Gép, amely tudáshoz segít

A „Lyuk a falban” egy sajátos oktatási kísérlet, amely kitörési lehetőséget biztosít a szegény gyerekeknek

Kapcsolódó cikkek

Két kilencéves kisfiú a vibráló képernyőhöz nyomja az arcát. – Mi ez, televízió? – kérdezi az egyik.

– Nyomd le azokat a gombokat – mondja a másik a műanyag borítású klaviatúrára mutatva.

Barátja majdnem az összes billentyűt leüti egyszerre. Semmi sem történik.

Az indiai falu házai közül újabb húsz 6 és 14 év közötti gyerek szalad elő és sereglik köréjük, hogy lássák, mit tud ez a lakhelyükre érkezett rejtélyes ajándék. Előző nap emberek jöttek a városból, felépítettek egy téglakalyibát a falu közepén, és az ablaknyílásban elhelyeztek egy kifelé néző monitort. A gyerekeknek mindössze annyit mondtak, azért kapták az új gépet, hogy játsszanak vele.

Különböző, többségében teljesen haszontalan ötletek röppennek fel arról, hogy mit csináljon a kisfiú. De öt perc elteltével a gyerek rájön, hogy ha bizonyos gombokat megnyom, egy nyíl megy körbe a képernyőn, és ha a középső nagy billentyűt üti le, új képek jelennek meg. Valamivel később ráklikkel egy logóra, és azt veszi észre, hogy belépett az internetre.

Néhány órán belül ő és a többi gyerek már társasjátékozik, Walt Disney-weboldalakat nézeget, noha ez volt az első találkozásuk a számítógéppel.

Mintegy hatszáz alkalommal játszódtak le hasonló jelenetek India-szerte az elmúlt tíz évben. A Newcastle-i Egyetem professzora, Sugata Mitra által kigondolt „Lyuk a falban” bódék szegény környezetből származó gyermekek ezrei számára nyújtanak hozzáférést személyi számítógépekhez. A Himalájától Mumbai belvárosáig mindenfelé találhatók ilyen házikók a köztereken, de a legfigyelemreméltóbb az bennük, hogy a gyerekek felnőtt segítsége nélkül kezdték használni őket angolnyelv- vagy matematikatanulásra, sőt számos esetben e számítógépek segítségével sikerült kiszabadulniuk a nehéz fizikai vagy mezei munka kényszere alól, és eljutniuk egészen az egyetemig, ahol akár politológus, fizikus, biotechnológus is válhat belőlük.

A bódék ötlete 1985-re nyúlik vissza. – Számítógépes programozást tanítottam Újdelhiben és épp akkoriban vásároltam meg az első PC-met – magyarázza kedvesen a mosolygós Mitra. – A négyéves fiam is ki akarta próbálni. „Eszedbe ne jusson!”, mondtam neki, de ő csak tovább figyelt engem.

– Pár nappal később nem találtam az egyik fájlt. „Próbáld a parancsmezőbe beírni a dir/w/p-t”, szólalt meg a kisfiam. Megtaláltam a fájlt. Egy hónap múlva már mindenben előttem járt, és mint jó szülőkhöz illik, a feleségem és én úgy döntöttünk, hogy zseni a gyerekünk. Aztán beszélgettem a barátaimmal, és kiderült, hogy az ő gyermekeik is komputerzsenik.

„Fasisztának nevezték és elutasították az ötletemet. Így aztán egy darabig elfeledkeztem az egészről”

Mitra 1988-ban előadást készített egy Goán rendezett oktatási konferenciára, amelyben azt javasolta, hagyjuk a gyerekeket segítség nélkül játszani a számítógéppel, és könnyen kiválasztódnak közülük a legtehetségesebbek, akik azután koncentrált állami támogatással az egész közösség hasznára lehetnek. – Fasisztának nevezték, és elutasították az ötletemet – nevet az 57 éves férfi. – Így aztán egy darabig elfeledkeztem az egészről.

Tizenegy évvel később Mitra vezető kutatóként dolgozott a NIIT nevű számítástechnikai cégnél, ahol nyilvános helyeken felállítandó terminálok kifejlesztésével bízták meg, amilyenek manapság a vasútállomásokon működő jegykiadó automaták.

A NIIT újdelhi épülete egy olyan üres terület mellett állt, amely a kalkaji nyomorteleppel volt határos. Disznók turkáltak a hulladékban ennivalót keresve, a helybeliek latrinának használták, de a környékbeli gyerekeknek ez volt a krikettpályájuk is.

Mitra elhatározta, hogy a terület felé fordítva beállít egy számítógépet, amelyen csak a kurzorgombok működnek. Arra számított, hogy a gyerekek villámgyorsan tönkreteszik, amiből adatokhoz juthat egy erősebb gép megszerkesztéséhez.

Azután eszébe ötlött az 1988-as előadása. Talán mérnöki adatgyűjtésnél többet is elérhet. A gyerekek alig tudtak angolul, és általában igen gyönge oktatásban részesültek, ha egy-két értelmesebb kölyök képes lenne kinyitni pár dokumentumot, az bizonyíthatná korábbi elgondolása helyességét.

Munkatársait arra kérte, hogy szereljenek fel egy számítógépet a NIIT kerítésfalának egyik résébe, egy méterrel a talaj fölé, és lássák el fémtetővel, hogy csak gyerekek tudjanak könnyen hozzáférni.

Másnap későn ért be az irodájába. – Képzeld, azok a kölykök odakint szörfölnek! – mondta egy kollégája.

– Megmutattad nekik, hogyan csinálják? – kérdezte Mitra.

– A közelükbe se ment senki.

Mitra egy másik számítógépről figyelte a gyerekeket, és látta, ahogy minden segítség nélkül elkezdenek online játszani. Két hét múlva, amikor bekapcsolta a gépet, talált rajta egy színes betűkkel írott „Szeretem Indiát” című szöveges dokumentumot. A nyolcéves Rajinder megmutatta neki, hogyan alkotta meg egy olyan karakterkészlet használatával, amelynek Mitra még a létezéséről sem tudott.

Hamarosan az apák kérték meg gyerekeiket, hogy keressenek munkát nekik az interneten, míg az anyák a horoszkópjukat tudakolták tőlük. – Ahogy én és a feleségem felfedeztük, hogy zseni a gyerekünk, most ők is mind felfedezték ugyanezt.

Mitra újabb „Lyukat” telepített például az északkelet-indiai faluba, Mandantusiba, ahol a gyerekek egyáltalán nem beszéltek angolul. – A mi gyerekeink még a földet se tudják felszántani – mondták a falubeli felnőttek. – Hogyan fogják használni ezt az angol masinát? (Akkoriban hindi nyelven még nem működött keresőprogram.)

– Három hónap múlva a gyerekek legelőször azt kérdezték tőlem: „Nem kaphatnánk egy gyorsabb processzort és egy jobb egeret?”