Fel, táncra!

A flamenco iránti szenvedély növendékek ezreit vonzza évente Spanyolországba. Szerzőnk is beiratkozott egy tanfolyamra

Megjelent: 2013. november

Kapcsolódó cikkek

Dől rólunk a veríték és levegő után kapkodunk, de addig nem hagyjuk abba a táncot, amíg Úrsula nem mondja. Délelőtt 11 óra van egy meleg tavaszi délelőttön a sevillai Andrés Marín Flamencoakadémián, Spanyolországban.  Rajtam kívül még húsz másik nemzetközi táncnövendék gyűlik itt össze, hogy végigküszködjünk egy sor kimerítő gyakorlatot a híres flamencotáncos Úrsula López irányításával, amelyek erőnlétünk, ritmusérzékünk és flamencotáncosi technikánk javítását szolgálják. Lábunk egyszerre dobban a padlón a ritmusra, a zapateado, vagyis a lábmunka gyakorlása során. Ahogy végigtekintek osztálytársaim arcán, megpillantom Josio Mizorokit, a nyugodt, 64 éves japán iparirendszer-fejlesztő mérnököt, aki minden évben eltölt itt egy hónapot.

Mögötte az orosz fordító Vika Baszmova áll, aki két éve költözött Sevillába, és csak mostanában ébredt rá, gyermekkori vágya, hogy táncoljon.

Mathilde Fornelli Anton, a filigrán francia táncosnő 21 évesen már helyi bárokban lép fel, és úgy tűnik, ragyogó szakmai karrier előtt áll.

Én összeszorított fogakkal dobogom ki a ritmust, miközben a lábam alatt a táncterem kopott padlóján tócsába gyűlik a veríték.

180 centi magas egykori élvonalbeli kosárlabdázó és hivatásos újságíró létemre a döntés, hogy elhagyom az otthonomat, a családomat, barátomat, a munkámat négy hónapra, és minden időmet a flamenco tanulásának szentelem, képtelenségnek tűnhet.

Mégis azok számára, akik ebben az ablaktalan táncstúdióban körülvesznek, ez a döntés teljesen normális.
 

Annyit a legtöbb ember tud a flamencóról, hogy ez a tüzes muzsika és tánc elválaszthatatlanul kötődik a dél-spanyolországi andalúziai régióhoz. A nők jellegzetes földig érő fodros ruhát, extravagáns fülbevalót és szorosan hátrafésült kontyot viselnek. 

A férfiak öltönyben és hosszú, lobogó hajjal ropják. A táncosok erős, magas sarkú cipőjének talpát szorosan egymáshoz illesztett kis szögek fedik, hogy hallani lehessen a lábmunkát.

Gyakorlatilag az óta, hogy mindössze 200 éve először dokumentálták, ez a szenvedélyes művészeti forma lenyűgözte a külvilágot. Legnagyobb sztárjai sikereik zömét valamennyien Spanyolország határain kívül aratták.

Először csaknem tíz éve láttam flamencót szülővárosom, a kanadai Vancouver egyik éttermében.  A táncos egy kínai–kanadai nő volt, akit Kasandrának hívtak. Izmos volt, gyors és szenvedélyes – a legkevésbé sem spanyolos. Úgy akartam táncolni, mint ő, azt akartam érezni, ami ő érzett olyan intenzíven ott fönt a kis fa színpadon.

Ez a vágy hozott Spanyolországba immár harmadszor, és ezzel nem vagyok egyedül. Tanulni vágyók százai, sőt néha ezrei zarándokolnak ide, hogy megtudják, mit jelent a flamenco.  Nyomatékos jelenlétünk Sevillában megváltoztatja a flamenco oktatását és előadásmódját, és idővel mi, külföldiek, extranjerók, akár az egész műfajt is megváltoztathatjuk.

– Nem volt pénzem tánciskolára – mondja José Galván, a flamenco mestere, miközben jeges teát kortyolgat a táncakadémiája előtti kávézó teraszán. – Egyedül tanultam. – 66 évesen már nem az a légiesen karcsú táncos, mint aki a hetvenes, nyolcvanas években Tokiótól New Yorkig rabul ejtette a közönséget. Mégis minden porcikájában ugyanolyan flamenco – talán ezért özönlenek hozzá a növendékek tanulni.

Mint nemzedéktársai közül oly sokan, Galván is barátaitól, rokonaitól leste el a mozdulatokat Sevilla utcáin és a többi fellépőtől azokban az úgynevezett tablaókban vagy flamencoklubokban, ahol dolgozott.

 – Mindenütt gyakoroltam – az utcán, a buszmegállóban – bárhol voltam is – meséli.

A flamenco történetét tekintve a tanulásnak ez a módja nagyon is ésszerű. A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a flamencót az üldözött cigány, zsidó és mór népesség teremtette meg Dél-Spanyolországban. A hagyományos flamencodalszövegek ezeknek az elszegényedett, de szenvedélyes embereknek az életét tükrözik: a hajléktalanságot, az elveszett szerelmet, a halált és a túláradó örömöt.  Ez plebejus műfaj, amely az utcákon született.

A flamenco befogadó jellege az egyik dolog, ami először vonzott benne. Fizikailag kilógok a „táncos” sablonból. Túl magas vagyok ahhoz, hogy könnyen találjak salsapartnert vagy hogy beleolvadjak egy dzsessztánckarba vagy balett-társulatba.  De a flamenco mindenkit magához ölel – a magasat, az alacsonyat, a soványat, a kövéret. Sok érzéki csípő- és törzsmozgás jobban is néz ki, ha a táncos testesebb.

Ráadásul ez a tánc jól áll az idősebbeknek is. Japán barátom, Josio Mizoroki 64 éves, és pontosan tudja, hogy soha nem fog fellépni a sevillai tablaókban, mégis mindennap ott van az órán, és ugyanolyan keményen küzd azért, hogy tökéletesítse technikáját, mint a többiek.

– Szeretem a fizikai kihívást, a zenét, és ha egyszer belekezdek valamibe, nagyon koncentrálok – mondja Josio, aki 50 éves kora előtt nem vett rendszeres flamencoleckéket.

Mivel a flamencót általában szólóban táncolják, teljesen magadra vagy utalva, minden siker vagy kudarc egyedül a tiéd.

Bár vannak meghatározott palók (dalstílusok), amelyek megadják a közös alapstruktúrát, a flamenco művészete nagyrészt az énekes, gitáros és táncos közötti spontán, improvizatív összjátékból fakad. Akkor válik valaki képzett táncossá, ha ösztönösen tudja, mikor fogja az énekes befejezni a strófát. Amikor megtanulsz erőteljes llamadát avagy hívást produkálni, amely világosan jelzi a gitárosnak, hogy meg akarod változtatni a tempót vagy a ritmust. Nem elég a lépéseket elsajátítani, a flamencót megtanulni annyit tesz, hogy megtanulsz beszélni egy szavak nélküli nyelven.

A nyelvtanulás a gyerekeknek megy a legkönnyebben, így az olyan művészeknek, mint Galván, akik egészen fiatal koruktól elmerültek a zenében és a táncban, az ütem és a dallam szinte a vérükké vált, olyan természetes számukra, mint a járás vagy a lélegzés.

Ez nem igaz a mester jelenlegi tanítványaira. Ennek a képességnek és tudásnak a megszerzéséhez sokunknak napi több táncórára van szüksége. Ennek az igénynek a kielégítéséhez folyamatosan létesülnek új táncműhelyek és iskolák.

S aztán ott a gyakorlás – a város tele van apró helyiségekkel, amelyek óránként pár euróért kibérelhetők. Ha végigsétálsz a szűk, macskaköves utcákon, alig tehetsz meg pár lépést anélkül, hogy meg ne hallanád a közelben próbálók lábának dübörgését.

Úrsula reggelenként a tánctechnikáról tartott kurzusa után általában még két órára beveszem magam az egyik ilyen gyengén megvilágított helyiségbe, ahol zapateado (lábmunka-) és vuelta (forgás-) gyakorlatokat végzek. Abban a négy hónapban, amíg itt leszek Sevillában, átlagosan négy és fél órát fogok táncolással eltölteni naponta. Ennyi időre van szükségem ahhoz, hogy megfeleljek az iskolai követelményeknek, mert Spanyolországban a flamenco nehéz dolog.

Számomra a vuelták jelentik a legnagyobb kihívást. Néha azért bosszankodom, mert szokatlanul magasan van a súlypontom, de ez csak olcsó kifogás. Bárcsak többet gyakorolnék…

Vannak napok, amikor csak annyit tehetek, hogy igyekszem nem fölbukni, amikor Úrsula ránk parancsol, hogy dupla vueltákat hajtsunk végre. Egy-egy különösen nehéz lecke után gyakran eszembe jut, amit La Farruca táncos tanár mondott nekem egyszer: – Flamenco duele. (A flamenco fáj.) Hogy a fájdalom elmúljon, csak két dolgot tehetek: vagy feladom, vagy gyakorlok.  És én képtelen vagyok feladni.

Néha, amikor halálfáradtan egyedül vagyok a próbateremben, kis híján hangosan felnevetek, annyira abszurd, amire törekszem. Egy 180 centi magas kanadai nő azt képzeli magáról, hogy flamencotáncos! Gyakran eltűnődöm, hogy egy külföldi, mint én, lehet-e olyan jó, mint egy spanyol.

– Akár még jobb is. Miért ne? – Ez Juan Vergillos díjnyertes spanyol író és flamencológus véleménye. Egy sevillai művelődési központban ülünk, ahol Vergillos épp befejezte a flamenco történetéről tartott előadását.

– A flamencónak mindig voltak olyan jelentős figurái, akik nem spanyolok – mondja.  José Grecót hozza fel példaként, az itáliai–amerikai táncost, aki kilencéves korától az Egyesült Államokban élt, és mégis az 1950-es években uralta a flamenco világát.

Vergillos örül, hogy a külföldiek ennyi erőfeszítést tesznek és idejönnek Andalúziába tanulni.  – Itt a flamenco benne van az esőben, a virágokban, a narancsfák levelében, a tenger színében – mondja.

Flamencónak lenni. Itt az emberek úgy beszélnek róla, mint egy életmódról. A spanyol gyerekek a fiestákon ösztönösen a tangó négynegyedes ritmusában verik össze a tenyerüket, és az egyirányú utcákon autóikban száguldozó tinédzser fiúk száz évnél régebbi letrák (versezetek) poposított változatait harsogják. Öregemberek, miközben délutánokon a narancsfái árnyékában hűsölnek, a guajirák ritmikus melódiáit dúdolják.

Természetesen a flamencóért ide zarándoklók nem mindegyikéből válik hivatásos táncos Spanyolországban. Reggel a hátsó sorban látom a szülővárosától, az oroszországi Novoszibirszktői igen távolra került Vika Baszmovát, aki erősen összpontosít, s közben úgy vonja össze a szemöldökét, mint aki bármelyik pillanatban sírva fakad. –  Nem vagyok olyan tehetséges, hogy a munkámnak lehessen bármi gyümölcse – mondja.  – De csak akkor érzem, hogy igazán élek, amikor táncolok.

Szobatársam, Maria Mandragou görög táncos a legtöbbünknél jobban tudja, mi vonzza a külföldieket Sevillába. Miután már négy évet eltöltött itt, csak mostanában kezd helyi bárokban és klubokban fellépni, és sok, hazájától távol élő flamencoművésszel találkozott az amatőrből profivá válás rögös útján. – Próbálnak rátalálni valamire az életükben – magyarázza. – Egyeseknek ez egy út. Mások számára viszont a végállomás.

Apró, izmos alakja ugrásra késznek tűnik, még akkor is, amikor a kanapén pihen. – A belső énemhez érek el – meséli a saját útjáról.  – Soha nem kérdezem magamtól, hogy tetszik-e, amit az életemmel csinálok. Ez olyan magától értetődő, mint az, hogy a nap felkel holnap reggel.

Mi az a múlékony minőség, ami idevonz minket, és amit oly kevesen tudnak közülünk szavakba önteni?

– A legérdekesebb dolog számomra az, amikor tanítok nektek valamit, és ti azt a magatok módján képzelitek el – mondja Andrés Marín, akivel a stúdiójában beszélgetek. – A táncodban kifejezheted a saját testedet, lelkedet, szellemiségedet.

Miközben azért küszködünk, hogy a flamencót magunkévá tegyük, valamennyien megtapasztalunk kisebb győzelmeket. Az egyiket sevillai tartózkodásom utolsó napján éltem át egyedül a stúdióban. Több hónapnyi gyakorlás és kudarc után végre sikerült kiviteleznem egy dupla vuelta quebradát, olyan jellegzetes flamencoforgást, amelyet előredöntött törzzsel és előrenyújtott karral kell végrehajtani. Ahogy a  siguiriyas üteme betölti a levegőt, kétszer megperdülök anélkül, hogy elveszíteném az egyensúlyomat, és a végén mindkét lábam szilárdan áll a földön, arcom előrenéz, szemközt elszánt tükörképemmel.

Az én álmom is az, mint mindenki másnak ebben a külföldi művészekből álló összetartó közösségben. Bár Spanyolországban alakult ki, a flamenco arra született, hogy újraértelmezzék mindazok, akik vállalják e nyelv megtanulásának gyönyörű feladatát.

Vote it up
82
Tetszett?Szavazzon rá!