Fontos a családi együttlét

Mégpedig a közös vacsora formájában. Ugyanis ha hiszi, ha nem, ez a gyerek napjának legfontosabb része

Egyre türelmetlenebbül vártam a pálya szélén, hogy befejeződjön a fiam futballedzése. – Igazán igyekezhetnének egy kicsit! – morogtam a közelben álló szomszédnőmnek. – Haza kell érnünk vacsoraidőre.

– Vacsoraidőre? – kérdezte. – Olyan igazi, családi vacsorára? Na, ne viccelj! Nálunk ilyen csak különleges alkalmakkor és ünnepnapokon van.

Sajnálatos módon ez a fajta hozzáállás egyre gyakoribb. Mint oly sok más család, szomszédnőm, a férje és gyerekeik is mozgalmas napirend szerint élnek és ritkán fordul elő, hogy a vacsoraasztalnál összetalálkoznak. Ám ennek a mindennapos szokásnak a mellőzésével figyelmen kívül hagyják annak fontosságát.

Ha a család, mint olyan, valóban szétesőben van – ahogyan azt sokan mondják – ennek egyik legfőbb oka a közös családi vacsorák elhagyása. – A múltban – állítja a tanácsadó rovatot vezető Ann Landers – ez volt az az időpont, amelyikre a család minden tagja összegyűlt. A gyerekek a vacsoraasztalnál sajátították el későbbi értékrendjük alapjait. Szomorú, de tény, hogy manapság túl sok gyerek tér haza üres lakásba, ahol csak egy cédulát talál: „Későn jövök. Vacsora a hűtőben.”

Az én három felcseperedő fiam életében a közös vacsora választotta el az iskola utáni különórák és a testvérek közötti csetepaték késő délutáni zűrzavarát a házi feladatok elkészítésének és a lefekvéshez való készülődésnek a mindennapos menetétől. A közös vacsora időpontja azt jelképezte, milyen fontosak vagyunk egymás számára jóban, és rosszban egyaránt. A közös vacsorák szünetet jelentettek a napi rohanásban; ilyenkor lehetett beszámolni az aznapi eseményekről, megvitatni a problémákat, áttekinteni a napot és megtervezni a holnapot.

Nem akarom, hogy visszatérjen az az idő, amikor az anyák otthon maradtak és őrizték a családi tűzhely melegét, de a családoknak továbbra is szüksége van a közös étkezésre, a nekik legmegfelelőbb formában.

Íme néhány tanács, amely segítséget nyújthat ennek a „veszélyeztetett” hagyománynak a megtartásában, illetve újraélesztésében:

Legyen a közös vacsoráért mindenki egyaránt felelős
Sok másodállásban is dolgozó szülő panaszkodik, hogy nincs elég ideje a gyerekekre. Ezen úgy is lehet segíteni, ha vacsora előtt és után a gyerekeket is bevonjuk a konyhai teendők elvégzésébe.

Meg lehet állapodni abban, hogy – életkoruktól függően – a gyerekek milyen feladatokat vállalnak a vacsora előkészítésében és az azt következő rendrakásban. A dolog lényege a közös munka, amelynek során könnyebben kerül sor bizalmas beszélgetésekre.

Törekedjen a barátságos légkör kialakítására
Janice Rosenberg írónő visszaemlékszik, gyerekként milyen kényelmetlenül érezte magát, amikor a vacsora alatti beszélgetés főként bírálatból és kérdőre vonásból állt, az „Ne ülj olyan görbén!”-től kezdve egészen a „Megcsináltad a nyelvtan-házifeladatot?”-ig.

Rosenberg elhatározta, hogy ő soha nem fog így bánni a gyerekeivel, és azóta is tartja magát a régi, de jól bevált aranyszabályhoz: bánj úgy vendégeiddel, mintha családtagok lennének, családodat pedig kezeld vendégként. – Végtére is, ha a vendég véletlenül kiönti a tejet, nem mondjuk azt neki, hogy kétbalkezes hülye – magyarázza.

A közös vacsorát semmiképpen ne használja kioktatásra
Ha a gyereket figyelmeztetni akarja helytelen viselkedésére, kezelje humorosan a kérdést. – Egy nap azt látom, hogy mind a négy gyereknek az asztalon van a könyöke – meséli Gordon Hugenberger lelkész. – Ezért azt mondtam nekik: „Amikor az Elnök egyszer majd meghív benneteket vacsorára, remélem nem fogtok mindannyian az asztalra könyökölni, szégyent hozva ránk, mert nem neveltünk benneteket tisztességesen.” A gyerekek nevettek rajta és azonnal levették könyöküket az asztalról.

Semmi nem jöhet közbe
– Nálunk otthon két szabály volt – meséli a háromgyerekes Erma Bombeck humorista. – Az első: „Vagy gyere pontosan vacsorázni, vagy a Jóistentől hozz igazolást.” A második: „Evés közben senki, de senki nem használhatja a telefont.”

Ha felvenni kényszerül a csöngő telefont, próbálja ki Diane Dittmore tucsoni kétgyermekes édesanya „receptjét”. – Mindig egy kijelölt családtag veszi fel a telefont, aki azt mondja: „Most éppen vacsorázunk, de utána vissza fogja hívni.” – Diane szerint alapvető fontosságú, hogy ezt a szabályt mind a szülők, mind a gyerekek betartsák.

Kapcsolja ki a tévét
Vacsora közben a tévé az első számú figyelemelvonó tényező. Azok a gyerekek, akik állandóan a készülék előtt ülve esznek, lassan elfelejtik, hogy fontosabb a családdal tölteni az időt, mint a tévé előtt.

Legyenek családi szertartások
David I. Kertzer, a Szertartások, politika és hatalom című mű szerzője azt hangsúlyozza, hogy a hagyományok különös jelentőséggel ruháznak fel bizonyos időpontokat és helyszíneket. Jim és Emily Angelini mindig elmondják az asztali áldást, mielőtt két lányukkal, a tíz éves Stephanie-val és a hétéves Mariával vacsorához ülnének. Ez emlékezteti a családot arra, hogy adjanak hálát Istennek, egyúttal megteremti a békés együttlét alaphangját.

Howard Richardson, felesége Diana Peck és tízéves fiuk, Adam minden vacsora előtt az asztalnál ülve megfogják egymás kezét. Néha hallgatnak, de általában ilyenkor valamelyikük felvet egy témát.

– Egyik este – emlékezik vissza Peck – érezhető feszültség volt Adam és Howard között. Amikor megfogtuk egymás kezét, Howard azt mondta: „Örülök, hogy eléggé szeretjük egymást ahhoz, hogy itt legyünk és próbáljuk megérteni, mi a probléma közöttünk.” Így a konfliktus létét elismerték és ezzel már meg is tették az első lépést a megoldás felé.

Ugyanilyen fontosak a befejező szertartások, melyek megakadályozzák, hogy a gyerekek sorra otthagyják az asztalt. David Babson jogász néha megkéri három gyereke közül az egyiket, hogy vacsora után olvasson fel egy verset. Ezáltal mindenki kellemes, békés gondolatokkal gazdagodik. Douglas Abbott pszichológus és felesége, Mary gyakran olvasnak fel három gyereküknek egy-egy bibliai történetet a vasárnapi vacsora végeztével. Abbottéknál ez „a közös elmélkedés ideje”.

Meséljen történeteket
A klasszikus „Mi újság? Semmi” fordulat helyett próbálja meg a gyereket történetek mesélésével ösztönözni. Azok a gyerekek, akik hallják szüleiket beszélni mindennapjaikról és gondjaikról, nagyobb valószínűséggel fogják elmesélni sikereiket és kudarcaikat a vacsoraasztalnál.

Elinor Ochs, az alkalmazott nyelvészet professzora, aki tanulmányozta a vacsorával kapcsolatos szokásokat és a közben elhangzó beszélgetéseket, úgy véli, azok a legsikeresebb közös vacsorák, ahol a családtagok történeteket mesélnek. Sajnos gyakran előfordul azonban, hogy a szülők biztatják ugyan gyerekeiket a megnyilatkozásra, de ők maguk csak ritkán mesélnek. – Általában az anya biztatja a gyereket, hogy meséljen – mondja Ochs –, és az apa a családi kritikus, aki megbírálja a gyerek tetteit. A szülőknek vigyázniuk kell, nehogy beleessenek ebbe a csapdába.

A történetmesélés legfőbb haszna az, hogy könnyű átmenetet kínál bármely összetett kérdés megvitatásához. – Mindenki szívesen meghallgat egy jó történetet – mondja Ochs –, különösen a család fiatalabb tagjai, akik még esetleg nehezebben látnak át bonyolult összefüggéseket.

A „sztorizás” értékes segítséget nyújt problémák megoldásához is. Három évvel ezelőtt az akkor kilencéves Ben fiam elmesélte, hogy egy kisfiú a napközis táborban folyton piszkálja. A vacsoraasztalnál Ben két bátyja és én gondolkodni kezdtünk, vajon miért. Kiderült, hogy a fiú először volt a táborban; nem ismert senkit. Valaki azt javasolta Bennek, alkalmazzon fordított taktikát, és barátaival együtt próbálja meg bevonni az új fiút egy közös tevékenységbe.

Másnap este Ben azt mondta, hogy az új fiú nem is olyan rémes. A következő szombatra meghívta hozzánk játszani.

Alakítsák úgy a beszélgetést, hogy mindenki részt vehessen benne
A gyerekek napi beszámolója után terelje a szót általánosabb kérdések felé. John Ronan feleségével és két mostohafiával a tengerpart közelében lakik. Egyik este, vacsora közben a 17 éves Ben egy halászhajón végzett nyári munkájára panaszkodott. Mindennap rengeteg értéktelen ráját és kis cápát húztak fel a keresett tőkehal helyett. A nemkívánatos halak visszadobása a vízbe, majd a hálók újbóli kivetése meglehetősen időigényes, és megcsappantja Ben fizetését.

– Bizonyára kedvszegő, ha valaki nehéz munkáért kevés pénzt kap – jegyezte meg John. Ezután átfogóbb téma felé terelte a beszélgetést, és a család hamarosan különböző kérdések megvitatásába merült bele, a munkamoráltól kezdve a kereskedelmi halászatot szabályozó intézkedésekig. Ben is ráébredt a saját helyzete és az ipar egészét hátráltató gondok közötti összefüggésekre.

Törekedjenek a játékosságra
Paul Iaffaldano hirdetésszervező felidézi, hogy két lánya, a hétéves Paige és az ötéves Blair megkukultak, ha a vacsoránál az iskoláról kérdezték őket. Ez teljesen megváltozott, amikor a család kitalálta az „igaz vagy hamis” játékot. Egymás után mindenki elmeséli, mi történt vele aznap. Időnként valaki füllent egyet, s várja, hogy a többiek rájönnek-e a turpisságra.

Néhanapján hívjanak vacsoravendégeket
Az új arcok új gondolatokat, új nézőpontokat is jelentenek. Israel Horovitz színdarabíró visszaemlékszik, hogy szülei a vasárnapi vacsorát mindig jó hangulatban, családtagok és barátok körében fogyasztották el. – Édesanyám rokonai vicceket meséltek, és mindannyian gurultunk a nevetéstől – mondja Horovitz. – Apám családjának tagjai csendesen ültek és lenyűgöző sikertörténeteket meséltek. – Horovitz, feleségével Gilliannel és hétéves ikreikkel ma is rendszeresen meghív barátokat és kollégákat vacsorára. Ezeken a vacsorákon, mint mondja, „sok vicc és sok sikertörténet” hangzik el.
 

Változnak az idők, változnak a családok. De a közös családi vacsora fontossága az élet állandó ténye marad. Amint azt Erma Bombeck megfogalmazza saját gyerekkorának vacsoráiról: – Veszekedtünk. Duzzogtunk. Nevettünk. Apróságokért kuncsorogtunk. Kiabáltunk. Odafigyeltünk egymásra. Családunk életében máig ez a legkedvesebb időszak.

Vote it up
216
Tetszett?Szavazzon rá!