Felejthetetlen bácsikám

Jim bácsi volt az, aki megtanított, hogyan fogadjam az élet kihívásait. Apám helyett apám volt

Tízesztendős voltam, és hazugságon csíptek. Konokul tagadtam, hogy én törtem volna be az ablakot, szüleim azonban nagyon jól tudták, hogy én vagyok a ludas.

Akkoriban nagy ügynek számított egy betört ablak, és én ugyancsak el voltam keseredve.

Gyanítottam, hogy szüleim elmondják a dolgot Jim bácsikámnak, akit bálványoztam. Amikor azonban a gyárból hazaúton mellette ültem sötétzöld kocsijának első ülésén, és egyszer-kétszer félve rásandítottam, észrevettem, hogy mosoly bujkál a szája szögletében.

– Mindig könnyebb igazat mondani – jelentette ki teljesen váratlanul. Egy pillanatra nem az utat nézte, hanem rám vigyorodott. – Hát még a magunkfajta lustaságnak.

Nyeltem egyet, néztem a tovasuhanó postaládákat, és vártam. De ennyi volt az egész – se szidás, se prédikáció. Bácsikám dúdolni kezdett, engem pedig elöntött a megkönnyebbülés. Magunkfajta. Ezek szerint még mindig cimborák vagyunk.

Hamarosan alkalmam volt a gyakorlatban kipróbálni Jim bácsikám tételét. Egy szép napon a postahivatal pultján megpillantottam egy pár barna bőrkesztyűt. Az idős Mrs. Jameson viselte, amikor bejött, de csupasz kézzel távozott, miközben egy jókora csomagot cipelt. Felpróbáltam a kesztyűt. Mintha rám öntötték volna.

Aznap este alulmaradtam a lelkiismeretemmel vívott párbajban. A magunkfajta lustaságnak mindig könnyebb igazat mondania. Másnap visszavittem a kesztyűt, és bevallottam Mrs. Jamesonnak az igazat.

Egy hónap múlva kis csomagot kaptam. A kesztyű volt benne, mellette egy cédula: „Új kesztyűt vásároltam; gondoltam, talán tudod ezt használni. Mrs. J.”

Amikor bácsikám megkérdezte, honnan van ez a menő kesztyű, elmondtam neki a történetet. – Érted már? – kérdezte örvendezve. Igen, értettem. Ma is értem.
 

James Bellows Little elképedne a gondolatra, hogy ő valaha is megtanított valakit valamire. Semmit nem utált annyira, mint a közhelyszerű aranyigazságokat. De a józan ész mindig készen állt nála, ha szükség volt rá.

Ahányszor találkoztunk, mindig sor került ilyesmire. Felszaladt a szemöldöke, mintha azt lesné, mikor esik le nekem a tantusz, akármiről volt is szó: arról, hogyan kell lexikont használni, vagy mi a módja a szabad ég alatti sütés-főzésnek, avagy hogyan mérjük fel ellenfelünk képességeit a teniszpályán, netán hogyan forduljunk vitorlással ellenszélben. Figyeltem, hallgattam, olykor még tanultam is valamit.

Jim bácsikám még arra is megtanított, hogyan legyek úrrá könnyeimen. Tizenkét esztendős voltam, amikor apám meghalt, és Jim bácsi, anyám fivére alighanem úgy érezte, ezentúl nagyobb szükségem lesz rá, pedig én már korábban is ugyanígy ragaszkodtam hozzá: erős kezéhez, higgadt jelenlétéhez.

Jóval később jöttem csak rá, milyen ügyesen igazította szavait és tetteit egy gyerek igényeihez

Jóval később jöttem csak rá, milyen ügyesen igazította szavait és tetteit egy gyerek igényeihez, aki azt sem tudta, hogy vannak igényei. Úgy vélte például, hogy kicsit túl hiszékeny vagyok, s hogy ebből kigyógyítson, a szó szoros értelmében a fejét használta.

Hétéves koromban megkérdeztem Jim bácsit, miért van az, hogy a feje kopasz, a melle viszont szőrös. – Azért – felelte kapásból –, mert a második világháborúban átültettettem a fejemről a hajat. A katonaságnál ingyen elvégezték, és azután már soha többet nem volt gondom borbélyra. Nem rossz, mi? – kérdezte, és rám kacsintott.

Jó három évbe telt, mire komoly kételyeim támadtak.

Jim bácsikám ipari gumiárugyárat vezetett, és akkoriban, az autópálya előtti időkben, rendszerint szörnyű nehezen vergődött haza a csúcsforgalomban. Vele voltam egy délután, amikor – anélkül, hogy túllépte volna a megengedett sebességet – úgy sikerült hazaérnie, hogy egyetlen egyszer sem kapott pirosat.

– Ezt hogy csináltad? – tudakoltam.

– Ritmikusan vezetek – felelte vidoran. – Hogy honnan van ez a képességem, nem tudom. De megvan anyádban is. Bill bácsikádból viszont hiányzik.

Rezzenéstelen arccal nézett rám. – Lehet, hogy te is örökölted. Pár év múlva kiderül.

Ritmikus vezetés! Egészen addig hittem benne, míg magam is meg nem szereztem a jogosítványt.

Csúcsforgalom? Kopaszság? Ha nem tudod elkerülni, fogadd el, és örülj neki! Ahogyan Jim bácsikám csinálta.

Minduntalan eszembe juttatta, hogy a barátság sohasem veszíti el az értékét. És ezt maga is bizonyította. Alig érkezett haza például egy-egy utazásról, megállította az első barátját, akivel összefutott, és ebédre hívta. Ha az illető nem ért rá, vett neki egy kalapot. Így hozta cimborái tudtára, hogy hiányoztak neki, és örül, hogy viszontlátja őket.

Önbizalmam támogatására Jim bácsikám időnként felajánlotta, hogy a zsebében található aprópénzt felteszi az én zsebemben csörgő aprópénz ellenében. Nem volt sportszerű megnéznem, mennyi aprópénz bújik meg kordnadrágom zsebében. Kihívás volt, mintha életre-halálra menne a játék. A tétet mindig Jim bácsi határozta meg, de én csak akkor tudtam meg, mi az, ha már ráálltam a fogadásra.

– Fogadunk? – kérdezte minden átmenet nélkül.

– Rendben. – És állt a fogadás.

– Mi Ohio állam fővárosa?

– Hümm... Columbus!

– Aha – bólintott, tettetett meglepetéssel, azután a zsebébe nyúlt. – Nézzenek ide: 27 cent!

Nem a pénz volt a fontos; hanem a figyelmeztetés, hogy néha muszáj fejest ugrani – még ha nem tudjuk is, milyen hideg a víz. Nem emlékszem, hogy valaha is elvesztettem volna egy ilyen fogadást. Amit persze Jim bácsikám mesterkedésének köszönhettem. Szerencsejáték volt – a szó legjobb értelmében. Sok kölyöknek van szüksége ilyesmire. Nekem például biztosan volt.

Idővel bácsikám férfias dolgokra is megtanított: hogyan kössem meg a csokornyakkendőt, hogyan vezessem a traktort, hogyan hajtogassam össze szövetöltönyömet, hogy ne legyen gyűrött, hogyan álljam az élet kihívásait és hogyan állapítsam meg, mennyire komoly a kihívás.

A szépet is szerette Jim bácsi, és ezt nem is szégyellte. Kaptam tőle egy pár kertészkesztyűt, kölcsönadta nénikém gumicsizmáját, és elvitt vadvirágkeresőbe. Amikor hazaértünk, az asztalra állított egy jókora patentüveget, és tanácsomat kérte: hogyan mutatnának legszebben szerzeményeink. Légy őszinte, bátor, kedves, és tartsd nyitva a szemedet! – ezek a szavak ugyan sohasem hangzottak el, mégis világos volt a mondandó.

Jim bácsi például arra is figyelmeztetett, hogy a férfiember szépséget és ihletet is kereshet a könyvekben. Büszkén soroltam magamat a kevesek közé, akik tudták, a könyvespolc mely kötetei mögött tartja bácsikám a makadámiadiókat.

Az ő szavai emlékeztettek arra is, hogy apám nemcsak falta a könyveket, de lelkes kertész is volt. Jim bácsi segítségével jutottam én is apám véleményére: mind a kettőre érdemes időt szánni.

Apám halála után nem sokat beszélgettünk róla Jim bácsival. Csak akkor tört meg a jég, amikor egy délután Jim bácsi tóparti házának udvarán együtt dolgoztunk.

– Amikor Monty meghalt, te az apádat veszítetted el, anyád pedig a férjét – mondta Jim bácsi. – Én meg egy jó barátot. Apád azonban a lehetőséget veszítette el, hogy megláthassa: hogyan válnak valóra reményei. Életének egy csapásra vége szakadt, nagyon is korán, és sohasem tudhatja meg. És ez a legkeservesebb.

Jim bácsi rám nézett. Harag tükröződött az arcán. Őt is elkeserítette, hogy apámnak olyan rövid élet jutott. És rádöbbentem, hogy én is szakasztott ugyanezt érzem. Ez talán azt jelentette, hogy felnőttem.
 

Egy augusztusi napon horgászkirándulásra indultunk kettesben egy oldalmotorral hajtott három és fél méteres rozoga csónakon. Nem nagyon tetszett, hogy olyan lassan haladunk. Szép dolog a sebesség, mondta Jim bácsi, de ha az ember látni is akar valamit útközben, menjen lassan. – Úgy tiszta a kép – mondta.

Ez jutott az eszembe évtizedek múltán, amikor Jim bácsikámat nyolcvankettedik életévében elvitte a szíve. Vajon többet látott-e lassulóban?

Jim Little nagy megfigyelő volt, és megfigyeléseit mindig megosztotta szeretteivel. Néhány dolgot, amire felhívta a figyelmemet, hamar megértettem, de akadt, ami csak évtizedek elteltével világosodott meg.

Élete utolsó éveiben olykor-olykor küldött nekem valamit, amit hajdan tőlem kapott, úgy 30-35 esztendővel korábban. Szirten álló házának rajzát. Krétarajzot egy vitorlásról, melynek kormányánál pálcikaember áll, a hajó oldalán pedig a „JBL” betűk olvashatók.

Eleinte elnéző mosollyal fogadtam ezeket az emlékeket. Ahogy azonban szaporodtak, megannyi jelzőtáblának tekintettem őket, amelyeket Jim bácsi állított a számomra. Telik az idő – szólt a gyengéd figyelmeztetés. – Nem vagy már az a rövidnadrágos öcskös. Nagybácsi lettél magad is, hát úgy vigyázz!

Íróasztalom mellett egy fadobozban hevernek ezek a cédulák, amelyeket elsárgított az idő. De a szemem olyannak látja, amilyennek a szívem tudja őket.