Fiaim vannak, igen!

Hosszú évek után egymásra találtunk fiatalkori szerelmemmel – egy kezdő nevelőapa meséje szeretetről és tökéletlenségről

Kapcsolódó cikkek

 

We met when we were 19. It was love at first sight...for me. Jenna was already in a relationship, one that would eventually lead to marriage. The most I could hope for was friendship. And I held on to that. For almost two years we got together weekly for dinner and a movie.

Then we moved to different cities. I eventually married and divorced, but always held Jenna in the back of my mind.

Fast-forward 17 years. I’m surfing the Net, and my mind drifts to her. I enter her name – and get a hit! If this is the same Jenna, she’s moved back to the city where we first met. I stare at the name for a heart-pounding moment, then take a chance and e-mail her.

In the afternoon I check my messages: There’s a response. I click on the message and read, “Terrance! I tried to find you over the years. I’m so glad you e-mailed me.”

Then comes daily correspondence, and revelations. Her marriage, like mine, had ended in divorce. She tells me that if she had known how I felt, maybe things would’ve been different.

The inevitable day arrives when I travel to see her, our first face-to-face meeting in 17 years. When I get off the plane, there she is, as beautiful as I remembered. We embrace, holding each other in a way I had only dreamed of.

In 2002, I become a father. More specifically, I become a stepfather. Did I mention Jenna has two children? Boys, ages 16 and 11. They’re wonderful young men, full of life, talented and outspoken.

We like each other. I know that. And there are times when I think they may have grown (or are growing) to love me, and I them. But I tiptoe around these boys, searching daily for my place in their lives.

I remember sitting down to my first meal with them at the kitchen table. They each had their spots, with one end of the table left open for me. I stood for a moment, imagining them gathering for dinner each day with that one vacant setting. I blinked away tears and told myself they’d been waiting for me. This was where I should be.
 

I found time alone with each of the boys that first weekend, searched for common ground. I told them how their mother and I met. Told them I loved her deeply. I examined their faces for any sign that they might perceive me as some sort of threat. It took everything I had not to drop to my knees and beg them to like me.

On the final day of that visit, I asked the boys the big question. Like a man proposing marriage, I cleared my throat and asked them what they thought of us being a family. They both said they liked the idea. I wanted to hug them, I was so happy. But I didn’t.

Instead, I said something like, “Okay, then,” adding a manly pat on their knees.

I’m a roll-up-my-sleeves kind of guy. Got a problem? Let me solve it. “I’ll make this house tick like a Swiss watch,” I promised, and Jenna gave me plenty of rope. Thankfully she cut it just as I was about to hang myself.

In the first couple of months of our marriage, I was a man on a mission: Barely a day went by that I didn’t change or “fix” something around the house. I rearranged furniture, renovated a storage area into a quiet place to do homework, and introduced regular family meetings and a weekly family night.

My first decree was to introduce the Chart. I’d noticed what I felt was a disproportionate amount of housework being done by Jenna. We’re all equals, I reasoned. Using my computer, I made a list of every chore, from sweeping the floor to cleaning the toilet. I hung this on the fridge. Beside it I hung another chart with everyone’s name. This chart came with a magic marker. The idea was that every time you did a chore, you wrote its number beside your name.

I held a family meeting to unveil my new system. “This way,” I explained authoritatively, “at the end of every week we can add up our chores to see that we’re all sharing the duties equally.” After a round of blank stares, Jenna came to my rescue. We would give it a try.

Things went fine for the first few weeks as everyone noted their chores on the Chart. Feeling I had to lead by example, I made sure my numbers were always the highest. It became a competition no one could win.

The first signs of tension started to show. Arguments erupted between the boys and me, and sometimes with Jenna. First it was about housework, then homework, then bedtime and even table manners. Jenna gently warned that I was pushing the boys too hard. I suggested she was babying them.

Dylan, 16, started to spend more time in his room, and Alijah, 11, who loved to camp in front of the TV, suddenly enjoyed the great outdoors.

I was losing them, but I was convinced it wasn’t anything I’d done. After all, wasn’t it me who made the house run like clockwork? Wasn’t it me who was always there with a suggestion or an answer to a question, even when no question was asked? And didn’t I always express a keen interest in their friends, girlfriends, video games – everything?

I felt disliked and started to resent it; maybe the boys were ungrateful, a little spoiled. My father had run our home like boot camp, and didn’t I turn out fine? I just needed to be tougher, I decided.

And then the complaints came at me, tsunami-style, rising slowly until I grasped that I was in way over my head. This time Jenna wasn’t backing me up.

With relationships in the house strained to the breaking point, I waved my white flag. I admitted I didn’t know what I was doing. “I’m not father material,” I cried to Jenna. “I’m sorry,” I said, “but I think it’s time for me to go.”

Jenna could have told me I was a quitter. Worse, she could have told me I was right and helped me pack. But she didn’t. Instead, she said no one expected me to know how to be a father in a few short months, that it would be okay, that it would just take time, that we’d all learn together.
 

We started over, which was difficult. It meant admitting to the boys I didn’t have all the answers. It turns out it wasn’t news to them.

I’d neglected to notice that my boys were really quite wonderful young men. It wasn’t until I stopped trying to be what I thought a father should be that I even paid attention to who they were and, for that matter, what their needs were. I’d neglected to ask them what they needed from a stepdad. Asking that simple question was the first step to the friendship they both said they had wanted from me since I’d first walked through the door.

It’s taken me this long to understand, as well, that Dylan doesn’t want or need the same things from me as Alijah.

Until recently the answer to my panicked question, Why am I doing this? had always been that it was because of my love for Jenna. That was the driving force, and always will be. But recently I’ve come to realize I am now here for another reason, too.

Alijah and Dylan are part of the rewards that come with this role. It takes time, as Jenna said it would. I waited 17 years for her to say she loved me, after all. I can wait a while until those words come from Dylan and Alijah.

Tizenkilenc évesen ismertük meg egymást. Szerelem volt első látásra – legalábbis részemről. Jenna ekkor már járt valakivel, és végül össze is házasodtak. A legtöbb, amit remélhettem, hogy barátok maradunk. És ehhez tartottam is magam. Majdnem két éven át hetenként eljártunk vacsorázni és moziba.

Aztán más-más városba költöztünk. Végül megnősültem, aztán elváltam, de Jenna mindig ott maradt a szívemben.

Elszállt 17 esztendő. Szörfölök a világhálón, és közben ő jár az eszemben. Bepötyögöm a nevét a gépbe – és talált! Ha ez ugyanaz a Jenna, akkor visszaköltözött abba a városba, ahol először találkoztunk. Egy szívdobbanásnyi pillanatig csak bámulok a névre. Aztán megkockázatok egy e-mailt.

Délután megnézem az üzeneteimet: jött válasz. Ráklikkelek: „Terrance! Évek óta próbállak megtalálni. Úgy örülök, hogy jelentkeztél.”

Aztán napi levélváltás kezdődik, és kiderülnek a dolgok. Jenna házassága, akárcsak az enyém, válással végződött. Azt írja, ha tudta volna, hogyan érzek, talán minden másképpen alakul.

Törvényszerűen elérkezik a nap, amikor látogatóba utazom hozzá, ez lesz az első személyes találkozásunk tizenhét év után. Amikor leszállok a gépről, ott vár, ugyanolyan szép, mint az emlékeimben. Átöleljük egymást, pont úgy, ahogy megálmodtam.

2002-ben apa leszek. Pontosabban nevelőapa. Elfelejtettem volna megemlíteni, hogy Jennának van két gyereke? Fiúk, 16 és 11 évesek. Csodálatos ifjú emberkék, élettől duzzadók, őszinték, tehetségesek.

Kedveljük egymást. Ezt tudom. És néha arra gondolok, hogy talán még szeretet is kialakulhat (ki fog alakulni) köztünk. De óvatosan közeledem hozzájuk, keresgélem a helyemet az életükben.

Emlékszem, amikor először ültem le velük enni a konyhaasztalhoz. Leültek a megszokott helyükre, az asztal egyik oldalát szabadon hagyták nekem. Egy pillanatra megtorpantam, elképzeltem, ahogy esténként itt vacsoráznak, és egy hely mindig üresen marad. Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában, és arra gondoltam: rám vártak. Itt a helyem.
 

Azon az első hétvégén alkalmat találtam rá, hogy külön-külön is beszélgessek a két fiúval, hátha találok valami közös kiindulópontot. Elmondtam, hogyan ismertem meg az édesanyjukat. Hogy mélyen szeretem őt. Fürkésztem az arcukat, nem érzékelik-e fenyegetésként a jelenlétemet. Mindent megpróbáltam, éppen csak térdre hullva nem esedeztem azért, hogy megkedveljenek.

A látogatás utolsó napján föltettem a fiúknak a nagy kérdést. Mint amikor egy férfi nekikezd a lánykérésnek, megköszörültem a torkomat, és megkérdeztem, hogy mit szólnának hozzá, ha egy család lennénk. Mindketten azt válaszolták, hogy tetszik nekik az ötlet. Szerettem volna megölelni őket, olyan boldog voltam.

De nem tettem. Ehelyett valami olyasmit mondtam, hogy „Akkor minden rendben”. És férfiasan megpaskoltam a térdüket.

Amolyan nekigyürkőzős fajta vagyok. Van valami gond? Nosza, oldjuk meg. – Úgy fog minden működni ebben a házban, mint egy svájci órában – ígértem, és Jenna semmiben sem kötötte meg a kezem. Sőt hál’ istennek, még a madzagot is szétvágta, amikor már majdnem fellógattam magam.

Házasságunk első pár hónapjában csak a küldetésemnek éltem: alig telt el nap anélkül, hogy valamit ki ne cseréltem vagy meg ne „bütyköltem” volna a ház körül. Átrendeztem a bútorokat, átalakítottam a raktárhelyiséget nyugodt tanulószobává, rendszeres családgyűléseket és heti egy családi estét vezettem be.

Mindenekelőtt megalkottam a Táblázatot. Szóvá tettem, hogy aránytalannak érzem a Jennára háruló házimunka mennyiségét. Valamennyien egyenlők vagyunk, okoskodtam. A számítógépemen összeírtam minden ház körüli teendőt a padlósöpréstől a vécépucolásig, és kifüggesztettem a listát a frizsider ajtajára.

Mellébiggyesztettem egy másik táblázatot is a családtagok neveivel, amelyhez egy csodálatos pontrendszer tartozott. Azt volt az elgondolásom, hogy valahányszor valaki elvégzett egy feladatot, a nevéhez odaírja annak a pontszámát.

A családi gyűlésen ismertettem a szisztémámat. – Így aztán – magyaráztam lelkesen – hétvégenként összeadhatjuk a pontszámokat, hogy lássuk, egyenlően viseljük-e a házimunka terheit. – Egy darabig némán meredtek rám, majd Jenna a segítségemre sietett. Végül is kipróbálhatjuk.

Az első hetekben remekül mentek a dolgok, mindenki följegyezte a Táblázatra az általa elvégzett feladatokat. Úgy érezvén, hogy jó példával kell elöl járnom, gondot fordítottam rá, hogy mindig az én számaim legyenek a legnagyobbak. Olyan verseny alakult ki közöttünk, amelyet senki sem nyerhetett meg.

Mutatkozni kezdtek a feszültség első jelei. Viták robbantak ki köztem és a fiúk között, sőt néha még Jennával is összeszólalkoztunk. Előbb csak a házimunkával kapcsolatban, később már a házi feladat, a lefekvési idő, sőt az étkezési etikett is terítékre került. Jenna szelíden figyelmeztetett, hogy nagyon keményen fogom a fiúkat. Én viszont megpendítettem, hogy ő bánik velük úgy, mintha még kisgyerekek volnának.

A tizenhat éves Dylan kezdett mind többet időzni a szobájában, és a tizenegy éves Alijah, aki addig naphosszat tespedt a tévé előtt, rászokott a szabadtéri foglalatosságokra.

Lassan eltávolodtak tőlem, de eszembe se jutott, hogy ennek én lehetek az oka. Végtére is nekem köszönhetik, hogy minden óraműpontossággal működik. Nekem mindenre volt javaslatom és kész feleletem, még azokra a kérdésekre is, amelyeket senki sem tett föl. És mindig élénk érdeklődést mutattam a barátok, barátnők, videojátékok és bármi egyéb iránt.

Éreztem, hogy nem szeretnek, és ezen megsértődtem. Ezek a fiúk hálátlanok, és el vannak kényeztetve. Apám odahaza úgy bánt velünk, mintha kiképzőtáborban lennénk. Mégis egész jól felnőttem. Keményebb leszek, határoztam el.

Azután megindult a panaszok áradata, és lassan kezdett elborítani. És ezúttal Jenna sem védett meg.

A házban olyan feszültté váltak a viszonyok, hogy végül megadtam magam. Beismertem, hogy nem tudom, mit tegyek. – Nem vagyok apának való – kiáltottam oda Jennának. – Sajnálom – mondtam –, de azt hiszem, ideje, hogy elmenjek.

Mondhatta volna, hogy megfutamodom. Sőt, ami még rosszabb, azt is mondhatta volna, hogy igazam van, és segít összecsomagolni. De nem tette. Ehelyett közölte, hogy senki se várta tőlem, hogy pár rövid hónap alatt tökéletes apa leszek, és hogy majd minden rendbe jön, csak idő kell hozzá, és hogy majd közösen beletanulunk.
 

Elölről kezdtünk mindent, ami nehéz volt. Azzal járt, hogy be kellett vallanom a fiúknak, nem vagyok tévedhetetlen. Azt hiszem, ez nem volt újság a számukra.

Figyelmen kívül hagytam, hogy a fiaim tényleg rendkívüli srácok. Amíg görcsösen próbáltam játszani az általam ideálisnak vélt apa szerepét, nem törődtem azzal, hogy voltaképpen kik is ők, és hogy mire van szükségük. Eszembe se jutott megkérdezni, mire van nekik szükségük a nevelőapjuktól. Ezzel az egyszerű kérdéssel megtettük az első lépést a barátságunk felé, amelyre, mint mondták, mind a ketten vágytak, amióta csak először átléptem a küszöböt.

Ilyen sokáig tartott, hogy megértsem, Dylan nem ugyanazt akarja és várja el tőlem, mint Alijah.

Egészen mostanáig a Miért is csinálom mindezt? rémült kérdésre mindig az volt a felelet, hogy a Jenna iránt érzett szerelmem miatt. Ez volt a hajtóerő, és mindig is ez lesz. De mostanában kezdek ráébredni, hogy van más oka is az ittlétemnek.

Alijah és Dylan része annak a jutalomnak, amelyet az erőfeszítésemért kapok. Végtére is 17 évig vártam arra, hogy Jenna kimondja: szeretlek. Igazán várhatok még egy darabig, hogy ez a szó Dylan és Alijah szájából is elhangozzék.

Vote it up
77
Tetszett?Szavazzon rá!