Fuss, hogy utolérjelek!

Szent fogadalmat tettem: úgy döntöttem, felveszem a nyúlcipőt, hogy végleg felszámoljam rengő úszógumijaimat

Kapcsolódó cikkek

Sokáig megvetéssel figyeltem a vörös arcú, verítékező futóbrigádot. Mit kergetnek ezek annyira? Ha láttam egy kövér nőt neonzöld hacukában ritmusra rengő úszógumikkal, kigúnyoltam: – Micsoda látvány! És mindez teljesen fölöslegesen!

De aztán eljött a nap, amikor a combom mályvacukor, a pocakom kocsonyaformát kezdett ölteni. A háziorvosom x-edik alkalommal érdeklődött, hogy végzek-e „rendszeres testmozgást”. – Nem annyira rendszerest – motyogtam.

A doki erre felvonta a szemöldökét: – Hát akkor most vagy soha!

Magamban azt gondoltam: „soha”, de aztán mégis tanácsot kértem egy maratoni futó barátnőmtől. – Kezdd azzal, hogy veszel egy futócipőt – mondta.

Elmentem egy sportboltba, hogy beszerezzem a teljes felszerelést: fluoreszkáló lila cipőt, rózsaszín lycra halásznadrágot, hozzá narancssárga titokzoknit. Egy reggel elegem lett a család cukkolásából: – Anyu, te olyan tohonya vagy!

Fogtam és magamra húztam az egész hóbelevancot, amitől úgy festettem, mint egy túltáplált papagáj, és futottam… 30 másodpercet. Aztán tíz percig sétáltam, hogy magamhoz térjek.

Kis kitartással sikerült valamicskét javítanom szégyenletes teljesítményemen, de még mindig csak epekedve várom a sokat emlegetett endorfinlöketet, amitől a futó állítólag euforikus állapotba kerül. Futószeánszaimat izzadságtól csatakosan, kifulladva és félájultan fejezem be.

A „rendszerességgel” még mindig hadilábon állok, de legalább már nem mondogatom, hogy „a sport olyasvalami, amiben hiszek, csak nem gyakorlom”.

Vote it up
73
Tetszett?Szavazzon rá!