Gary nyomában

Bedőltem egy csaló megható meséjének. Először csak dühbe gurultam, de aztán elhatároztam, hogy fülön csípem az illetőt

Kapcsolódó cikkek

Egy novemberi délután, 2009-ben a brüsszeli Déli pályaudvaron vártam a vonatra, amikor odalépett hozzám egy középkorú férfi. Jól volt öltözve, vöröses szakállat viselt, és igen nagy bajban volt. Elmondása szerint angol, Gary Wilsonnak hívják, és elaludt a Brüsszelbe érkező vonaton. Fölébredve vette észre, hogy kirabolták. Eltűnt a táskája, a mobiltelefonja, a pénztárcája, az útlevele, mindene. Kölcsön tudnék-e adni neki 88 eurót, kérdezte. Nyilván ennyibe került a vonatjegy vissza Norvégia északi részére, ahol élt. Megígérte, hogy két nap múlva visszafizeti a pénzt. Miközben mindezt előadta, elsírta magát.

Magam sem tudtam, mit gondoljak. Épp akkoriban végeztem a főiskolán, 88 euró nekem sok pénznek számított, de most olyasvalakivel találkoztam, aki végszükségben volt. És eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt én is voltam hasonló helyzetben, amikor Barcelonában kiraboltak. Felidéztem a pánikot, amely akkor lett úrrá rajtam – a teljes elveszettség érzetét, pénz nélkül, egy idegen országban.

Végül is 100 eurót adtam Garynek, hogy valami ennivalót is vehessen. Arra is megkért, hogy hívjam fel a feleségét Norvégiában, és mondjam meg neki, hogy úton van hazafelé. Üres zsebbel, de nagylelkűségem tudatában megerősödve álltam tovább.

Hazatérve megpróbáltam felhívni a számot, amelyet Gary megadott. Elérhetetlen volt. Ezt furcsállottam, de nem gondolkodtam rajta túl sokat. Egy hét elmúltával még mindig nem kaptam meg a pénzt. De egy újabb hétnek kellett eltelnie, mire végül magamnak is bevallottam, hogy átvágtak.
 

Először is dühös voltam. És persze hülyének éreztem magam. Hogyan dőlhettem be egy ilyen nyilvánvaló trükknek? Átvillant az agyamon, hogy elmegyek a rendőrségre, aztán legyintettem az egészre. Majd hatalmába kerített a kíváncsiság. Észrevettem, hogy Gary körül járnak a gondolataim. Ki lehet ő? Így él? Könnyekre fakad idegenek előtt, és a jóindulatukra apellál? S miért pont engem szúrt ki?

Rákerestem a teljes nevére – Gary Wilson-Flood – a Google-ban, és egy csomó embert találtam, akiket szintén átvert. Minden esetben ugyanazzal a sztorival. De nemcsak a történet: minden egyes szó, amelyet használt, megegyezett. Mintha úgy begyakorolta volna, olyan tökéletesre finomította volna, akár egy színész, amikor szerepet próbál.

Ekkor határoztam el, hogy filmet készítek Garyről. Nem terveztem, hogy megkeresem – legalábbis nem ezzel akartam kezdeni. Inkább egy olyan portréra gondoltam, amely más áldozataival beszélgetve áll össze. Ha valamire kíváncsi voltam, akkor arra, hogy akad-e bennünk valami közös.

Néhányukkal találkozva máris úgy láttam, jóval több a közös vonásunk, mint képzeltem volna. Pont olyanok voltak, mint én. Velem egykorú férfiak – a 20-as éveik végén vagy a 30-as éveikben jártak –, ráadásul hasonlítottak is rám: kissé diákos, kissé naiv, kissé művészes benyomást keltettek. Valahányszor megismerkedtem egy újabb áldozattal, mintha csak tükörbe néztem volna.

Gary egyik áldozata, Hervé, aki kapcsolatba lépett Jean-Baptiste Dumont-nal, és szerepel a whereisgary.net lapon látható filmjében

Immár általánosságban is, mindinkább lenyűgöztek a szélhámosok. Miként tudják rábírni az embereket, hogy váljanak meg a pénzüktől? Filmetűdöket kezdtem csinálni a nyomozásomról, és feltettem őket a YouTube-ra. Kezdetben nagyon amatőr volt az egész. Készítettem filmeket korábban is – zömmel dokumentumfilmeket belga művészekről –, de semmi ehhez hasonlót.

Eleinte a családomon kívül senki sem nézte meg őket. Azután fokozatosan egyre népszerűbbek lettek. Hamarosan ezer fölé nőtt a közönségem létszáma. Ekkor határoztam el, hogy eggyel tovább lépek: megpróbálom megtalálni Garyt. Tíz hetet adtam magamnak. Megfogadtam, ha addigra nem lesz meg, feladom.

Kilenc hét elteltével még semmi nyomra nem akadtam. Aztán jelentkezett egy férfi, akit Gary aznap szólított meg a Schiphol repülőtéren, Amszterdamban. Egyenesen vonatra ültem, irány Hollandia. Nem hittem, hogy sok esélyem lenne belebotlani. Minden egyébtől eltekintve még abban sem voltam biztos, hogy felismerném-e. S őszintén szólva abban sem, hogy egyáltalán látni akarom-e. Tudtam, hogy ha találkoznánk, újra meg újra szembesülnöm kellene saját ostobaságommal.

Az egész napot a reptéren töltöttem, de nem láttam Garyt. Másnap megint visszamentem. Megfogadtam, ha ma sem találom meg, vége, ennyi. Egy kávézóban üldögéltem, és a kávémat kortyolgatva morfondíroztam, hogy mi az ördögöt csinálok, amikor fölnézve megpillantottam: ott ült, néhány méterre tőlem.

Abszurdnak tűnhet, de annyira pánikba estem, hogy fogalmam sem volt, mit tegyek. Mintha ismét kisgyerek lennék, és a Gonosz Farkassal futottam volna össze. Minden erőm elhagyott. Egy idő után Gary fölállt, és elindult. Én meg csak néztem, amint távolodik.

Körülbelül fél órával később azonban odajött hozzám, és belekezdett a szokásos előadásába – hogy hogyan veszítette el minden pénzét, satöbbi. Szóról szóra, mint annak idején. Mielőtt elsírta magát, félbeszakítottam, és megmondtam neki, hogy egyszer már átvert ezzel a trükkel, még egyszer nem fog. Majd bemutatkoztam.

Öt népszerű átverés
A nigériai levél Az áldozat levelet kap, amelynek tartalma arra enged következtetni, mintha a nigériai kormányzat küldte volna. Egy „vezető köztisztviselő” közli, hogy egy megbecsült személyt keresnek, aki több mint egymillió dollárt is elérhető összeget „felügyelne”, amelyet egy állítólagos közbeszerzési eljárás során túlfizettek. Ha az áldozat besétált a kelepcébe, egyre növekvő összegeket kell leszurkolnia, nehogy összedőljön a rendszer.

Adathalászat Napjaink közkedvelt átverése, amelynek során a szélhámos hivatalosnak látszó elektronikus leveleket küld szét, és egy jónevű cég nevében az illetők banki adatainak megerősítését kéri. Ha az áldozat kötelességtudóan teljesíti a kérést, az információt arra használják fel, hogy pénzt szivattyúzzanak le a bankszámlájáról.

Az online románc A szélhámos egy internetes párkereső oldalon romantikus kapcsolatot kezdeményez, csaliként az esetleges házasság lehetőségét is felvillantva. Az egyetlen bökkenő, hogy a kedves egy külföldi országban rekedt, és pénzre van szüksége, hogy elrepülhessen és végre személyesen is találkozhasson álmai férfijával vagy nőjével. Amikor elküldik a pénzt, a kedves, természetesen, soha nem jelenik meg földi valójában.

A beteg kisbaba Szívbe markoló levél érkezik egy állítólag beteg gyermek ügyében, akinek pénzre van szüksége egy életmentő operációhoz. Az áldozatot arra is buzdítják, hogy a lehető legtöbb barátjának küldje tovább a levelet, amihez általában egy alig palástolt fenyegetés is tartozik, miszerint valami rettenetes következik be, ha netán mégsem tenne így.

A Ponzi-rendszer Régi kedvenc, újabban Bernie Madoff alkalmazta. A befektetőknek észvesztően magas megtérülési hozamokat ígérnek a pénzükért. A kifizetéseket azonban egyáltalán nem a részvényekből fedezik – hanem az új befektetők folyamatosan bővülő bázisából.

Kiderült, hogy Gary tudja, ki vagyok. Azt mondta, hallott a filmről, és kíváncsivá tette. Leültünk egy italra, ekkor tudtam meg róla egyet s mást. Vagy legalábbis annyit, amennyit szándékában állt elmondani nekem. Azt állította, körülbelül tíz éve csinálja már ezt, annyi pénz mindig összejön, amennyi élelemre és szállodára elég, és mindig továbbáll, mielőtt a rendőrök rátalálnának.

Állítása szerint a legtöbben, akiket megszólít, adnak neki pénzt. De elismerte, hogy néhányan agresszívvá váltak – magyarán elég sokszor bunyóba keveredett. Leginkább azzal nyűgözött le, hogy milyen tiszta erkölcsi értékrendben helyezte el saját tevékenységét. Azt hajtogatta ugyanis, hogy nem rossz ember ő, és tolvajnak sem tartja magát.

A bölcs nyugalmú Jean-Baptiste DumontNőknél sosem próbálkozott, azt mondta, azért, mert nem tartotta volna helyesnek. Inkább mindig azokat a fiatalabb férfiakat közelítette meg, akikből kinézett némi pénzt, és akik egy kissé ártatlannak látszottak. Mint amilyen én is vagyok. Az idősebb férfiakat nyilvánvalóan tapasztaltabbnak és kevésbé együtt érzőnek vélte. És határozottan állította, hogy olykor valóban visszaküldte a pénzt, ha úgy érzékelte, hogy annak, akitől kapta, valóban szüksége van rá.

Kezdetben haragudtam Garyre. Azután egyfajta különös csodálatot éreztem iránta, mert olyan magas színvonalon csinálta, amit csinált. Végül pedig mindennél inkább csak szomorú voltam. Megsajnáltam. A családjától elidegenedve élt, se barátja, se otthona, se semmije. Elveszett lélek, céltalanul lebegett egyik helytől a másikig. Búcsúzóul kezet ráztunk, jó szerencsét kívántunk egymásnak, és ki-ki ment a maga útján.

Mindez két évvel ezelőtt történt. Befejeztem a filmem, és ami engem illet, túl voltam rajta. Ebben azonban tévedtem. Azóta is sokan kapcsolatba lépnek velem, és elmesélik, hogy átejtette őket. Alig múlik el egy hónap anélkül, hogy ne kapnék hírt Párizsból, Brüsszelből vagy Amszterdamból.

A sztori mindig ugyanaz. Bizonyos tekintetben ez a legfurcsább az egészben. Azt hiszem, igen kevéssé valószínű, hogy újra látnám Garyt, mégis az a gyanúm, hogy örökké velem marad.

Vote it up
162
Tetszett?Szavazzon rá!