Friss házasok

Vajon miért vált ki önfeledt örömöt mindenkiből esküvőnk híre?

Kapcsolódó cikkek

Az utóbbi időben vadidegen embereket örvendeztetünk meg. Hogyan? Összeházasodtunk.

Egy jeges télvégi napon elmentünk a dél-manhattani okmányirodába. Az ajtóban egy biztonsági őr állt, nagy darab, izmos fickó, és Albert megkérdezte tőle, hová kell menni engedélyért.

– Miféle engedélyért? – tudakolta az őr.

– Házasságiért – felelte Albert.

Házasság! Az őr az arcunkba bámult, két tagadhatatlanul a hetvenes éveiben járó ember arcába (a miénkbe). És aztán mintha eszét vesztette volna. – Maguk összeházasodnak? Fantasztikus! – Lehúzta a kesztyűjét, erős markával szorongatni kezdte Albert kezét.

– Szereztek nekem egy jó napot. Hé, Mike gyere már ide! Ezt kapd ki! Ezek a népek összeházasodnak!

Mike is szinte eszét vesztette.

Elmentünk jegygyűrűt venni. Az eladónő előbb Albertre, majd rám pillantott, a tekintete némi bizonytalanságot tükrözött. – A… lányuknak?

– Nekünk lesz – közölte Albert.

– Maguknak! Nahát! Imádni való! Helen! Stacy! Figyeljetek!

Helen, aki negyven lehetett, és Stacy, aki úgy festett, mint egy gimnazista, szintén odavolt.

És ez így folytatódott. A virágárussal, a borkereskedővel, a cukrásszal, akiknél a szűk családi körben tartandó lakodalom kellékeit rendeltük meg – csupa ismeretlennel. Először nem értettük. Miért veszítik eszüket az emberek attól, hogy mi összeházasodunk?
 

Nem sokkal a szertartás után elmentünk egy összejövetelre, ahol friss házasokként mutattak be minket egy nőnek. – Ó, istenem! – csapta össze a kezét ábrándosan mosolyogva. – Olyan boldoggá tettek. Sírni tudnék.

És valóban, csillogott a szeme.

Ekkor rádöbbentünk. A lelkesedésnek semmi köze sincs hozzánk, csak ahhoz, ahogy kinézünk. Az egész őróluk szól. Ettől a házasságtól hirtelen elkezdték jobban érezni magukat – a beteljesületlen reményeikkel kapcsolatban, amelyekről már-már örökre lemondtak. Főleg szerelmi téren.

A lelkesedésnek semmi köze sincs hozzánk.
Az egész őróluk szól

Egy régi barátunknak, az elismert pszichiáter dr. Ether Personnak felvetettem az elméletünket. – Ó igen, igazatok van – mondta. – Sokan hajlamosak azt hinni, hogy ha egy bizonyos korig nem találnak társra, örökre egyedül maradnak. Az emberek előtt új lehetőségek tárulnak fel egy-egy hozzátok hasonló pár láttán. Szavak nélkül is azt sugalljátok, hogy létezik újrakezdés, hogy az élet során bármikor kaphatunk egy újabb esélyt.

De nem csupán a szerelemről van szó. Ugyanez vonatkozik a munkára, a barátságra, a családi kapcsolatokra, az új ambíciókra és új élményekre – ahogy dr. Person mondja, „mindenfajta megújulásra”.

Remek dolog ez a megújulás – különösen, ha váratlanul ér. Márpedig én egyáltalán nem számítottam rá.

Már hosszú évek óta voltam özvegy, amikor Albert felbukkant. Az igazat megvallva, akadtak körülöttem férfiak abban az időben is. Rendes emberek, szeretetre méltóak, de egyikükbe se szerettem bele, és nem akartam velük leélni a hátralévő éveimet. Kellemes kalandokban volt részem, dolgoztam, imádtam a barátaimat, remekül ellettem volna így is az idők végezetéig. De lássuk be: a szerelem mégiscsak más. Több ennél.

Aztán egy este vacsorára voltam hivatalos a barátaimhoz. Az asztalt hat személyre terítették meg (optimális létszám a társalgáshoz), és a hatodik vendég volt az a bizonyos magas, jóképű idegen férfi – szikár, rövid, ősz hegyes szakállal, kissé mogorva.

Nem előre megszervezett dolog volt. Az illető nemrégiben özvegyült meg, „reménytelen eset”, ahogy a házigazdáim odasúgták nekem. Szerették volna kicsit felrázni.

Az asztalnál valaki megkérdezte, mikor halt meg a felesége. Nyolc hónapja, hangzott a felelet. És hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül visszarepültem azokba a napokba, amikor én voltam nyolc hónapja özvegy. Pontosan ugyanazt éreztem, mint akkor, és elvesztettem az önuralmamat. Sírva fakadtam, nem valami méltóságteljesen, viszont jó hangosan és szívfacsaróan, „az isten szerelmére, fújd már ki az orrodat” típusú zokogással, aztán valami bocsánatkérés-félét motyogva átszaladtam egy másik szobába.

Utánam jött. Egészen meghökkentett, és még most is meghökkent – hogy ez az ember, aki maga is mély fájdalmat hordozott, képes volt utánam jönni és megvigasztalni. Már nem volt mogorva. Leült mellém, odaadta a zsebkendőjét, az arcomba bámult, és csak ennyit mondott: – Tudom.

Ettől hirtelen erős kötődés keletkezett közöttünk. Így elkerülhettük a szokásos ismerkedési tortúrát, hiszen azok az emberek, akik megtapasztalták, mit jelent egy szeretett személy elvesztése, már ismerik egymást valami különlegesen bensőséges módon, amit nem érthetnek meg azok, akik még sohasem gyászoltak.

A következő héten telefonált, és elhívott vacsorázni. Kínos beszélgetés volt. („Ne feledd – mondta később – , negyven éve nem hívtam nőt randevúra. És ha nemet mondtál volna?” Ami engem illet, egész héten azon morfondíroztam: „A fenébe, miért nem hív? Nem akarja visszakapni a zsebkendőjét?”) De az első együtt töltött estétől minden tökéletesen ment.

Elválaszthatatlanok lettünk, amit a családjaink és barátaink láthatólag osztatlan lelkesedéssel fogadtak. („A nagypapámnak barátnője van” – dicsekedett Albert hatéves lányunokája a szomszédoknak.) Egy év múlva – ah, féktelen ifjúság! – összebútoroztunk. A legjobb barátaim bulit rendeztek a tiszteletünkre a régi lakásomban, mielőtt kiköltöztem. Kitűnő hangulat, bűbájos pohárköszöntők. Ám tavaly télen, amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk – nos, akkor aztán mindenkinek, aki él és mozog, fülig ért a szája. De tényleg mindenkinek.

Sokat gondolkoztam már ezen. Mindannyian szeretjük a szerelmet, persze. De az a gyanúm, hogy a második szerelem valahogy még jobban megdobogtatja az emberek szívét. Mintha személyesebb üzenetet hordozna a kívülállók számára. Belenézek az idegenek örömtől csillogó szemébe, és arra gondolok: jó érzés, mi? Remek, hogy én idéztem elő!

Vote it up
12
Tetszett?Szavazzon rá!