Grace volt a neve

Apám még az előtt meggyilkolta őt, hogy a világra jöttem volna. Sosem láttam, de mindig ismertem. Alakja elevenen él bennem

Kapcsolódó cikkek

Sosem találkoztam Grace Monteval, de nem telik el nap anélkül, hogy ne gondolnék rá, milyen lehetett az ő rövidre szabott, gyötrelmekkel teli, boldogtalan élete. Kíváncsi lettem volna a hangjára, és arra, vajon milyen jövőről álmodott az előtt, hogy hozzákötötte sorsát egy züllött férfihoz. Attól kezdve, hogy feleségül ment az apámhoz és gyermeket szült neki, Grace-nek állandó feszültségben és fizikai fenyegetettségben kellett élnie.

1946 októberének végén Grace alig 24 éves volt. Apám, az akkor 29 éves Mario Carcaterra ekkor már zűrös, léha életet élt. Lányuk, Phyllis a hatodik évében járt. Grace és az apám már vagy harmadszorra-negyedszerre váltak külön egymástól. Az a néhány barátjuk, aki még megmaradt, alig tudta követni, együtt vannak-e vagy szakítottak éppen.

Grace kivett egy kis szobát egy harmadosztályú szállóban, úgy másfél kilométerre New York-i lakásuktól. Napjai állandó rettegésben teltek a kifizetetlen számlák és férje kirohanásai, fájdalmas ütlegei miatt. A dührohamokat rendre könnyes megbánás és bocsánatért könyörgés követte. Ő azonban nem tudta elviselni többé, hogy apám viszonyt folytat egy sor másik nővel – köztük Grace barátnőivel – és hogy zsarnoki természetű anyósa, aki szinte hipnotikus befolyással volt a fiára, napi szinten beleavatkozik az életébe.

Grace apám második kopogtatására kinyitotta a hotelszoba ajtaját. Egy szál kombinéban állt ott, sötét haja félig eltakarta az arcát. Apám berontott, aztán megkezdte a jól ismert műsort: mindenfélét összehordott valami kilátásban lévő állásról, új lakásról, egy szebb és jobb közös életről.

Az efféle szavak korábban mindig meglágyították Grace szívét, ám ezen a reggelen nem hatottak rá. Szabadulni akart az éveken át tartó hazudozás, az állandó bántalmazás és frusztráció béklyójából. Élesen visszavágott apámnak, kijelentette, hogy vége a házasságuknak, már nem érez semmit iránta, és hogy ezúttal végleg el kell válniuk egymástól.

Grace ezután közölte vele, hogy beleszeretett egy másik férfiba. A vékonyka lánc, ami addig úgy-ahogy visszatartotta apám indulatait, hirtelen elszakadt. Letaszította az ágyra, és ütni kezdte Grace-t. Aki hiába karmolta, rúgta, apám sokkalta erősebb volt nála. Törékeny teste fölé térdelt, és megragadott egy párnát. Látta a rémületet a felesége szemében, de az agya addigra teljesen elborult az indulattól. Grace arcára nyomta a párnát, és erősen rászorította.

Percek telhettek el így, bár apámnak bizonyára hosszú óráknak tűntek. Mire aztán verejtéktől csatakosan eleresztette a párnát, s lebámult a nőre, akit szeretett, Grace Monte halott volt.

Apám pedig nem egy zsarnok anya elkényeztetett fiacskája volt többé, nem konok, megátalkodott férj vagy züllött szerencsejátékos. Apám gyilkossá lett.
 

Először 14 éves koromban, 1969-ben hallottam Grace Monte nevét. Olaszországban élő rokonainkat látogattuk meg Ischián, a Nápolyi-öböl északi részén fekvő szigeten. Verőfényes reggel volt, kettesben sétáltunk anyámmal a gyönyörű tengerparton. Itt osztotta meg velem élete sötét titkát, amelyet mindaddig magába zárt. Nyugtalanította, hogy akkoriban túl sok időt töltöttem az apám és barátai társaságában. Borzadva gondolt a lehetőségre, hogy olyanná válhatok, mint az az ember, akivel együtt élt és akitől rettegett. Úgy érezte, hogy biztonságos távolban manhattani otthonunktól végre felfedheti előttem az igazságot apámról.

Anyám megosztotta velem élete sötét titkát, amelyet addig magába zárt

Megtudtam tőle, hogy apám annak idején beismerte a tettét, és elítélték szándékos emberölésért. Majdnem nyolc évet töltött börtönben. Nem sokkal a szabadlábra kerülése után – családjaik közbenjárására – házasodtak össze anyámmal, aki korábban megözvegyült. Anyám magával hozta a kapcsolatba az előző házasságából származó fiát, Anthonyt, a féltestvéremet. Azzal tisztában volt ugyan, hogy apám frissen szabadult, de állítása szerint a gyilkosságról egészen a nászéjszakáig nem tudott.

Nem tehettem másként, elhittem anyámnak, hogy nem ment volna hozzá egy gyilkoshoz, még magányában és elkeseredett vágyában sem, hogy jobb életet teremtsen a fiának. Amikor apám, mintegy mellékesen, beszámolt neki a gyilkosságról, olyan nyugodt hangon, mintha legalábbis vacsorát rendelne, anyám úgy érezte, fejbe kólintották. Ettől a pillanattól kezdve tudta, hogy elkövette élete legsúlyosabb tévedését.

A nap hátralévő részét döbbent csöndben töltöttem. Csak ültem a parton, míg rám nem sötétedett. Azt hittem, ismerem az apámat, mint bármely korombeli fiú a szüleit. Ettől kezdve azonban nem tudtam már úgy gondolni rá, mint régen.

Anyámmal sosem volt valami szoros a kapcsolatom. Fagyos volt a viszonyunk. Nem értettem, honnan ered az irántam való haragja. Úgy tűnt, neheztel rám, amiért hasonlítok az apámra. Mélyen vallásos asszony volt, barátja nemigen akadt. Gyűlölte az apám családját, és sosem tanult meg angolul. Ugyanakkor minden személyes igényét alárendelte megbízhatatlan férje szeszélyeinek.

Ahogy nőttem, kezdtem megérteni az anyám haragját. Elhibázott döntése következtében 34 esztendőn át volt a foglya egy szerelem nélküli házasságnak, amelyből csak akkor szabadult, amikor az apámat 1988-ban elvitte a rák. Anyám visszaköltözött Olaszországba, és fiatalkori önmaga felismerhetetlen árnyaként tengette életét egészen 2004-ben bekövetkezett haláláig. Rendszeresen beszéltünk egymással, és amikor csak tudtam, küldtem neki pénzt. Kapcsolatunk azonban a születésemtől kezdve meg volt mérgezve.
 

Képtelen voltam beszélni apámmal évekig a gyilkosságról. Az azonban, hogy tudtam a tettéről, fellazította az addig szoros köteléket. Többé nem bírtam feloldódni a társaságában, és kifogásokat kerestem, hogy ne kelljen együtt lennem vele. Hajdani víg napjaink a versenypályán, együtt töltött estéink a bokszmérkőzéseken távoli emlékké zsugorodtak. Így sok időm szabadult fel, amelynek nagy részében próbáltam minél többet megtudni a nőről, akit meggyilkolt, és a gyerekről, akit magára hagyott.

Apám családja hallani sem akarta a Grace-szel kapcsolatos kérdéseimet. Számukra ez a gyilkosság óriási szégyen volt, és nem akarták újra átélni a rettenetet. Az évek során azért fény derült apám múltjának egy-két mozaikdarabkájára. Egyszer, az egyik rokonunk házában megláttam egy 1940-es évekből származó bűnügyi magazint. A címlapon apám és Grace története szerepelt, a következő szalagcímmel: Nem lehetett más férfié.

Egy másik alkalommal kihullott egy fénykép a családi fotóalbumból. Nem kellett kérdezősködnöm, az asztalnál ülők reakciója azonnal elárulta, hogy kit ábrázol. Gyorsan elrejtették a képet, de én eleget láttam. Grace éppolyan szép volt, amilyennek elképzeltem: szenvedélyes tekintetű, ragyogó mosolyú.

Vér és erőszak köt össze bennünket Grace-szel, mindörökre

Egyszer egy esküvőn, ahová apámmal hivatalosak voltunk, találkoztam a féltestvéremmel. Tízéves voltam, ő pedig 24. Az unokatestvérem, aki bemutatott minket egymásnak, azt mondta, hogy Phyllis a család egyik barátja, de később, amikor az ital megoldotta a vendégek nyelvét, egy idős asszony odahúzott magához, és vigyorogva rámutatott: „Látod, az a lány ott, a testvéred. Nem lenne szabad elmondanom, de jogod van tudni a létezéséről.”

Elképedtem, hogy Phyllis mennyire hasonlít az apámra. Találkozásunkból a leginkább azokra a percekre emlékszem, amikor késő este egy zsúfolt autó hátsó ülésén elbúcsúztunk egymástól. Karjával átfogta a vállam, lehajolt hozzám, gyengéden csókot nyomott az arcomra és a fejem búbjára. – Remélem, látjuk még egymást – súgta a fülembe, mielőtt kiszállt a kocsiból.

Néztem utána, amint tovasétál, és hirtelen ki akartam ugrani utána, hogy megöleljem. Úgy éreztem, közünk van egymáshoz. Később a rokonaimtól megtudtam, a bíróság megtiltotta, hogy bármilyen módon kapcsolatot tartsanak apámmal vagy a családdal. Évente egyszer-kétszer titokban mégis találkoztak. Phyllisnek öt gyermeke született, és amint hallottam, élete során rengetegszer költözködött. Hiába szerettem volna válaszokat a kérdéseimre, a féltestvérem békét akart. Békén hagytam hát, mert tartoztam neki ennyivel.
 

Házas ember voltam  már, két gyermek apja, amikor végre beszéltünk Grace Monteról az apámmal. Azelőtt sokszor próbáltam felhozni a témát, de vagy nem voltam elég bátor hozzá, vagy nem találtam a szavakat. 1988-ban apám haldoklott. A rákkal való küzdelem felemésztette minden erejét, és a haragja már nem az őt körülvevők, hanem a betegsége ellen fordult. Tisztában volt vele, hogy tudok a gyilkosságról, és meg akarta vallani nekem, hogy noha a maga módján szerette anyámat, élete egyetlen igaz szerelme Grace Monte volt.

Valódi büntetése nem a börtön, hanem a veszteség és a bűntudat súlya volt, amelyet némán, magányosan cipelt magában azóta, hogy 1946-ban elkövette rettenetes tettét a hotelszobában. – Mindennap felteszem magamnak a kérdést – rebegte apám –, ugyanazt az átkozott kérdést: Miért? Miért? Miért öltem meg őt? – Attól a naptól fogva gyászolta Grace-t, hogy kioltotta az életét. Apám elveszett ember volt, aki arra ítéltetett, hogy együtt éljen és haljon megbocsáthatatlan bűnével.

Grace Monte éppúgy része az én életemnek, mint ahogy az apáménak volt. Ma is próbálok minél több mindent kideríteni róla. Tudom, hogy szeretett táncolni, és szerette, amikor Frank Sinatra a törzshelyén, a New Jersey-i Rustic Cabinben énekelt. Szeretett moziba járni, és akárcsak apám, jobban kedvelte James Cagney-t Humphrey Bogartnál. Metsző humora volt, és bolondult egyetlen gyermekéért. Nem volt vallásos, és nem törődött a pletykákkal. Szeretett olvasni, és annak dacára, hogy állandó pénzszűkében szenvedett, mindig stílusosan öltözködött.

Grace Monte, akit sosem láttam, de mindig ismertem, árnyékként kísér. Képtelen volnék elfelejteni. Úgy gondolok rá, mint más egy rég elvesztett barátra vagy az első szerelemre. Grace és én egymáshoz tartozunk, míg világ a világ. Vér és erőszak köt össze bennünket.

Most. És mindörökre.

Vote it up
176
Tetszett?Szavazzon rá!