Fantázia és valóság között

A félig magyar származású Rachel Weisz családról, szakmáról és jövőképéről

Megjelent: 2010. március

Kapcsolódó cikkek

E porcelánbőrű, sugárzó tekintetű, ellenállhatatlan mosolyú szépség egy Ewan McGregorba szerelmesedett ifjú arisztokrata hölgy szerepében debütált a brit televízióban, és mindenki meg volt győződve arról, hogy ízig-vérig brit. Noha Rachel Weisz, a film égboltjának e tündöklő csillaga Londonban született és nevelkedett, valójában egy különleges bevándorló család sarja, s talán éppen ebből fakad kivételes vonzereje.

Szülei – apja magyar zsidó feltaláló, anyja olasz származású osztrák tanítónő – a náci üldöztetés elől menekültek családjukkal együtt Nagy-Britanniába, ahol azután később megismerkedtek és összeházasodtak. Két lányukat a legjobb magániskolákba járatták, és bár Rachel előtt egészen korán megnyílhatott volna a színi pálya, a papa és a mama ragaszkodott hozzá, hogy a gyermek annak rendje és módja szerint befejezze tanulmányait.

Amikor felvették Cambridge-be, az ifjú Weisz kisasszony a színház szerelmese lett, és megalapította Talking Tongues nevű társulatát, mely az Edinburghi Fesztiválon díjat nyert egy részben általa írott darabbal. Bár Weisz filmes pályafutása elején számos akciómoziban szerepelt, többek között a Láncreakció címűben (ahol Keanu Reeves partnere volt) és A múmia két folytatásában, hamarosan bizonyította rendkívüli színészi kvalitásait, és elhatározta, hogy másfajta szerepekben is kipróbálja magát. Erre hamarosan remek lehetőséget kapott Szabó István több generáción átívelő drámai filmjében, A napfény ízében, amelyben Sors Gréta szerepét alakította.

Játszott Hugh Granttel az Egy fiúról című vígjátékban, hangját kölcsönözte az Eragon egyik sárkányának, sőt még a horror műfajába is tett egy futó kirándulást a Constantine, a démonvadásszal, amelyben újra Keanu Reeves oldalán tűnt fel. Az igazi elismerést és az első Oscar-díjat azonban a minden korlátot és szabályt áthágó idealista feleség szerepe hozta meg számára a brazil Fernando Meirelles Elszánt diplomata című filmjében. Azon az estén, amikor 2006 márciusában fellépett a színpadra, hogy átvegye a szobrocskát, nyolc hónapos terhes volt fiával, kinek édesapja Darren Aronofsky amerikai rendező-producer.

A 4. századi Alexandriában játszódó Agora című filmbenKésőbb Hugh Jackman mellett eljátszotta az Aronofsky által írt és rendezett A forrás főszerepét. Majd a koreai rendező, Wong Kar-Wai My Blueberry Nights – A távolság íze című alkotása, a Télbratyó című családi vígjáték és a Brothers Bloom – A szélhámos fivérek következett. Mégis a Weisz által tervezett pálya következő állomását két legújabb filmje jelzi: a spanyol rendező Alejandro Amenábar Agorája, amely a 4. századi Alexandriában játszódik, és Weisz a csillagász és matematikus Hüpatia alakját formálja meg benne, illetve Peter Jackson Komfortos mennyországa, amelyben egy bánat sújtotta, a tragédiájával megbirkózni képtelen anyát alakít olyan művészek társaságában, mint Mark Wahlberg, Stanley Tucci, Susan Sarandon és a nagy jövő előtt álló tizenéves színésznő, Soairse Ronan. Az exkluzív interjúra New Yorkban került sor, ahol Rachel Aronosfkyval és kisfiukkal él.

RD: Anyaként biztos nagyon nehéz lehetett egy olyan asszonyt játszani, aki a lányát siratja. Miért szánta rá magát erre a szívfájdító feladatra?
RW: Mert ez nem igaz történet. A színészek mindig olyan figurákat játszanak el, akik nem azonosak velük. Ezúttal egy hetvenes évekbeli háromgyermekes amerikai asszonyt kellett alakí­tanom.

RD: Szóval az egész csak a képzeletben történik…
RW: Úgy van. Sok mindent eljátszunk, kellemes vagy kellemetlen dolgokat, de hát ez benne van a színészek munkaköri leírásában. Folyamatosan játszanunk kell, hol ezt, hol azt. Egy drámában mindig szélsőséges dolgok történnek. Az én életemről például nem lehetne drámai filmet forgatni, mert annyira unalmas. Ez csak munka, és én annak is veszem.

RD: Nem minden színész dolgozik így: a legtöbben hazaviszik magukkal a karaktereket…
RW: Nagyon igaz. De szerencsére nálam más a helyzet. Én megtanultam, hogyan kell a rendező kérésére „bekapcsolni” az érzéseket, és kikapcsolni, amikor a jelenet véget ért.

RD: Azért vállalta el Abigail Salmon szerepét, mert tetszett önnek Alice Sebold könyve, vagy mert szeretett volna az Oscar-díjas Peter Jackson rendezővel dolgozni?
RW: Több okom volt rá. Már korábban olvastam a Komfortos mennyországot és lebilincselőnek, rendkívülinek találtam, ahogy a narrátor a sírból „mesél”. Nem hiszem, hogy sok regény íródott volna az elhunyt nézőpontjából.

RD: Mi jelentette önnek a legnagyobb feladatot ebben a szerepben?
RW: Talán az a legérdekesebb, hogy a játszott figura bizonyos fokig antihős – tökéletes ellentéte a hagyományos drámai hősnek, aki bátran szembenéz a nehéz helyzetekkel, és megküzd ve­lük. Amikor beüt a tragédia, Abigail szétzuhan.

RD: Mint a legtöbb ember…
RW: Pontosan. Ő egy normális emberi lény, aki rendkívül reálisan éli meg a fájdalmát. Engem nagyon vonz minden, ami emberi. És semmi sem emberibb, mint hogy képtelenek vagyunk megbirkózni a filmben láthatóhoz hasonló tragikus helyzetekkel.

RD: A filmben egyik partnere Soairse Ronan, aki mindössze 14 éves és ígéretes karrier előtt áll…
RW: Valóban, csodálatos színésznő.

RD: Igaz, hogy ugyanennyi idős volt, amikor remek szerepet ajánlottak önnek a Dávid király című filmben (Richard Gere-rel a címszerepben), és visszautasította?
RW: Igen. Ez elég bonyolult történet, és a szüleim, különösen az édesanyám irányomban támasztott elvárásaival függ össze. Gyakorlatilag még gyerek voltam, és az ő beleegyezésük nélkül semmit sem csinálhattam. Ők pedig azt szerették volna, ha a tanulmányaimra összpontosítok.

RD: Tizennégy évesen már tudta, hogy színésznő akar lenni?
RW: Valahol mélyen, azt hiszem, már tudtam, hogy a színészettel akarok foglalkozni. De akkor még nem volt meg bennem a szükséges fegyelem vagy összpontosítási képesség. Soairse viszont hallatlanul elhivatott és fegyelmezett, a szülei pedig mindenben támogatják. Az édesapja színész, vagyis a színészet mindig is része volt az életének. Az én családommal egészen más a helyzet. A színészet számukra idegen dolog volt, belőlem pedig hiányzott az az önfegyelem, amilyen egy színésznek szükséges.

RD: A színészet a lázadás egy formája volt önnél? Feltaláló- és pedagógusszülők gyermekeként hogyan határozta el, hogy színésznő lesz?
RW: Ez nem így történt. Igazság szerint akkoriban eszembe se jutott, hogy színésznő legyek, vagyis nem volt ez semmiféle lázadás a részemről.

RD: Mondhatjuk, hogy az otthona eltért a szokványostól?
RW: Eltért a szokványostól? Talán, de nem amiatt, amire céloz. Az édesanyám tanítónő volt, később meg pszichoterapeuta lett. Hetente egyszer problémákkal küszködő emberekkel kellett foglalkoznia. Nem tudom, hogy ezt tekinthetjük-e a szokásostól eltérőnek, de számomra egészen biztosan nem volt az.

RD: És az édesapja? Rendkívüli dolgokat talált fel.
RW: Úgy valahogy. Megalkotott például egy lélegeztetőgépet, amelyet a mai napig használnak a sürgősségi osztályokon.

RD: Soha nem érezte, hogy olyannak kell lennie, mint az édesapja, hogy az ő példáját kell követnie?
RW: Nem. Soha nem érhettem volna a nyomába, ugyanis a természettudomány és a matek nem volt az erősségem. Apám a tudományos világhoz tartozik, én meg nem.

RD: Az, hogy a szülei emigránsok voltak, ön pedig már Angliában született, befolyásolta az életre szóló döntéseit?
RW: Természetesen. Mindent befolyásolt velem kapcsolatban, mert ha az ember emigráns családban nő fel, mindig kívülállónak érzi magát, és mindig keresi a helyet, ahová tartozhat.

RD: Hogyan?
RW: Úgy értem, hogy viszonylag ha­mar kifejleszti magában az alkalmazkodóképességet. Ha az ember szülei külföldiek, megtanul kommunikálni velük és a tágabb családjával, de amikor kilép a világba, úgy kell viselkednie, mint aki odavaló, hiszen abban az országban született és nevelkedett. Vagyis könnyen kell tudnia alkalmazkodni. Ez nagyon hasznos tulajdonság egy színésznél.

RD: Ez a sehová se tartozás érzése segített önnek alkalmazkodni New Yorkhoz?
RW: Nos, a legtöbb mai New York-i bevándorló, és akik itt születtek, azoknak a családja is pár száz éve valamikor bevándorolt az Egyesült Államokba. De nem, az én emigráns hátterem nem sokat segített. Az élet az Egyesült Államokban sokkal nehezebb, mint képzeltem. Ez egy egészen más kultúra.

RD: Melyek az osztrák, magyar és angol vonásai?
RW: Ez jó kérdés – és most már nemigen tudok rá válaszolni. Ezek a személyiségjegyeim napról napra halványulnak. Azonban szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok patrióta. Nem szeretem a patriotizmust és a nacionalizmust. Szégyen, hogy csak a különbségekre figyelünk és nem arra, ami közös bennünk.

RD: Értem, de azt mondják, hogy minden kultúra önálló, külön világ.
RW: Ez is igaz. Minden kultúra különböző és mély hatással van az egyénekre, vagyis a kérdése jogos. Megvan bennem a magyarok szenvedélyessége és nyíltsága. Nagyon egyenes, heves emberek, akik nem kertelnek.

RD: És a brit oldala?
RW: Megtanultam a nyelv finomságait, azt a képességet, hogy ha kicsit másképp ejtek ki egy szót, egészen más jelentést hordoz. A nyelvhasználat Angliában lenyűgöző. És megtanultam a britek diplomatikusságát. Az osztrákok általában merevebbek. Nem sokban hasonlítok hozzájuk.

RD: Különböző nemzetiségű alkotókkal dolgozott, például brazil és spanyol rendezőkkel is. Van ennek valami köze az ön többnemzetiségű multikulturális hátteréhez?
RW: Hát persze. Hiszen bár britnek tűnök, valójában nem vagyok az. A lehető legtöbb jó rendezővel szeretnék együtt dolgozni. Sokféle származású és világnézetű van köztük. De természetesen továbbra is szívesen dolgozom a nagy amerikai rendezőkkel.

RD: Hogyan változtatta meg önt az anyaság nőként és színésznőként?
RW: Erre nem tudok szabatosan válaszolni, mert az anyaság teljes egészében átalakítja az ember életét. Egyike annak a kevés elképzelhetetlen élménynek, amelyet át kell élni ahhoz, hogy teljesen megértse az ember. Sok hipotetikus helyzetbe kerültem már a színjátszás révén, de az anyaság a valódi élet. Olyan tapasztalat, amelyet lehetetlen átadni.

RD: Valóban?
RW: Abszolúte. Lehet általános elképzelésem bizonyos dolgokról – például egy gyermek elvesztéséről. De arról, hogy milyen anyának lenni? Azt lehetetlen elképzelni. Ez személyes tapasztalat: át kell élni ahhoz, hogy az ember megértse. És ez az egész folyamatra igaz: a terhességre, a szülésre. Anyának lenni fantasztikus!

RD: Nehéz anyának lenni az ön szakmájában?
RW: A pályám jelenlegi szakaszában, mint már említettem, megtanultam a kitalációra összpontosítani és aztán visszatérni a valóságba. Azt hiszem, ettől jobb színésznő lettem. Miután eljátszottam a jeleneteimet, visszatérek a páromhoz és a fiamhoz a való életbe. Meg kell tanulni elválasztani egymástól a fikciót és a valóságot.

RD: Ez nem volt mindig így?
RW: Nem. A kitaláció nagy szerepet játszott mindenben, amit fiatalabb koromban csináltam. Ha akkor kapom meg egy olyan anya szerepét, akinek a gyermekét meggyilkolták, biztos mélyen megrendített volna.

RD: Úgy véli, jobb helyzetben van, mint más dolgozó anyák?
RW: Igen. A színészet mellett nagyobb a szabadságom. Az értelmiségieknek és a munkásoknak Amerikában csak két hét vakáció jár. Idejük zömét munkában töltik.

RD: De az ön esetében ez nincs így…
RW: Nincs. Mert a színészek hoszszabb szüneteket tarthatnak, és amikor dolgozunk, a gyerekeink eljöhetnek a forgatásra. Rendkívül rugalmas foglalkozás a miénk, rugalmasabb, mint sok másik. Mindig is ezt az életet éltem, de az anyaság egész jól összeegyeztethető vele.

RD: Élettársa, Darren Aronofsky elég­gé tájékozott Latin-Amerikában. Ön is jól ismeri ezeket a kultúrákat?
RW: Nem annyira, mint ő, de imádjuk Mexikót, és sokat utazunk oda. Az elmúlt években gyakran jártunk a Yucatánon: gyönyörű hely. Darren a mágikus realizmus igézetében él, de én nem. Én jobban kedvelem a realista realizmust…

RD: Ezért akar spanyolul tanulni?
RW: Nem. Azért akarom megtanulni, mert a spanyol fontos nyelv, a legtöbben beszélik a világon, ugye?

RD: Nem. Az a mandarin. A spanyol a második legtöbbet használt nyelv a világon.
RW: Hát, sajnos kínaiul soha nem leszek képes megtanulni. Muszáj realistának lennem, és mivel olyan közel élünk Mexikóhoz és a latin-amerikai régióhoz, spanyolul akarok tanulni.

Vote it up
69
Tetszett?Szavazzon rá!