Gyerek a műtőben

Ha a fiamról van szó, nincs olyan, hogy „apró beavatkozás”! Ilyenkor megtapasztalhatja a szülő, milyen kegyetlen érzés a kiszolgáltatottság

Kapcsolódó cikkek

Van egy elméletem a gyerekekkel kapcsolatban: amikor teljesen függetlenné válunk szüleinktől, és úgy érezzük, hogy megértjük a világot és magunk is képesek vagyunk irányítani életünket, akkor Isten gyermekkel ajándékoz meg bennünket, hogy megismerjük az alázatot.

Itt állok a kórházban, kedves orvosok és nővérek, meg az orrom számára cseppet sem kedves, jellegzetes kórházi szag vesz körül. A fiamat most viszik a műtőbe. „Apró beavatkozás” az egész, csak a térdét kell műteni, de azért elaltatják. Az altató orvos valamit beinjekcióz Robby karjába. Ettől nyugodt lesz, és látni is, hogy már kezd hatni. Beth meg én „altató” viccekkel szórakoztatjuk. Most is olyan aranyosan nevet, mint mindig. Tizenegy évvel ezelőtt, amikor pocakos csecsemő volt, a fejemet a hasára hajtottam, s amikor a hajam csiklandozta, akkor hallottam így nevetni. Most meg elviszik, és elaltatják – muszáj elfordítanom a fejem a nevető arcocskáról, hogy ne lássa, mennyire kétségbe vagyok esve.

Az altatóorvos, az a drága lélek, látja rajtam. – Minden rendben? – kérdi többször is.

– Persze, minden rendben – ismételgetem gépiesen.

Pedig ez szemenszedett hazugság. Legszívesebben eltolnám a kezét, hogy ne adja be azt a nyugtatót Robby karjába, és követelném, hogy azonnal hazavihessem. Inkább nekem adják be azt a vacakot, vagy vágjanak darabokra!

Most betolják a műtőbe. Bárcsak megállíthatnám őket – meg kellene értetnem velük, hogy az egész életem ott van azon az ágyon. Ilyesmit persze az ember nem mond. Talán vannak olyan társadalmak, ahol ilyenkor szabad jajveszékelni és zokogni, de itt az ember aláírja a hivatalos papírokat, bemegy a váróterembe, leül a többiek mellé, akik a tévét nézik, de azért úgy kínlódnak, mint én. Felütök egy magazint, vagy negyvenszer elolvasom ugyanazt a bekezdést, aztán végre kijön az orvos és így szól: – Minden rendben.

Azaz: a fiam térde rendben van. De azért még sincs minden rendben a fiammal, mert amikor felébred az altatás okozta lidérces álmából, az a szelíd kisfiú, aki még egy légynek se ártana, csapkod maga körül a kórházi ágyon, az altatástól kábán úgy néz, mint egy kis vadállat, megüti az ápolónőt és felsikolt: – Én most élek?

Arra kényszerülök, hogy lefogjam a karját – Istenem, milyen erős már ez a gyerek! – Egyenesen a szemembe néz, és látom, hogy meg se ismer.

Annyira szeretnék segíteni, de mit tehetnék? Mit tehet bármelyikünk?

Ám anyját még ilyen kábultan is felismeri, és miközben az infúziós cső tekeregve követi mozdulatát, feléje hajol, majd olyan erővel kapaszkodik a karjába, hogy Beth összerezzen a fájdalomtól. Ismét felkiált, aztán visszaesik az ágyba, csapkodni kezd – „nyugtalan”, ahogy az ápolónő mondja, és én annyira szeretnék segíteni, de mit tehetnék? Mit tehet bármelyikünk? Mit tehetnek azok a szülők, akiknek gyerekét rák, AIDS, cisztás fibrózis vagy más szörnyű kór támadta meg, amitől úgy szenved, mint az enyém most, de nem egy napig, hanem nap mint nap?

Ha e sorokat ilyen szülő olvassa, kérem, bocsásson meg nekem azért, hogy erről a térdműtétről írok, én csak ezt éltem át.

Hazavihetjük Robbyt, de otthon is egy darabig „nyugtalan” lesz. Alszik, aztán rövid időre felébred, de csak azért, mert hánynia kell. Olyan vagyok, mint egy félőrült, szeretnék segíteni, csak azt nem tudom, hogyan. Azt teszem, amit hasonló helyzetben számtalan szülő: elmegyek játékot venni a gyereknek, hogy én jobban érezzem magam.

Beállok a pénztár előtti sorba, hogy kifizessem a kiválasztott videojátékot. Amikor rám kerül a sor, a pénztárosnő, – „Miss Nancy”, ahogy a ruhájára tűzött táblácskáról leolvasom – kedves, társalgó hangon megjegyzi, hogy elég drágák ezek a videojátékok. Bizony, felelem, de a fiam megérdemli: ma operálták. Miss Nancy egy anya pillantásával a szemembe néz, és megkérdezi: – És jól van?

– Igen, válaszolom, hamarosan biztosan rendben lesz

Még mindig nem veszi le rólam a tekintetét, és azt mondja, de már nem az előbbi társalgó hangon: – Imádkozni fogok érte.

– Köszönöm – motyogom, és azon kapom magam, hogy sírva fakadok a játékbolt pénztáránál.

Vote it up
37
Tetszett?Szavazzon rá!