Gondolatok a ketrec körül

Hörcsögeim tanítottak meg rá, hogy az élet talán valóban mókuskerék, de ettől még nem kell abbahagyni a futást

Kapcsolódó cikkek

 

Our grade 4 teacher needed a home for Mimi, the classroom hamster, and my parents were the only ones who would say yes. Mimi came to be the first of a long succession of these tiny rodents, my own and, later, my children’s.

There’s one sleeping on the piano right now, nestled in her bed of fragrant cedar behind the blue bars of her cage. My music students pound away at their scales, some in hope of waking her, but other than a pair of glossy black eyes behind a quivering pink nose, they see little of her. There is little to see; two tablespoonfuls at most. She’s a Siberian Dwarf I inherited from my 19-year-old son, who’s now too busy to tend to her few needs.

He called her Rob, but to me she is Petite Sonantina Chante Dolce Vivace. In English: Tiny tune sung sweetly and quickly. Tina for short. She’ll likely be our last, as both children plan to leave home soon. I’ll enjoy her company then. Her nest will fill a corner of my empty one.

It wasn’t always easy having hamsters. Early on I learned to recognize the cry when one of the children opened the cage to say hello and found their pet stiff and cold in its nest. In time, they grew to accept the sorrow of their friends’ passing as the price to be paid for the pleasure of their company.

Hamsy (the first) was exceptional in all ways. Curious and gentle, he greeted visitors with a careful inspection and a dainty paw stretched through the bars. He was particularly adept at gnawing through the twist ties that secured his door, then making a bolt for freedom. Three days was his record. We’d given up looking when I discovered him living in the cupboard under the bathroom sink. His pad was furnished with shredded Sears catalogue pages, toast crusts, diaper fluff, dried peas and one shiny blue marble.

He came home willingly enough, and we let him keep the marble. We didn’t have to wonder how he’d transported it. Hamsy was a peanut glutton. Once, we watched him cram six whole ones into his cheek pouches. After his escape and recapture, he took to swinging like an ape across the top of his cage, first to find the peanuts we had placed there, then just for the sheer fun of it.

When Hamsy died, we held a funeral. We made a little casket and buried him behind the church. The children’s father said prayers while the two kids made no effort to hide their grief. The littlest was not at all comforted by his dad’s words of thanks for our pet’s short life.

We got Hamsy the Second the next week, and that was the pattern from then on. Whether they died of old age or sickness, or had a little help from the dog, we always got another. I calculate that I’ve lived with 20-some hamsters over the last several decades. During that time, I’ve thought of them as adorable and clever but also as nocturnal, diabolic nuisances. Today, though, I’m pausing to consider how their bright little lives have inspired mine.

Negyedikben a tanítónk gazdát keresett Miminek, az osztály hörcsögének, és csak az én szüleim vállalták. Így lett Mimi az első azon csöpp jószágok hosszú sorában, melyeknek először én, majd később a gyerekeim viselték gondját.

Most is itt szundikál egy parányi rágcsáló a zongorán, illatos cédruslevelekből formált vackában, ketrece kék rúdjai mögött. Növendékeim időnként nagyokat csapnak a billentyűkre, hátha felébred, de a szénfekete, fénylő szempáron és az izgő-mozgó rózsaszín orrocskán kívül nem sokat látnak belőle. Nem is lehet, hiszen alig öklömnyi. Ezt a szibériai törpehörcsögöt 19 éves fiamtól örököltem, aki bokros teendői közepette immár nem tud időt szakítani arra, hogy gondozza.

A fiam Robnak hívta, de nekem ő Petite Sonantina Chante Dolce Vivace, azaz: Lágyan és igen élénken előadott dallamocska. Röviden: Tina. Valószínűleg ő lesz az utolsó közös állatkánk, mivel hamarosan mindkét gyerek elköltözik itthonról. Aztán már csak én fogom élvezni a társaságát. A kiürült házban legalább ennyi nyüzsgés marad.

Nem volt mindig könnyű a hörcsögtartás. Hamar megtanultam felismerni a zokogást, ami akkor tört fel valamelyik gyerekből, amikor kinyitotta a ketrec ajtaját, hogy üdvözölje kis kedvencét, ám mozdulatlanul, kihűlve talált rá a vackában. Idővel aztán beletörődtek, hogy az elevenségük kiváltotta örömért fizetni kell: az elpusztulásuk okozta bánat az ára.

Első hörcsögünk minden szempontból különleges volt. A kíváncsi és szelíd jószág minden vendéget alaposan szemügyre vett, majd a rudak közt kinyújtott mancsával üdvözölt. Egyedülálló ügyességgel rágcsálta el a ketrecajtó kallantyúját, így vívta ki szabadságát. Három nap volt a rekordja. Már felhagytunk a keresésével, amikor felfedeztem, hogy bevackolta magát a fürdőszobai mosdó alatti szekrénykébe. Otthonát fecnikre tépett prospektussal, kenyérmorzsákkal, pelenkafoszlányokkal, kiszáradt borsószemekkel és egy fényes kék márványgolyóval tette lakályossá.

Nem bánta, hogy visszatelepítettük, a golyót pedig megtarthatta. Meg sem lepődtünk azon, hogy be tudta vinni a vackába. Imádta ugyanis az amerikaimogyorót, és egyszer a szemünk láttára raktározott el egymás után hat szemet a pofazacskójában. Szökése és megtalálása után új szokást vett fel: úgy hintázott a ketrec tetején, akár egy kis majom, eleinte azért, hogy megtalálja a bekészített mogyorót, aztán meg pusztán szórakozásból.

Amikor kimúlt, szabályos temetést rendeztünk. Picinyke koporsóban hantoltuk el a templom mögött. A férjem imát mondott érte, a fiúk pedig meg sem próbálták leplezni bánatukat. A kisebbiket egyáltalán nem vigasztalták meg apja szavai, amikor háláját fejezte ki, amiért kedvencünk kis ideig velünk élhetett.

Már a következő héten hazavittük a második hörcsögöt, s ez aztán mindig így történt. Ha a koruk miatt, betegségben vagy egy kutya közbelépése folytán elpusztultak, hoztuk a következőt. Az elmúlt évtizedek során becslésem szerint húsznál több hörcsögünk volt. Ez idő alatt mindvégig csodálatra méltó és okos, bár éjszakai nyüzsgésükkel kellemetlenkedő lényekként gondoltam rájuk. Mostanában viszont egyre gyakrabban töprengek el azon, milyen felismeréseket köszönhetek nekik.

Mostanában egyre gyakrabban töprengek el azon, milyen felismeréseket köszönhetek nekik

I’ve learned from them that small doesn’t mean stupid and that cute doesn’t always mean nice. Also, that short lives are sometimes the sweetest, that freedom comes at great cost and that hoarding more than one can use results in needless waste.

I now understand there are times when being boxed in is preferable to the alternatives, but that if a door opens, you’d better act fast. I’ve noticed that a risky jump may land you in ferocious jaws, but risking nothing achieves nothing. I’ve seen how freedom without boundaries spells disaster, and how sometimes you can make friends of enemies.

Weekly, they have shown me that when your home is destroyed, it’s best to begin rebuilding immediately with fervour and industry. Nightly, they have reminded me that you accomplish the most if you work while the world around you sleeps. They have also demonstrated that while life may be a treadmill, that doesn’t mean you stop running, and the treadmill does stop when you choose to get off.

When trying to climb higher and faster in life, I picture the hamster cage and remember that sometimes ladders are just ladders and that running faster doesn’t help if you have nowhere to go.

Most important, I’ve learned that when life builds bars around you, you can learn to swing on them.

Többek között azt, hogy a kicsi nem okvetlenül buta, és a csinos nem feltétlenül kedves. Meg azt, hogy a rövid élet lehet nagyon szép, hogy a szabadságnak nagy ára van, és hogy a javak szükségtelen felhalmozása pocsékoláshoz vezet.

Rájöttem, hogy a bezártság adott esetben jobb, mint az egyéb lehetőségek, ám ha az ajtó kinyílik, gyorsan kell cselekedni. Megfigyeltem, hogy egy-egy kockázatos ugrás veszélyes állkapcsok között végződhet, de kockáztatás nélkül semmire sem lehet jutni. Láttam, hogyan torkollik katasztrófába a korlátlan szabadság, s azt is, miként lehet olykor az ellenségből is barát.

Időről időre megmutatták nekem, hogy ha az ember otthona romokban hever, a legokosabb rögtön teljes erőbedobással hozzáfogni az újjáépítéséhez. Éjszakánként arra hívták fel a figyelmemet, hogy a legtöbbet úgy lehet elérni, ha az ember akkor dolgozik, amikor körülötte alszik az egész világ. Arra is rávezettek, hogy az élet talán valóban mókuskerék, de ez nem jelenti azt, hogy abba kellene hagyni a futást, vagy hogy a kerék leállna, amikor az ember ki akar szállni belőle.

Amikor gyorsan akarok előrébb jutni az életben, magam elé képzelem a hörcsögketrecet, s erről eszembe jut, hogy a létra sokszor nem több létránál, és a gyorsabb futás nem segít, ha nincs hová menni.

S talán a legfontosabb, ami tudatosult bennem: ha az élet rácsokat rak körénk, megtanulhatunk hintázni rajtuk.

Vote it up
184
Tetszett?Szavazzon rá!