Ferragamo ajándéka

Anyám és a híres cipőtervező megtanított arra, hogy minden lehetséges még akkor is, ha nagy hátránnyal indul az ember az életben

Kapcsolódó cikkek

 

Wandering along the streets of New York City, my daughters and I stop at shoe stores from the Village to the Upper West Side—wherever we happen to be. This is their choice, these women who as little girls teetered around the house balancing like cranes in my mother’s high heels. I sit on a bench and wait while they try on shoe after shoe, readjusting their positions in the mirror, eyes downcast, considering their feet.

“So?” one of them will ask me. “What do you think of these?”

“I love them.” I say this about every pair, of course. Which isn’t true. I have a complicated relationship with shoes. Given a choice—which a mother of two daughters on a shopping spree doesn’t necessarily have—I’d never go into a shoe store at all.

But my mother would be ecstatic. In the romance of shoes, they are my mother’s daughters.

I am her true daughter—and growing up I was her full-time job, one she took on with grace. I’d had polio as a baby, and learned to walk in braces wearing heavy, brown orthopedic oxfords. The fact that they were not the black patent Mary Janes the other little girls were wearing concerned me less than it did my mother, who was in love with shoes.

There was an element of boot camp to my early childhood: posture exercises, ballet school run by a French dancer who wasn’t enthusiastic at the arrival of a hopeful ballerina wearing oxfords and a metal brace. My mother bought me ballet slippers. I couldn’t walk in them. But I held tight to the barre, pretending I could leap, my legs in perfect half-moons, my pink slippers pointed.

By the time I was seven, my mother had moved on to tennis, which she decided I could play while wearing black rain rubbers over my oxfords. And long before anyone in my class had heard of ballroom dancing, my mother played swing music on the phonograph in the living room, took me in her arms and taught me how.

By age 12, after a series of operations, I could walk unaided. When I turned 15, she signed me up for dancing school with boys. She took me shopping at the Washington’s Birthday sales, buying me a sliplike dress with a deep V and a strapless satiny thing. But shoes were a dilemma: I wore two sizes, one 5.5, the other 3.

“I can’t wear these to dancing school,” I said of my orthopedics.

“Of course not,” my mother agreed. “We’ll buy you heels.”

So we went to G. C. Murphy’s Five and Ten and bought a pair of size 5.5, stuffing one shoe with toilet paper so it would fit my smaller foot.

I wore the satiny formal to the first dance. I managed to take a turn with a boy so tall I couldn’t see his face—which was just as well, since the toilet paper began to trail in a long ribbon across the dance floor. I fled the studio and hid in the ladies’ room—my feet up on the toilet seat so no one could see I was there—until dancing school was over. I never went back.

“We’ll find you shoes,” my mother promised me that night.

“I don’t need to go to dances,” I said.

“Maybe not,” she answered. “But you need to have the shoes, in case you change your mind.”

Someplace in my mother’s fashion- magazine reading, she recalled that Salvatore Ferragamo had a child with polio. She wrote to him, saying that she, too, had such a child, telling him the story of the dance. Would he consider making my shoes?

By this time, Ferragamo was well known as a shoemaker, with rich clients all over the world. But my mother was certain he would write back. And he did, inviting us to Florence, offering to make a “last”—a model of my foot—at no cost.

Ferragamo died before we could get to Florence. As it turned out, he did not have a child with polio. But he was a sympathetic man, and his wife and daughters honored his letter.

And so it was that as an awkward, self-conscious teenager, I sat at the Palazzo Spini Feroni headquarters next to my lovely mother and was measured. What I remember about that afternoon—besides the slender models walking the marble floors and the elegant women sampling the wares—is the sense I had of my mother. She commanded the room in her quiet way, as if she had brought to Florence a precious treasure, a jewel of such particularity that for a moment I lost myself and believed her.

For the next ten years—until the building where the lasts were housed burned down—I’d scan magazines with my mother, looking for shoes. I’d send the pictures to Ferragamo’s and, for $35 a pair, I’d receive the most amazing creations: olive-green suede with an orange leaf, gray leather with a black heel like an umbrella, my wedding shoes, with seed pearls in the shape of a butterfly. They were not exactly right for a young woman in the shoeless ’60s. But they were beautiful.

My mother was a quiet, mysterious woman of understated elegance. When she died, I discovered in her closet shelves of shoes, the price tags still attached. Suddenly I could see her in the shoe department; arthritis had made it impossible for her to wear the slender high heels and strappy sandals she adored. But she would buy them anyway, pretending she was going to a dance.

She believed that anything is possible in life, and that she should always be ready for surprises—a philosophy she had taught me with the full measure of her love.

Lányaim és én, New York utcáin sétálgatva, betérünk mindenféle cipőüzletbe, mindenhova, ami éppen utunkba esik. A lányok szeretnék így, ezek a felnőtt hölgyek, akik kislányként anyám magas sarkú cipőiben egyensúlyozva botladoztak fel és alá a házban. Leülök egy zsámolyra és várok, miközben egymás után próbálják fel a cipőket, majd tekintetüket a lábukra szegezve pózolnak a tükör előtt.

– Nos? – kérdezi valamelyikük. – Mit szólsz ehhez?

– Nagyon tetszik – válaszolom természetesen minden egyes cipőnél. Pedig nem így van. Bonyolult kapcsolatban állok a cipőkkel. Ha rajtam múlna, soha nem mennék cipőboltba – két lány anyjaként azonban aligha van más választásom, ha bevásárlókörútra indulok velük.

Anyám viszont oda lenne a gyönyörűségtől. Ami a cipőimádatukat illeti, az én lányaim anyám lányai.

Az igazi lánya viszont én vagyok; felcseperedésem anyám minden percét igénybe vette, s ő ezt elegáns könnyedséggel vállalta magára. Gyermekbénulásom miatt ormótlan barna ortopédcipőt és lábmerevítőt kellett viselnem, hogy megtanulhassak járni. Az, hogy más kislányok pántos fekete lakkcipőben pompáztak, engem sokkal kevésbé zavart, mint anyámat, aki rajongott a cipőkért.

Kora gyermekkorom bizonyos fokig egy kiképzőtábor életére emlékeztetett: tartásjavító tornagyakorlatokat kellett végeznem, és balettórára jártam egy francia táncosnőhöz, aki nem igazán repesett az örömtől, amikor az ifjú balerinajelölt ortopéd cipőben és fém merevítővel a lábán jelent meg az óráján. Anyám vett nekem balettcipőt, de persze járni sem tudtam benne. Ennek ellenére görcsösen kapaszkodtam a korlátba, és úgy tettem, mintha magasra tudnék szökellni, lábaimat tökéletes félhold alakban behajlítani, s közben a rózsaszín balettcipőben spiccelni.

Mire hétéves lettem, anyám teniszre iratott át, mert úgy vélte, az menni fog, ha a barna cipőmre fekete kalocsnit húzok. És jóval azelőtt, hogy az osztályomban bárki hallott volna a báli táncokról, anyám a nappaliban átkarolt és táncolni tanított, miközben a fonográfról szólt a szving.

Tizenkét éves koromra több műtéten estem át, és megtanultam merevítő nélkül járni. Amikor betöltöttem a tizenötöt, anya beíratott egy tánciskolába, ahová fiúk is jártak. Február végén elvitt egy kiárusításra, és vett nekem egy kombinészerű ruhát, mély dekoltázzsal, meg egy vállpánt nélküli szaténkreációt. A cipővásárlás azonban nagy dilemma volt, ugyanis kétféle méretet hordtam: az egyik lábam 36-os, a másik 33-as volt.

– Nem mehetek ezekben tánciskolába – mondtam, ortopéd cipőimre mutatva.

– Persze, hogy nem – helyeselt anyám – elmegyünk, és veszünk neked magas sarkú cipőt.

Úgyhogy ellátogattunk a G. C. Murphy’s Five and Ten cipőüzletbe, és vettünk egy pár 36-os méretű topánkát. Az egyiket kitömtük vécépapírral, hogy passzoljon a kisebbik lábamra.

Az első tánciskolai órára a szaténruhámat vettem fel. Sikerült is egy forduló erejéig táncolnom egy fiúval, aki olyan magas volt, hogy nem láttam az arcát – még szerencse, mert a vécépapír hamarosan hosszú szalagként libegett utánam a táncparketten. Kimenekültem a táncteremből, és az óra hátralevő részére elbújtam a női mosdóban, lábamat felhúztam az ülőkére, hogy kintről senki se vehessen észre. Soha többé nem mentem vissza a tánciskolába.

– Majd találunk neked való cipőt – ígérte anyám aznap este.

– Nekem nem kell táncolni járnom – mondtam.

– Lehet – válaszolt anya –, de akkor is kell neked cipő arra az esetre, ha meggondolnád magad.

Anyának eszébe jutott, hogy a divatmagazinok egyikében olvasott Salvatore Ferragamo cipőtervezőről, akinek szintén gyermekbénulásos a lánya. Írt is neki, mondván, hogy neki is van egy ilyen gyermeke, és beszámolt a tánciskolai kalandról. Megkérdezte, hogy vállalná-e cipőm elkészítését.

Ekkor Ferragamo már ismert cipőtervező és -készítő volt, a világ minden táján élő gazdag ügyfelekkel. Mindazonáltal anya biztos volt abban, hogy válaszolni fog. Így is lett. Ferragamo meghívott minket Firenzébe, és felajánlotta, hogy kaptafát készít a lábamról – ráadásul ingyen.

Ferragamo meghalt, mielőtt eljutottunk hozzá Firenzébe. Mint kiderült, nincs is gyermekbénulásos kislánya, viszont együttérző ember volt. Felesége és lányai pedig tiszteletben tartották a levelében nekünk tett ígéretét.

Így történt, hogy egy napon csodálatos édesanyám és én, az esetlen és félénk tizenéves ott ültünk a cég székházában a Palazzo Spini Feroniban, miközben méretet vettek a lábamról. Néztem a karcsú modelleket, akik végiglibegtek a márvány kövezeten, és a ruhák között válogató elegáns hölgyeket. Mégis valami más maradt meg leginkább az emlékezetemben arról a délutánról: édesanyám sugárzó lénye. A maga szelíd módján uralta az egész szobát, és úgy irányította az embereket, mintha ritka kincset, különleges ékszert hozott volna magával Firenzébe – s én egy pillanatra, önfeledten, el is hittem neki.

Az elkövetkezendő tíz évben – amíg a lábamról készített kaptafát rejtő épület le nem égett – magazinokból választottunk nekem cipőket. Azután elküldtük a fényképeket Ferragamo műhelyébe, és páronként 35 dollárért kezemben tarthattam a világ legcsodásabb cipőkölteményeit. Volt köztük olívazöld szarvasbőr cipő, narancssárga levéllel, szürke bőrcipő fekete esernyőt formázó sarokkal, és persze az esküvői cipőm, amelyet pillangó alakot formázó apró gyöngyök díszítettek. Nem igazán illettek egy fiatal lányhoz, aki a mezítlábas divatú hatvanas években élt – de gyönyörűek voltak.

Anyám csendes, titokzatos, visszafogott eleganciát sugárzó nő volt. Amikor meghalt, a szekrényében több polcnyi cipőt találtam, amelyeken még rajta volt az árcédula. Hirtelen magam előtt láttam, amint a cipőosztályon válogat; ízületi gyulladása miatt nem hordhatta a vékony, magas sarkú cipőket, vagy a pántos szandálokat, amiket annyira imádott. De azért vásárolt ilyeneket, hátha egyszer mégis elmegy táncolni bennük.

Anyám hitte, hogy az életben minden lehetséges, és mindig készen kell állni a meglepetésekre – s életfilozófiáját lénye egész szeretetével adta át nekem.

Vote it up
60
Tetszett?Szavazzon rá!