Fogságban Iránban

A brit házaspár hétvégi vitorlázásra indult, ám az utazás csakhamar rémálommá vált, amikor fegyveresek vették át a hajójuk irányítását

Kapcsolódó cikkek

Két őrhajó közeledik, rajtuk Kalasnyikovot lóbáló férfiak. Hatalmas sós hullámot vetve lelassítanak, de még meg sem állnak, a fegyveresek máris ugranak át a hajónkra. Kiabálnak, üvöltöznek, és a puskáikkal hadonásznak.

Ez nem lehet igaz, fut át az agyamon. Remélem, nem biztosították ki a fegyvereket...

Rupertre nézek, a férjemre, és Bradra, a kapitányunkra. Rupert döbbent, Brad ijedt. Egyikünk sem mozdul, némán figyelünk. Ha azt látják, hogy félünk, vagy bármilyen módon provokáljuk őket, ezek a kiszámíthatatlan fiatalemberek bármire képesek lehetnek.

Átvették a hajónk irányítását. Megszálltak minket, mint a régmúlt időkben a kalózok. A hatalmukba kerültünk. Két férfi és egy nő, az otthonuktól távol. Szemtanú egy szál se, csupán a vijjogva alábukó sirályok.

Felismerem a nyelvet, amelyen a férfiak rikoltoznak: perzsa. Az Iráni Iszlám Köztársaságba valók. Mi britek vagyunk, esküdt ellenségeik – és most a túszaik.

Az indulás
2004 decemberében férjemmel a hideg, esős Londonból a napos, kellemes éghajlatú Dubajba költöztünk. Vettünk egy 12 méteres katamaránt, amelyet Szindbádnak neveztünk el, és azt terveztük, hogy csodálatos időket töltünk majd rajta a gyermekeinkkel, Hugh-val, Tommal meg az egyéves Larával.

Péntek van, 2005 októberének végén. Próbaúton vagyunk, jómagam, a férjem és Brad. A gyerekeket otthon hagytuk a dadával.

Elhagyjuk Dubajt, és a 80 kilométerre eső Abu Musza felé vesszük az irányt. A szigetet a hajósok által világszerte ismert jelzéssel látták el: a biztonságos kikötő nemzetközi szimbólumával. Arról fogalmunk sincs, hogy jelenleg a sziget vitatott terület az Egyesült Arab Emírségek és Irán között. Tudnunk kellett volna, de elkerülte a figyelmünket.

Közeledünk a sziget felé, és én alig várom, hogy este megmártózzam a langyos, tiszta vízben. Első pillantásra életnek semmi nyoma. Aztán hirtelen felgyorsulnak az események. Megjelenik a két őrhajó.

Azonnal megkezdik a kihallgatást. – Mit keresnek itt? – üvöltik. – Mit akarnak?

Próbáljuk elmagyarázni. Turisták vagyunk, a szabadságunkat töltjük itt. Nem hisznek nekünk. – Mobilokat! Adják ide a mobilokat!

Vonakodva odaadjuk nekik. – Fényképezőgép! – üvöltik.

Átadom a fényképezőgépemet. Folytatódik a kihallgatás. Amikor lemegy a nap, a férfiak vitatkozni kezdenek, majd végül elhallgatnak. Döntés született. Ránk szólnak, indítsuk be a motort. Fegyveres kísérettel távolodunk a szigettől.

Az agyamban cikáznak a gondolatok: ezek vagy szabadon engednek, vagy pedig agyonlőnek, aztán bedobnak a tengerbe. A férfiakból rosszindulat árad. Szerintem kivégeznek minket.

Úgy négyszáz méterre a parttól kikapcsoltatják velünk a motort, és a hajó oldalában felsorakoztatnak. Kalapáló szívvel engedelmeskedünk. Mi mást tehetnénk?

Aztán az egyik őrhajó elkanyarodik, és visszamegy a szigethez. A másik hajón velünk szemben felsorakozik a legénység – hat méterre ha vannak tőlünk. Remek célpontot nyújtunk. Fegyvereik készenlétben.

Rupert és én egymásra nézünk. Ahogy az eltávozott hajó keltette hullámokon ringatózva állok a fedélzeten, rám tör a sajnálkozás, amiért árván maradnak a gyerekeim, s amiért ilyen ostoba halált halok. A rám szegezett Kalasnyikovot nézem. Nem a belém fúródó golyókra gondolok, hanem a gyerekeimre. Bocsássatok meg, mondom nekik magamban, bocsássatok meg.

Ekkor egy reccsenéssel életre kel a rádió. Izgatott parancsszavakat hallunk. Újraindíttatják a motort. Most kivégeznek, vagy nem? Fel vagyok dúlva, nehezemre esik az utasítások végrehajtása.

Támadóink visszairányítanak minket a szigethez. Nem közlik, miért. De élünk.

Az éjszakai égen repülő bukkan fel, leszáll. Két tengerész-egyenruhás férfi jelenik meg a fedélzeten. Azért jöttek, hogy a sorsunkról döntsenek.

Le kell ülnünk a hajó asztalához. A két férfi is helyet foglal, és minket faggatnak. – Kik maguk? Mit keresnek itt?

Újra meg újra ugyanazt kérdezik, mi pedig újra meg újra ugyanazt feleljük.

Gyanúsnak találják, hogy korábban nem lehetett kapcsolatot létrehozni a rádiónkkal. A szigeten lévő bázisról többször is utasítottak minket rádión, hogy azonosítsuk magunkat és álljunk meg. Mindebből mi nem hallottunk semmit.

A tengerésztisztek nem értik, kapitányunk miért nem javította meg a rádiót. Szerintük ez szabotázs.

A Közel-Keleten hisznek az összeesküvés-elméletekben. Ez talán a feudális típusú uralkodás és a cenzúra rendszeréből következik. Akik „a gonosszal cimborálnak”, azok különösen hajlamosak az üldöztetési mániára. Azt gondolják, az egész világ ellenük fogott össze.

A faggatózás belenyúlik az éjszakába. Miközben minket kihallgatnak, átkutatják a hajót is. Whiskyt találnak. Diadalmasan mutatják kihallgatóinknak.

– Mi ez? Alkohol? Maguk alkoholt csempésznek az Iráni Iszlám Köztársaságba? – támadnak ránk a tisztek. – Ez törvénysértés.

Rupert kéri, adják vissza a telefonokat, hogy felhívhassuk a követségünket. Csak a fejüket rázzák.

A tengerésztisztek távoznak, azt ígérik, másnap újra jönnek. Éjjel őrség vigyáz ránk. Otthon alvó gyerekeinkre gondolok: az vigasztal, hogy biztonságban vannak, de látom-e még őket valaha?

Reggel felszólítanak minket, hogy pakoljuk össze a holminkat. Nem akarok elmenni a hajóról. Ezzel lemondok a visszatérésről.

– Hová megyünk? – kérdem. A katonák nem válaszolnak.

Összeszedem a holmim, a Boggle szójátékot is viszem, amellyel Ruperttel szoktunk játszani. Elhagyjuk a Szindbádot, nem tudjuk, viszontlátjuk-e még. Az iráni szárazföld felé tartunk.

Linda és Rupert néhány hónappal az elrablásuk előttŐrizetben
Egy tengerészeti támaszponton lévő házba visznek minket, amelyet szögesdróttal megerősített fal vesz körül. A katonák úgy viselkednek, mint a házigazdák: megkérdik, mit tehetnek értünk. Kérem, hogy adják vissza a telefonjainkat. Elutasítanak.

Fogvatartóimtól ajándékot kapok: egy fátylat, amelyet Dubajban sajlának neveznek, meg egy csadort. Mint mondják, az Iráni Iszlám Köztársaságban vagyok, tehát ennek megfelelően kell öltözködnöm – hidzsábba. Vagyis el kell takarnom a testemet és a fejemet, csak a szemem és az orrom maradhat fedetlen. Ha a férjemen kívül más férfival találkozom, el kell takarnom magam.

Felöltöm a ruhadarabokat, és rögtön rám tör a klausztrofóbia. Az iszlám hit szerint a nők, az „élet teremtői” erősebbek, mint a férfiak, és a társadalom érdekében kell fátyollal elrejteni őket. Köszönöm, meglennék az ilyen bókok nélkül.

Külön-külön hallgatnak ki minket. Megint az ismert kérdéseket teszik fel: Miért mentek a szigetre? Miért fotóztak?

Meg kell győznöm az irániakat: mi csak azért mentünk Abu Muszára, hogy fürödjünk, napozzunk és eltöltsünk ott egy nyugodt éjszakát. Gyermekeim vannak, közlöm kihallgatóimmal. Gyermekkönyveket írok. – És gondoskodom a férjemről – mondom jámboran.

Rupertről kérdezgetnek. Ha megtudnák, mivel foglalkozott egykor, bajban lennénk. A férjem bankár, de a múltja könnyen felkeltheti az irániak gyanúját.

Rupert Dél-Jemenben született, beszél arabul. Apja a gyarmatosítók tisztviselője volt. Rupert az Egyesült Királyságban folytatta tanulmányait, a Cambridge-i Egyetemen. Miután megszerezte a diplomáját, bevonult a hadseregbe, majd hónapokat töltött a sivatagban.

Nem szabad, hogy a férjem múltja kitudódjon, és meg kell erősítenem, hogy Rupert bankár. Az irániak állandóan kémeket keresnek.

Az ellenséges hírszerzők kivégzése az Evin börtön udvarán eltereli a figyelmet a mindennapok nyomorúságáról.

Többórás kihallgatás után egyik fogvatartóm papírokat tol az orrom alá. – Ezeket írja alá! – szólít fel.

Ránézek a perzsa szövegre. – Miért? Mi van rájuk írva?

– Hogy amit mondott, igaz – hangzik a türelmetlen felelet.

Hát vagy ennél sokkal több van odaírva, vagy a perzsa nyelv nem túl gazdaságos. – Nem tudok perzsául – mondom. – Leírhatnám ugyanezt az én nyelvemen? Angolul? Azt aláírnám.

Rettenetes történeteket hallottam börtönbe zárt foglyokról, akik nem értették, mit írtak alá.

– Azt szeretnénk, ha ezt írná alá – mondja az egyik kihallgató. A szemébe nézek. – Nem szívesen írok alá olyasmit, amit nem értek. Kérem, csináljuk úgy, ahogy javasoltam. Ugyanarról van szó, csak az én nyelvemen. Szerintem így méltányos.

Írni kezdek: Kijelentem, hogy minden, amit ezen a kihallgatáson mondtam, igaz. Aláírom.

Megkönnyebbülök, amikor rábólintanak. – Rendben van. Elmehet.

Rupert meg én beszélni szeretnénk egymással, de tudjuk, hogy itt nem tehetjük biztonságosan. Hogyan üssük agyon az időt? A megoldás: Boggle. Szavakat kell formálni betűkből, és adott idő alatt leírni. Beindítom az időmérőt. Mintegy tíz másodpercig villog a piros lámpa, mielőtt kezdünk.

Izgatott katonák rontanak be. Ránk néznek, aztán a villogó dobozra. Hátrább ugranak – azt hiszik, robbanószerkezet. – Játék – mondom. – Szójáték.

Leáll a villogás. Fogvatartóink közelebb lépnek, és az időzítőt vizsgálják. – Kivel vették fel a kapcsolatot?

Mégsem azt hiszik, hogy a Boggle bomba, hanem azt, hogy kommunikációs eszköz. – Senkivel sem vettük fel a kapcsolatot – tiltakozunk. – Játszunk.

Most a jegyzeteinket nézik. Rupert és én számtalan játék során írtunk le szavakat. Őreink átpörgetik a lapokat. – Milyen kód ez? – kiáltják.

– Nem kód – feleljük. – Ezek a szavak a játék részei.

Nem győzzük meg őket. – El kell vinnünk – jelentik ki határozottan.

Néhány órával később visszajönnek. – Megtarthatják.

Talán valaki a főhadiszálláson szokott játszani Boggle-t.

Most, hogy kissé megenyhültek irányunkban, ismét próbálkozni kezdek: – Kérem, hadd beszéljek a gyerekeinkkel. Ha nem hívjuk fel őket, azt hiszik, balesetet szenvedtünk és meghaltunk.

– Nem lehet – rázzák a fejüket.

Másnap reggel Rupert és én kifundáljuk, hogyan beszélhetünk. Együtt zuhanyozunk. Azt gyanítjuk, hogy a szobánkat bepoloskázták, de a fürdőszobát talán kihagyták. Összebújunk a forró víz alatt, és egymás fülébe sugdosunk. Csak épp nem szerelmes szavakat. A szabadulásról osztjuk meg az elképzeléseinket.

Befejezzük a zuhanyozást, és felveszem a fekete ruhát meg a csadort, elrendezem a fátylamat. Lemegyünk a földszintre. A katonák üdvözölnek minket. Illedelmesen visszaköszönünk. Az udvariaskodás után folytatódik a kihallgatás. Minden kérdésre felelek. Majd azt kérem, hogy felvehessük a kapcsolatot a követségünkkel és felhívhassam a gyerekeinket. Mindkét kérésre fejcsóválás a válasz.

– Házas emberek maguk? – kérdezem. Meglepetten néznek rám, de nem szólnak. – Van nővérük? Édesanyjuk?

Az iszlámban a család szent és sérthetetlen, és Irán az iszlám egyik fellegvára. Erre alapozva próbálok rájuk hatni. – Maguk jó muszlimok. Így bánnak a feleségükkel, az édesanyjukkal? Helyénvaló elszakítaniuk a gyermekeimtől? Hogy még csak nem is telefonálhatok nekik?

Fészkelődnek a székükön, tekintetükben együttérzés.

– Tudják, hogy ártatlanok vagyunk. Mikor engednek el minket?

– Feleljen a kérdéseinkre, aztán elengedjük.

– Mikor?

– Holnap. Talán. Insalláh.

Eljön a holnap. Nem engednek el minket.

Telnek a napok, kihallgatásokkal, Boggle-partikkal és a szökésről szőtt álmokkal.

Végül a fogvatartóink, akiket Rezának és Alinak nevezek, megengedik, hogy felhívjuk a gyerekeinket. Azt kell mondanunk nekik, hogy elromlott a hajómotor.

Lelkesen bólintok. Bármit hajlandó vagyok mondani, csak beszélhessek a gyerekeimmel. Átadják a telefonomat. Mögöttem állnak, amikor beütöm a számot.

A dada veszi fel. – Üdvözlöm, Harriet kisasszony – mondom. Soha nem szólítom így. Remélem, ebből megérti, hogy bajba kerültünk. Megkérdezem, hogy vannak a gyerekek.

Megfordul a fejemben, hogy gyorsan elmondom, mi történt valójában, de nem teszem. Az őrök egy pillanat alatt kikapnák a telefont a kezemből.

Végre beszélhetek a gyerekeimmel, előadom nekik a motorhiba meséjét. Amikor az őrök intenek, hogy vége a beszélgetésnek, így szólok: – Szeretlek titeket.

Aztán visszaadom a telefont, és zokogva összekuporodom.

A történet helyszínének térképe

Insalláh
Másnap újabb kihallgatások után fogvatartóink így szólnak: – Jó hírünk van. Holnap elmehetnek. Insalláh.

Eljön a holnap. Kiugrunk az ágyból, gyorsan felöltözünk, és lesietünk. Belépnek az őrök. Rupert és én előrelépünk, hogy kezet rázzunk velük. Visszahőkölnek, mintha leprások volnánk. Ali megmagyarázza: – Az iszlám szerint tilos a családtagjain kívül más férfiakhoz érnie, és nekem is tilos megérintenem magát. Nem foghatunk kezet.

Beigazolódott a gyanúnk, a házat bepoloskázták. Valakik látták, hogy előző nap Ali és Reza kezet fogott velünk.

– Értem – mondom tisztes távolból. – Most mi következik? Mikor engednek el minket?

– Később. Insalláh.

Insalláh – ha Isten is úgy akarja. Az eleve elrendelés olyan mélyen gyökerezik az iszlámban, hogy szinte minden jövőre utaló közlést ezzel a szóval körítenek. De gyakran vissza is élnek vele, és olyankor használják, amikor tudják, hogy egy ígéretet nem fognak betartani.

Napközben olyanok vagyunk, mint a türelmetlen gyerekek a kocsiban. Odaértünk már? Ám ahogy telnek az órák, elhal a remény.

A fogságban az egyik legrosszabb dolog a tehetetlenség. De mindig ki lehet találni valamit. Vacsora után megkapom a telefonomat a fogvatartóimtól, hogy felhívhassam a gyerekeimet. Úgy döntök, nem tartom be a játékszabályt. Nem mondom el Rupertnek, nem akarom, hogy lebeszéljen.

Beütöm a telefonba dubaji szállásunk számát. Amint Harriet felveszi, hadarni kezdek: – Irániak tartanak fogva. Nincs semmi baj a hajómotorral. Elraboltak bennünket!

Az őrök odarohannak hozzám, elveszik a telefont. – Miért csinálta ezt? – üvöltik. – Ebből nagy baj lesz.

Látszik, hogy megrémültek, ide-oda pislognak a szobában, mintha láthatatlan szemek figyelnének minket. Figyelnek is! – Azért mondtam, mert nem engednek szabadon – felelem. Remélem, Harriet értesíti a követséget, és nyomást gyakorolnak az irániakra, hogy ép bőrrel szabadon engedjenek.

– Türelem! – harsogják az őrök.

– Türelemmel nem jutok sehová – tör ki belőlem.

Két napig nem engednek telefonálni. Akciómnak egyelőre semmi más következménye nincs – nem hallunk a brit követség felől.

El kell fojtanom az érzelmeimet, különben megbolondulok. De aztán rájövök, hogy úgy kell viselkednem, mint egy kétségbeesett édesanyának. Újabb kihallgatás után csendben a nappaliba megyek. Rupert rám néz, hozzám lép, és átölel. – Jól vagy? – kérdezi.

– Bízzál bennem! – suttogom a fülébe. Lemerevedik. Vajon mire készül már megint, fut át az agyán.

Felmegyek a hálószobába. Nyitva hagyom az ajtót, hogy mindenki hallja, amikor sírva fakadok. Sikoltozni kezdek, szabadjára engedem a fájdalmamat. – A gyerekeimet akarom! – kiáltozom őrjöngve, míg el nem száll a dühöm.

Amikor visszamegyek, fogvatartóink felállnak. – Jól van? – kérdik.

– Tom fiam holnap ünnepli az ötödik születésnapját. Hadd hívjam fel! – esedezem.

A férjem most már látja, milyen bajt zúdítottam a nyakamba az indulatosságommal. – Fohászkodjunk együtt az Úrhoz – mondja. Nem járunk templomba, de hiszünk Istenben, az ember fölötti hatalomban.

Az őrök mindennap öt alkalommal eleget tesznek a felszólításnak, és visszavonulnak imádkozni. Most rajtunk a sor, Ruperttel letérdelünk. Miatyánk, ki vagy a mennyekben... Fogvatartóink értik, mit csinálunk. Istenhez imádkozunk, nem Allahhoz, de azért ez is ima.

Egy órával később Reza és Ali átadja a telefonomat. Harriet fogadja a hívást. – Hol vannak?

Hogyan mondjam el neki? Nem tehetem. A gyerekekkel kell beszélnem. – Kérem, adja a gyerekeket – könyörgök. Boldog születésnapot kívánok Tomnak. Megtörten, zokogásomat elfojtva átnyújtom a telefont a férjemnek. Beszél a gyerekekkel, aztán átadja a telefont az őröknek.

Megnyugszom. Fogvatartóinkhoz fordulok. – Nem tudtam mindent elmondani Tomnak, amit akartam. Felhívhatnám még egyszer? Kérem!

Jó emberek. Visszaadják a telefont. Támad egy ötletem. Úgy teszek, mintha beütném a számot, de sms-t küldök Harrietnek. Megállok, nem sikerült a hívás, panaszkodom. Végül elküldöm: A bandar-abbászi tengerészeti bázison tartanak fogva minket. Riassza a brit követséget!

Törlöm az üzenetet, majd hazatelefonálok, és miután beszélek Tommal, átadom a mobilt. Mosolygok.

Vakon bízni
Új nap virrad ránk. Két férfi érkezik Teheránból Reza és Ali társaságában. Egyikük, egy tengernagy, további kérdéseket tesz fel. Végül ezt mondom neki: – Három gyermekem van. Tényleg azt hiszi, hogy követtem volna a férjemet kémkedni, amikor a hajónkról kevesebbet látni, mint bármelyik műholdról?

– Mára elég volt – felelte a tengernagy. – Majd még beszélünk.

A következő napokban sötét gondolatok lesznek úrrá rajtunk. Fogalmunk sincs, meddig tartanak még fogva minket. Egy hétig, egy hónapig, egy évig? Rettenetesen hiányoznak a gyerekek.

Újabb kihallgatások után összepakoltatják velünk a holminkat. – Találkozni fognak a követségük képviselőivel – mondja a tengernagy. – Remélem, aztán szabadulnak. Szerencsések, hogy nem a Forradalmi Gárda hallgatta ki magukat. Úgy tűnik, nem értesültek magukról.

Bradet, Rupertet és engem autóba ültetnek. Áthajtunk a városon egy elhagyatott épületekből álló telephez. A sofőr leparkol, minket egy üres szobába kísérnek. Ketten várnak ránk: a brit követség első titkára és egy Naszrin nevű iráni nő. Még soha nem örültem ennyire senkinek, mint nekik.

– Szóval – kezdi a férfi –, mondja el, mi folyik itt.

Nyilvánvalóan még nem múlt el a veszély, ezért nem mondunk semmit, csak azt kérdezzük, mi a terv.

A terv szerint éjszakára egy hotelben szállásolnak el minket, s reggel irány a repülőtér. – Ne hagyják el a szobájukat! – figyelmeztetnek fogvatartóink. Nem is tudnánk. Kintről ránk zárják az ajtókat.

Reggel az első titkár és Naszrin kopog az ajtónkon. Felszedjük Bradet, és kisietünk az épület előtt várakozó minibuszhoz.

Megérkezünk a repülőtérre, bemegyünk. Naszrin és az első titkár egy jegyárusító pulthoz siet, majd egy másikhoz, sorra próbálkoznak mindegyiknél. Reza és Ali idegesen nézegetnek körbe.

Naszrin hozzánk lép. – Nem tudunk jegyet venni.

Hirtelen hat jól megtermett férfi közeledik felénk. Tisztára olyanok, mint a gengszterek. A titkosrendőrség, suttogja Naszrin. Kiegyenesedik, mintha harcra készülne. Reza és Ali ledermed a félelemtől.

A rendőrök üvöltözve elkergetik Rezát és Alit, akik sajnálkozva eloldalognak. A főnök apró szemű, köpcös alak. Félrelöki az első titkárt, és felénk közeledik. Miután az első titkár visszanyeri az egyensúlyát, hősiesen elénk áll. A főnök erre az arcába és a gyomrába üt. Közben futva érkezik a repülőtéri rendőrség, fegyverrel a kézben.

Győz a fegyveres túlerő, ismét az ellenség kezében vagyunk.

Egy másik titkosrendőr megragadja a titkárt. – A brit nagykövet fogja várni magukat Teheránban – kiáltja a diplomata, miközben elhurcolják.

Egy fegyveres megfogja Rupert karját, egy másik Bradet. Az iszlám szigorú tiltásának köszönhetően hozzám nem érhetnek.

Felkísérnek minket a repülőre. Leszálláskor tényleg a brit nagykövet vár majd minket? Elkeseredetten imádkozunk, hogy így legyen.

De a nagykövet helyett elsötétített ablakú minibusz vár ránk. Belökdösnek minket a járműbe, és elhajtunk. El akarom húzni a függönyt, mire az egyik titkosrendőr a kezemre csap. Méghogy nem érinthetnek meg!

Egy szállodánál állunk meg. – Egy szót se! – rivall ránk a titkosrendőr. Bradet a szobájába kísérik, Rupert meg én egy másikba megyünk. Becsukódik az ajtó. Hallom, hogy kintről ráfordítják a kulcsot.

A csador alá rejtem az útleveleinket. Később kopognak az ajtón, és belép egy férfi. Hullámos haja a gallérjáig ér, szemében értelem csillog.

– Az információs minisztériumból jöttem – mondja. – Mondjanak el nekem mindent Abu Muszáról meg a Szindbádról. A barátjuk vagyok. Azért jöttem, hogy kiszabadítsam magukat.

Bárcsak hihetnénk a kedveskedő figurának. De nem hiszünk. Válaszolunk a kérdéseire, aztán feláll, és távozik. Új alakok jönnek. Amikor nem faggatnak, Ruperttel tévézünk vagy Boggle-t játszunk.

Mr. Kedves visszatér. Azt kérjük, hogy találkozhassunk a követség munkatársaival. Udvarias fejrázás. Azt kérjük, hogy beszélhessünk a gyerekeinkkel. Újabb fejrázás. Mikor engednek el minket, kérdezem.

– Hamarosan, insalláh – mondja Mr. Kedves. – Adják ide az útlevelüket. Be kell pecsételtetnünk a kilépő vízumot.

– Nem – utasítjuk el határozottan. Nem bízunk benne.

Újabb éjszaka telik el, amelyet aztán egész napos kihallgatás követ. Egy helyben toporgunk. Tennem kell valamit, határozom el. Kopogok az ajtón. Amikor kinyitja egy titkosrendőr, kisurranok a folyosóra, és leülök a földre.

A rendőrök üvöltöznek velem, én meg rázom a fejem. Nem mozdulok. Ökölbe szorított kézzel hozzám lép a főrendőr. Kiabálni kezd, és csak akkor hagyja abba, amikor Mr. Kedves is megjelenik. – Miért csinálja ezt? – kérdi tőlem.

– Mert nem engednek el minket. Nem engedik, hogy a gyerekeinkkel beszéljünk. Nem mozdulok, amíg nem beszélhetünk valakivel a követségről.

– Nem viselkedhet így – erősködik. – Menjen vissza a szobába!

– Nem – rázom a fejem.

Perzsa nyelven tárgyalnak, majd a főrendőr kinyitja a szobánk ajtaját. Kiráncigálja Rupertet, a falnak löki, és ütlegelni kezdi. Nem bírom nézni, sikoltozva beszaladok a szobába, csak hagyja abba. A férjemet belökdösik a szobába utánam, és ránk zárják az ajtót.

– Jól vagy? – kérdezem Rupertet. Nem válaszol, nagyon mérges.

Helyesen cselekedtem, vagy rontottam a helyzetünkön?

Néhány óra elteltével Mr. Kedves újra megjelenik, kezében kartondobozt tart. – Kapcsolatba léptem a követségükkel – állítja. – Ők küldik ezeket a holmikat. De ide kell adniuk az útlevelüket.

Továbbra sem bízom benne. Megrázom a fejem.

Keservesen telik az idő. Megesszük a vacsorát. Fáradtak vagyunk, de nem alszunk.

Újabb hajnal köszönt ránk. Mr. Kedves ismét felbukkan. – Figyeljenek ide! – és most őszintének tűnik. – Meg kell bízniuk bennem. Adják ide az útleveleiket, és én elintézem a kilépő vízumot. Különben nem szabadulnak.

Ekkor Ruperttel egymásra nézünk. A kartondoboz az jelenti, hogy a fickó kapcsolatba lépett a követséggel. Vállalnunk kell a kockázatot. – Várjon egy kicsit – mondom. Kimegyek a fürdőszobába, és előszedem az útleveleket.

Mr. Kedves elteszi őket. – Meglesz a vízum.

Valami azt súgja, most hihetek neki. Vakon bízom benne?

Besötétedik, mire visszatér. – Megvan a vízum – mondja mosolyogva. – Látják, jól tették, hogy megbíztak bennem. Önök szabadok. Azonnal indulunk a reptérre.

Igaz volna? Felkapjuk a holminkat, Mr. Kedves kikísér a folyosóra. Bradet is előkerítjük a szobájából.

Egy várakozó autóhoz sietünk. Rupert, Brad és én hátra ülünk. Gyorsan a repülőtérre hajtunk, ott megkapjuk a jegyeket.

Mr. Kedveshez fordulunk. – Köszönjük – hálálkodunk.

A gépünk lassan a kifutópályához gurul. Rupert és én némán ülünk, egymás kezét fogjuk. Ahogy a kerekek felemelkednek a betonról, végül elhiszem: szabadok vagyunk.

Linda és Rupert a gyermekeikkel egy 2013-ban készült felvételen

Rupert és Linda még aznap találkoztak a gyerekeikkel. 2007-ben visszakapták a hajójukat, amelyet azután eladtak. A család 2012-ig Dubajban élt, majd visszatért Angliába.

Vote it up
204
Tetszett?Szavazzon rá!