Fogadalmi bajusz

Olvasónk beküldött írása egy felejthetetlen nap története. Példamese az óvatlanságról, a túlélésről, a segítségnyújtásról, ami a bajuszhoz vezetett

Kapcsolódó cikkek

Harmincnyolc évesen, 1974. január 10-én bajuszt eresztettem. Elmondom, miért.

Már gyerekkoromban szerettem korcsolyázni, de csak felnőttként lett „valódi” korcsolyacipőm. Akkoriban a sporteszközt korcsolyakulccsal rögzítettük a bakancsunk talpához-sarkához. Ha nem sikerült, madzaggal. Máramarosszigeten, ahol laktunk, szerencsés évben befagyott a Tisza bal mellékfolyója, az Iza – ide jártunk ki gyakran. 1973–74 telén jégpálya is készült: az aszfaltborítású sportpályát többször leöntötték vízzel, s miután az ráfagyott (Szigeten nem ritka a –25 fok sem), meleg vizes szőnyeget vonszolva rajta végig, simára egyengették.

Aznap a feleségem – pedagógus házaspár vagyunk – egy közeli községben tanított délelőtt, nekem pedig délután voltak óráim Szigeten.

Gyönyörű, felhőtlen napra ébredtünk. Reggel 8-kor még –15 fok volt, de már lehetett érezni a nap melegét. Nekem pedig korcsolyázni támadt kedvem. El is indultam a pályára, de a hosszú téli szünet alatt a gyerekek alaposan lekoptatták a jeget. Gondoltam, kipróbálom az Iza jegét, hiszen már napok óta tartott a hideg.

Öt perc múlva már a töltésen gyalogoltam, néztem, hol mehetnék le a jégre. Nemsokára meg is leltem a „tükörjeget”: 8-10 méter széles lehetett, de elég hosszú. Az erős sodrás miatt egy sávon nem fagyott be, de úgy véltem, ha azt nem közelítem meg, nem lehet baj. Nemegyszer tapasztaltam, hogy egy méterre a nyílt víztől már biztonságos a jég, gyerekkoromban néha még át is ugrottuk a jégtelen vízsávot.
 

A biztonság kedvéért ki akartam próbálni, milyen vastag a jég, így megütögettem a bakancsommal. Pontosabban csak egyszer toppantottam rá, de a következő pillanatban már a vízben kapálóztam. Vékonyabb volt a jég, mint hittem.

Az első pillanatban még nem ijedtem meg. Tudtam, hogy nem mély a víz, mindössze 160-180 cm. Rákönyököltem a jég szélére, hogy kievickéljek. Letörött egy darab jég. Utána a következő.

De a harmadik már megtartott. Rákapaszkodtam, majd próbáltam föltenni a lábam a jégre. Vastag nadrág, jégeralsó volt rajtam – amikor beestem, rögtön átázott, ezért aztán ahogy emeltem a lábamat, a kezem a jégen folyamatosan csúszott vissza.

A sodrás mind erőteljesebben vonszolt a jég alá, a biztos halálba

Nagyon megijedtem. Segítségért kiáltottam, ordítottam torkom szakadtából. Nem magyarul, nem is románul, sőt nem is emberül: artikulálatlanul. A hideg téli munkanapon (csütörtök volt) azonban senki sem járt a közelben. A várost óvó töltés a segélykiáltásokat is felfogta.

A sodrás pedig mind erőteljesebben húzott, vonszolt a jég alá, a biztos halálba. Próbáltam felülkerekedni a pánikon. Hihetetlenül hangzik, de még az is átfutott az agyamon, hogy az ember a halála előtt újra átéli egész addigi életét. Ha ez valóban így van, én kivétel vagyok. Semmi sem pergett le előttem.

Új ötletem támadt: leereszkedem a folyó medréig, s onnan fölrugaszkodom. Annyit értem el csupán, hogy immár a kabátom, sapkám is elázott. Csupasz kezem fázott, de nagyon. Reményem, erőm fogytán már azon gondolkodtam, ha a jég alá kerülök, azt sem fogják tudni, hová tűntem. Újabb és újabb eredménytelen próbálkozások, ordibálások után kezdtem feladni. Itt a vég? Senki sem tudja, hogy az Izára jöttem. Nyomtalanul eltűnök, a sodrás behúz a jég alá. Ekkor rápillantottam a korcsolyámra. Letettem, mielőtt a vízbe estem. Tehát majd kiderül, mi is történt velem.

A korcsolya! Hátha az segít! Sikerült a cipő madzagját megragadnom. Lassan magamhoz húztam, majd a korcsolya sarkát erőteljesen beleütöttem a jégbe. Próbáltam kikecmeregni, de féltem, hogy talán nem tart meg. Viszont elértem a párját, azt is keményen a jégbe vertem, majd lassan, óvatosan kiemelkedtem a vízből. Sikerült!

Akkor úgy éreztem, negyed órát, talán fél órát is a jeges vízben töltöttem, de utólag rájöttem, nem tarthatott tovább 8-10 percnél. Lehet, hogy annyi sem volt. Olvastam, hogy jéghideg vízben 5-10 perc alatt a test annyira lehűl, hogy az ember mozgásképtelenné válik.

Rohanni kezdtem a legközelebbi házak felé, figyeltem, hol füstöl a kémény – ott kell lennie valakinek. Kopogtatás nélkül rohantam be az első házba, ahonnan füst tekergett felfelé. A háziak, egy középkorú nő és két 17 év körüli fiú rémülten bámultak rám. A ruhájuk alapján nem volt nehéz megállapítanom, hogy románok, ezért anyanyelvükön mondtam el röviden a kalandjaimat.

Közös erővel leszedtük az átázott ruhákat, s vastag pokrócba burkolózva a tűzhely mellé ültem. A kabátom zsebében volt pénz. Az egyik fiút megkértem, szaladjon el a közeli boltocskáig, és hozzon egy liter pálinkát, bármilyet. Öt perc múlva vissza is tért egy üveg likőrrel. Én ezt rögtön „igazságosan” elosztottam: ők kapták a felét, a másik felét pedig úgy ittam, ahogy egyesek nyári kánikulában a sört. Fokozatosan megnyugodtam, csak épp azt nem tudtam, hogy fogok hazaérni.

Kaptam a háziaktól egy üres füzetlapot meg ceruzát, és levelet írtam az anyósomnak. Annyit írtam, hogy beleestem a hideg vízbe, küldjön a levélvivővel egy váltás ruhát. A fiút, aki elvitte az üzenetet, megkértem, nehogy elárulja, mi történt valójában.

Bő háromnegyed óra múlva meg is érkezett a ruhával, átöltöztem, és hazamentem. Annyira józan voltam még, hogy telefonon fölhívjam az iskolám igazgatóját. Közöltem vele, hogy aznap nem tudok tanítani menni. A megivott likőr miatt tényleg nem tudtam volna, de csak utólag számoltam be neki a kalandról. Azután ágyba zuhantam – ez déltájban történt –, majd mély álomba süllyedtem. Este ébredtem meg, akkor meséltem el a családnak az átélt eseményeket.
 

Utólag néhány orvos elmagyarázta, hogy illett volna legalább egy tüdőgyulladást kapnom, de én még csak nem is tüsszentettem.

Azon a télen többet nem mentem az Izára korcsolyázni. Tavasszal elindultam megkeresni a házat, ahová bemenekültem, de az utcáról képtelen voltam megállapítani, melyik volt az, és a töltés felől sem sikerült azonosítanom. Tán azért, mert közben kilombosodtak a fák, a kertekben mindenütt zöldségágyások.

Újra próbálkoztam az utcáról. Három házba próbáltam bejutni, de vagy ismeretlenek voltak az ott lakók, vagy nem volt otthon senki. Pár nap múlva újra kerestem a családot, ismét sikertelenül. A nevüket sem tudom, mert amikor berohantam hozzájuk, nem kérdeztem. Arra sem emlékszem, hogy én bemutatkoztam volna. Így aztán csak magamban köszönöm meg önzetlen segítségüket, valahányszor a nevezetes napra visszagondolok.

Ennek a napnak az emlékére növesztettem bajuszt. Most is megvan, de azóta szakáll is nőtt hozzá, és mostanra megőszült.

Vote it up
180
Tetszett?Szavazzon rá!