosban – simán el tudom képzelni, hogy az NDK-ban létezett. Mert amit egy villanymotorból ki lehetett hozni, azt az NDK átképzett rakétatudósai kihozták, és a házi fagyigép ma is egy lassan forgó keverőlapátból áll, ami egy vízréteget is tartalmazó, kettős falú edényben dolgozik.

Utóbbit természetesen frissiben kell elővenni a mélyhűtőből, és kisvártatva magunk is meggyőződhetünk róla, hogy bármiből, de tényleg bármiből csinálhatunk fagyit. Akár gumicsizmából is, ha adunk hozzá tejszínt és cukrot. Ennek megfelelően a ma kapható házi fagyigépek is a tízezer forint körüli karácsonyi last minute kényszerajándékok sorát gyarapítják, alkalmasint talán mi is kaptunk egyet a szeretet legutóbbi ünnepén valamely kevésbé kreatív hozzátartozónktól.

Most, hogy megjött végre a szezonja, ne is húzzuk az időt! Hajítsuk a tálat a mélyhűtőbe, és míg eléri a kívánt mínusz 20 fokot, nézzünk körül a szörnyű receptek baljós dögkútjában, az interneten, keressünk valami igazán elmebeteget, amivel adott esetben magát az ajándékozót is lesokkolhatjuk! Kölcsönkenyér visszajár, legközelebb talán belemegy abba, hogy karácsonykor csak a gyerekek kapjanak ajándékot, mi ne fárasszuk már egymást ezekkel az elviselhetetlenül helyigényes kacatokkal. És már a tárgynál is vagyunk: mit szólnának egy sültkrumpli-fagyihoz?

Mert recept van, miért pont ilyen ne lenne? Még az is lehet, hogy jó, bár egyszer maga Dáni Júlia, a Kárpát-medence egyik legjobb fagylaltosa (Budapest, Csaba utca) mesélte, hogy amikor ő kitalálta, hogy a magyar bajnokságra gorgonzolával nevez be, rengeteget kellett finomhangolni a terméket.

Meg kell ugyanis őrizni az alapanyag ízét, különben nincs benne semmi poén. A legkarakteresebb ízű sajtok közé tartozó gorgonzola esetén ez nem is volt gond. Az sem könnyű, hogy jó legyen az állaga, hogy mennyire legyen édes, és milyen töményen tartalmazza az alapízt, mondjuk a gorgonzolát. Az a fagyi speciel megnyerte azt a bajnokságot, én azt hiszem, kétszer ettem is belőle, finom is volt, de valahogy fagyiban hiába tudja az ember, hogy valami mennyire érdekes, és hogy megnyerte az NB I. tavalyi szezonját, azért legközelebb inkább abból a velőtrázóan krémes karamellából kér. Na mindegy, nekünk amúgy sincsenek versenyzői ambícióink, mi csak valami olyat akarunk, amit majd egyszer elmesélhetünk, és úgyse fogja senki elhinni, hogy finom volt a sültkrumpli-fagyi.

Nem „tulajdonképpen finom”, hanem tényleg jó. Egyik kaland hozza a másikat. Ezt már a világirodalom legrégebbi klasszikusaiból megtanulhattuk, ott volt például Karthágó aranytollú szerzője, Apuleius Aranyszamár című regénye. Hát minket nem a javasasszony varázsolt el, hanem megismerkedtünk egy új édesítőszerrel, az agávésziruppal. Az újhullámos édesítőt a recept írja, és ha egy recept ír valami nehezen beszerezhetőt, mindig anyám példája lebeg a szemem előtt, aki latinos lezserséggel bánik a hozzávalókkal, és a végén még valami marhasággal meg is ideologizálja az étel elfajzását. Hiába csúfolom én az összes ilyen szörnyszülöttet trappantyúnak, anyám acélos tekintettel állja a támadásokat, mondván, ez sokkal egészségesebb, vagy valami hasonló.

Szóval én nem spóroltam meg az agávészirupot, ami egyébként kellemes meglepetést okozott, mert sokkal finomabb, mint a nyírfacukor, amit nemrég egy nőismerősömre terrorizált rá a lelkiismeretlen bioboltos, és teljesen olyan íze van, mint a cukorbetegek által használt édesítőszernek. A bioboltosok azzal kampányolnak az agávé mellett, hogy alacsonyabb a kalóriatartalma, mint a répacukornak (300 kalória a 400 ellen), de nyilvánvaló, hogy aki édesít, az addig rakja az ételbe az édesítőt, ameddig olyan édes nem lesz, amilyen édeset éppen kívánt. Tehát az ilyesfajta fogyókúrának nem sok esélyt adok, mi ellenben a krumplival harmonizáló íze miatt választottuk az Amerika sivatagos területeiről származó szirupot.

Most, hogy már tudjuk, a sültkrumpli-fagyi trappantyúvá válásának legfőbb gátja az agávészirup, térjünk a lényegre: a csipsszel hiába kísérletezünk, nem elég karakteres az íze, ezért jobb, ha héjában sütjük meg a krumplit. Jó szenesre – úgy értem, a héját egy kicsit kapja meg a forróság, különben hívhatnánk az ételt főttkrumpli-fagylaltnak is. Aztán a krumplikat megfőzzük tejben, és villával szétnyomkodjuk.

És hogy milyen finom lett? Hát hamar elfogyott, az biztos. Ahogy az is nehezen vitatható, hogy sikere nagyrészt visszafogott ízében gyökeredzik. Valamit édesen vagy sósan fogyasztani ráadásul abszolút kulturális, vagy kevésbé tudálékosan: megszokásbéli kérdés. Próbálta már a bundás kenyeret tejbe áztatva, cukorral-fahéjjal? És a rántottát? És a túrós csuszát zsírral nyakon öntve, kristálycukorral? Szarvassültet édes áfonyalekvárral?

Valójában minden finomabb lesz a zsírtól és a cukortól, ez nem is az emberiség közös genetikai kincse, hanem már állat korunkban abban éltünk, hogy mind a zsír, mind a cukor (gyümölcsök érésekor) igen rövid ideig rendelkezésre álló kincsek, fogyasztásuk komoly túlélési előnyt jelent. Evidens, hogy finomnak érezzük a zsíros cukrot, akár krumplit keverünk bele, akár pacsirtahányást. Kulturálisan nyilván fintorgunk, de ha csak utána mondják meg, mi volt az, jóízűen elfogyasztjuk. Genetikailag ezt nagyon tudjuk: fehérje bármikor akadhat. Ha másképp nem, hát benyomunk pár tücsköt-bogarat. De a cukrot és zsírt azonnal biztonságba kell helyeznünk. A legjobb széf pedig továbbra is a gyomor.

Vote it up
127
Tetszett?Szavazzon rá!